20. fejezet

Nem állt szándékomban továbbra is a fiúk társaságában maradni, még a lesütött szemű pocok cuki pofijának ellenére sem, aki a nemrég előbújt Koenma zsebéből mászott elő félénken. Egy szó nélkül sétáltam el mellettük, oldalamon Junnal, de nem jutottam ki a focipályáról. Jobb kézfejem egy ellipszis formáját követő területen felizzott.
- Hogy az a… –Bosszankodtam.
- Jana, mi a baj? –Kurama aggodalma talán jobban meghatott volna más körülmények közt, de így még csak nem is válaszoltam.
- Yama? –Érdeklődött a kis Hieiverő. Neki már volt szerencséje ilyen látványhoz, így nem lepte meg túlzottan. A többieket annál inkább.
- Igen kicsikém. –Mosolyogtam rá, majd ball kezemet az izzó terület fölé emelve, kicsaltam az ellipszis alakú amulettet a bőröm alól, és a kezembe kaptam. A tőlem telő legnagyobb lelkesedéssel igyekeztem megszólalni.
- Mit szúrtatok el már megint? –Nem kellet sokat várni a válaszra. Talán Koenmát érintette legérzékenyebben, hogy apja hangja csendült fel a medalionból. Elájult.
- Mért feltételezed azonnal, hogy az én hibám?
- Soroljam a példákat? –A válasz csak hosszú csend volt. –Gondoltam. Ezúttal mi a baj?
- Egy S felső osztályú szellem tört a palotára. Épp a SZEM-et pusztítja. –Nem hallottam túl sok idegességet a hangjában.
- Úgy kell neked. Old meg! –Részemről szerettem volna lezártnak tekinteni a témát, de…
- Ezt most ugye nem mondtad komolyan? –Yusuke úgy tűnik kivételes gyorsasággal fogta fel, hogy miről is van szó.
- Hagynád pusztulni a Szellemvilágot? –Az előző riadtsággal szemben, Hiei hangjában csak rosszindulatú ironizálás volt.
- A Szellemvilág rendszerint magának köszönheti az ilyesmit. –Vágtam rá. –Az esetek kilencvenkilenc százalékában azok jutnak el idáig, akiknek Yama és a csürhéje megkeserítette vagy tönkre tette az életét. Vállalja a felelőséget! –Csattantam föl. –Egyébként sem vagyok szellem. Minek avatkozzak bele?
- Igaz. –Bólintott rá Kurama.
- Elment az eszed?
- Nem Kuwabara, nem ment el. –Egész hűvösen reagálta le a hisztit. –Janának tényleg nincs mért beleavatkoznia. Az viszont érdekelne, hogy ha a Szellemvilág szervezettsége megszűnik, akkor mi lesz a holtak lelkeivel? –A kérdő pillantásra vállat vontam.
- A Szellemvilág sem volt mindig szervezett.
- Helyre lehet még hozni? –Csak én értettem mire vonatkozik Jun kérdése.
- Nem tudom kicsim. –Sóhajtottam.
- Persze, hogy helyre lehet hozni. –Vágta rá bosszúsan Urameshi. –Ha nem lehetne, Yama király nem hívta volna Janát.
- Nem a jelenlegi krízisre értettem. –Temette egyik kezébe arcát Jun.
- Akkor? –Úgy látszik, Kuramám kizökkent a szerepéből. Meghökkentnek látszott.
- Annak a szerencsétlennek az életére gondolt, akit Koenma drága apucija bosszúra ösztönzött. – Válaszoltam. –Na jó. –Kénytelen-kelletlen ismét működésbe hoztam a medált. –Megint valami jóslat beteljesülését provokáltad ki? –Érdeklődtem unottan.
- Nem ez volt a szándékom, csak meggátolni a pusztítást. –Tért ki.
- Én az öngyilkosságot javasolnám. Sok ilyen helyzetet elkerülhetnél vele. –Ismét néma csend lett. –Ez az utolsó alkalom, hogy segítek. Többé ne számíts rám. – A mondat végére érve megsemmisítettem a medált.
- Veled mehetek? –Úgy tűnik a pillantásom elégséges válasz volt. –Akkor legalább látni szeretném anya.
- Rendben kicsikém. –A vállára tettem a kezem, és elteleportáltam magunkat onnét. Junt a házamba, hogy a tükörből követhesse az eseményeket, magamat meg a palota elé. Sejtettem, hogy a fiúk is nyomon fogják majd követni a műsort, és egyenesen a lakásomba mennek, de nem érdekelt.
A Szellemvilágba érve kegyetlen látvány fogadott. A SZEM osztