19. fejezet

- Jun, kérlek! –Őszintén szólva nem tudtam melyikükért kéne jobban aggódnom.
- Hallgass anyucira kölyök! –Gúnyolódott Tündérfim, ezzel tovább bosszantva a vele, mostmár állva farkasszemező fiút.
- Hiei! Ő még csak egy gyerek. –Ajánlotta figyelmébe Kurama.
- Annyira nem. –Tiltakozott az említett.
- Hat és fél évesen azért még elég gyerek vagy édesem, hiába vagy sokkal több egy átlagos embernél. –Sandítottam rá.
- Hogy mennyi? Legalább tizenkettőnek néz ki. –Fogott padlót Kazu és Yus.
- Annak is megvan az oka. –Semmi kedvem nem volt magyarázkodni. –Ne öld meg, jó?
- Még meglátom. –Vágta rá fölényesen Hiei. Csak később esett le neki, hogy a kérést Junnak címeztem.
- Rendben. –Azzal elővett egy pisztolyt hátulról, a pulcsija alól, és egy pillanat alatt szétszedte alkatrészeire egy kézzel, majd a földre szórta a darabkákat. –Akkor ezt nem használom. Bár kétlem, hogy elég messze tudna menekülni ahhoz, hogy szükségem legyen rá. –Közönségük egyre nagyobbra tátotta a száját. Komolyan kezdtem azért is aggódni, hogy ki ne akadjanak az állkapcsaik. Végül Kazu eszmélt fel először, egy észrevételt közölve. Meglettünk volna nélküle…
- A kölyöknek aztán van önbizalma.
- Menjünk ki! –Javasolta Junikám. –Nem akarom, hogy röptödben tönkre tedd Ann bútorait. –„Milyen figyelmes?!”
- Ne aggódj, nem kapsz akkorát, hogy hallucinálj. –Kontrázott rá Hiei.
- Hát dumája és önbizalma mindkettőnek van. –„Nem mondod Yusuke! Tényleg?”
- Ebből még baj lesz. –Nézett a két ablakon távozó harcikakas után Kuramám. –Tényleg olyan erős a kissrác?
- Junnak nem elsősorban a fizikai ereje miatt van esélye Pukkancska ellen. –Utánuk ugrottam, s hamarosan már egy nagyobb focipályán találtuk magunkat a csapattal.
- Nem kéne megfékezni őket? –Nyavalygott Botan, Kuramához bújva. –Ma már senkit sem akarok a túlvilágra szállítani.
- Nem is kell. –Főnököm elég magabiztosnak tűnt. Rámpillantott, bíztatóan elmosolyodott. –Úgysem hagynád édesem. –Bíztatásul megfogta a kezem, és magához húzott. A bús féltékenység egyértelműen lerítt Botan arcáról, bár Youko nem vette észre.
- Biztos, hogy ezt akarjátok? –Kérdeztem rá reménykedve.
- Megmenekülhet a kölyök ha bocsánatot kér. –Hiei nagyvonalúsága igazán meghatott. De komolyan.
- Amiért egy neveletlen, tahó paraszt vagy? –Érdeklődött kicsikém.
- Viszlát a másvilágon öcsi! –És már támadt is a karddal. Jun egy tapodtat sem mozdult, csak megvárta még a kard lesújt rá. Át is szelte, de nem lett semmi következménye. Egyszerűen csak hagyta érvényesülni a képességét, így a kard jóformán átesett rajta. Ezen csak én nem lepődtem meg.
- Ez minden? –Érdeklődött fölényesen a döbbent imikótól, majd a válasz meg sem várva orrba vágta. A kapu hálója fékezte meg Hieit.
- Góóól! –Örvendezett a két lökött. Azt hittem ott helyben beájulok, és Kurama meg Botan arcáról is ezt olvastam le.
- Marhák. –Koenma elintézte ennyivel, még a pocok csak bólogatott. Hieikém lassan feltápászkodott és letörölte a vért a szája sarkéból. Lassú léptekkel indult meg ellenfele felé.
- Remélem kiélvezted, mert ez volt az utolsó lehetőséged ilyesmire.
Egy szempillantás alatt Jun előtt termett. Megint őt érte meglepetés. A fiú nemcsakhogy elkapta az öklét, de még gyomorszájon is vágta. Hiei ismét repült, de ezúttal nem ért talajt. Jun hirtelen elnyelette magát a földdel, majd a zuhanó démon alatt jelent meg. Elkapta a torkát.
- Elég volt? –Még a régi Youkónál is fagyosabb volt. Válaszul Hiei megpróbálta megütni, de csak átlendült rajta a keze.
- Ezért mondtad, hogy nem a fizikai ereje miatt esélyes?
- Pukkancska most még a démoni erejét használva sem biztos, hogy győzhet. Talán ha visszaszerezte volna az összes erejét, most fordított lenne az állás, de így… Mint láthattad, Jun nemcsakhogy tudja a képességét minden porcikájára külön alkalmazni, de erős is. És akad még pár dolog, amit eddig nem mutatott meg.
- Mi ez a srác?
- Felejtsd el őt Koenma! Ha csak a közelébe mersz menni…
- Nyugi, nem úgy értettem. –Emelte kezeit védekezésre.
- Én viszont igen. –Egyáltalán nem tetszett, hogy érdeklődik a fiú iránt. –Ha meg mered próbálni felhasználni őt, akármiről is legyen szó elintézem, hogy könyörögj a megváltó pokolért. –Ahogy elnézem sikerült ráijesztenem.
- Mért is utálod ennyire Koenmát?
- Nem utálom Yusuke, csak igyekszek védeni tőle a szeretteimet. Erre viszont bőven van okom. –Koenma nem válaszolt semmit csak igyekezett a harcra terelni a figyelmét.
Azóta Jun elengedte Hieit, és mostmár komolyabban vették a harcot, amit a démoni erő bevetése is jelzett Tündérfim részéről. A max, amit el tudott érni az az volt, hogy keresztül ütött Junon, és egy kicsit fogócskáztak. Lerítt a kicsiről, hogy unja, úgyhogy felgyorsította a dolgokat. Egy-két telitalálat után, amivel a földre küldte ellenfelét, felvette annak kardját és torkának szegezte.
- Mostmár elég lesz Jun. –Szóltam oda lágyan.
- Mért véded annyira? –Higgadt, kedves volt a hangja, mint általában. –Nem érdemli meg azt se, hogy szóba állj vele anya.
- Örülök, hogy ezt Nency most nem hallotta. –Sóhajtottam. –Mindennek megvan a maga oka, kicsim. –Léptem mellé.
- Elmondod?
- Ha azt odaadod… –Böktem a kard felé. Vállat vonva átadta.
- Ezzel a természettel hamarosan úgyis talál mást, aki szívesen megteszi. –Megfogta a kezem, majd süllyedni kezdtünk, s végül eltűntünk a focipályáról. Egy közeli játszótéren kötöttünk ki. Leültem egy padra, ő pedig mint régen is mindig, mikor valami fontosról beszélgettünk, az ölemben foglalt helyet. –Akkor ki is ez a Hiei?
- Tulajdonképpen a fiam. –Ez kicsit meglepte. Tündérfim származásáról egy szót sem szóltam, de a találkozást és, hogy mért tekintem a saját gyerekemnek, nem titkoltam el. Szerencsére kérdései nemigen voltak, így könnyen témát válthattam. –Minek neked a fegyver mostanában?
- Vannak, akik bosszút akarnak. –„Ez aztán a kielégítő válasz.”
- Van még valami, ugye? –Kicsit meglepődött.
- Ezt már sosem fogom megtanulni… –Sóhajtotta. Pedig mennyire nem volt igaza?! Úgy általában remekül megy neki a színlelés, legalábbis az arca és a szeme nem árul el semmit.
- Csak nálam nem jön be. –Mosolyogtam, és egy kicsit jobban magamhoz húztam. –Elmondod?
- Tovább akarnak dolgozni az I-jin project-en, csak más néven, és a genetikai mutációkra mennek rá. –Ennek nagyon nem örültem.
- Kimérák? –Meglepettnek tűnt, de bólintott.
- Mit tudsz róluk?
- Csak pár emlékfoszlányom van velük kapcsolatban a jövőből. –Válaszoltam elgondolkodva.
- A jövőbe látsz, vagy odautaztál? –Egész hamar megszokta, hogy mi vagyok, és ez mivel jár.
- Egyik sem igazán, azt hiszem. –Láttam rajta, hogy ezt most nem érti. –Az a helyzet kicsikém, hogy úgy huszonnégy éve véletlenül hibernáltam magam, és ötszáz évvel később olvasztottak csak ki. Hogy pontosan mit láttam a jövőben azt nem tudom, mert miután visszapörgettem az időt, az egészet passzív memóriába kényszeritettem.
- Az azt jelenti, hogy csak a tudatalattidban vannak meg a dolgok, de tudatosan nem emlékszel rá, ugye?
- Igen kicsikém. –Ilyenkor mindig nagyon büszke voltam rá. Hihetetlen milyen kis tökéletes ez a kisgyerek. –Viszont, ha valami a témához kapcsolódóval hoz össze az élet, akkor ezek az emlékek előjönnek.
- És most mit tudsz a kimérákról? Bár gondolom, ha a jövőben lesznek, akkor nem tehetünk ellenük semmit. –Szontyolodott el.
- Az a jövő már sosem lesz. Megváltozott azzal, hogy visszapörgettem az időt.
- Az jó. –Mosolyodott el. –De azért szeretném tudni, hogy pontosan mi lehet még ebből.
- Nagyon el akarhattam felejteni a dolgokat, mert elég kevés az, ami most előjön ezzel kapcsolatban. –Elkezdtem összeszedni a gondolataimat. –Amennyire emlékszek hatalmas, agyatlan és erős szörnyszerű lények lesznek az emberi kísérleti alanyokból. Persze mindig van kivétel. Az első gyerekek, akiket ilyen kegyetlen kísérletekkel kínoznak, még képesek az önálló gondolkodásra, és nem csak a parancsokat teljesítik.
- Gyerekek? –Szépen lesápadt. Ennek kicsit örültem, mert azt sugallta, hogy itt még nem tartanak a mostani tudósok.
- Sajnálom, de erről most nem tudok valami sokat mondani. Nézzek majd utána? –Nemet intett a fejével.
- Inkább magaddal foglalkozz. –Tanácsolta, aztán kicsit hangosabban folytatta. –Nem kéne hagynod, hogy az a felfuvalkodott kis törpeterrorista piszkáljon. Már így is kivételezel vele. Teljesen el fog kanászodni a kiskölyök. –Ez megtette a hatását.
- Ki a kölyök? –Pattant elő rejtekéből Tündérfim. –Nekem egy ovis ne szóljon be!
- Nálad még én is érettebb vagyok így hatévesen. –Halál nyugodtan méregette idegbajos vitapartnerét, akit ezúttal sikeresen lefogott a másik két kagylózó: Yusuke, és Kuwabara. Nemsoká Kurama is előbujt.
- Bocs a hallgatózásért.
- A lényegről úgyis lemaradtatok. –Vont vállat Jun. Azt hiszem sejthette, hogy nem vettem észre, mikortól hallgatóztak a srácok, és csak nemrég éreztem meg a jelenlétüket. Édes tőle, hogy ennyire figyel rám…
- Igazán jó érzés tudni, hogy számíthatok nálatok ilyesmire. Legalább nem ér meglepetésként, ha a jövőben is azon kapok valakit, hogy kutakodik a magánéletemben. –Azt hiszem kicsit jobban besértődtem a kelleténél, de talán ez érthető is. Nem tudom mit tettem volna, ha Hiei megtudja az igazat…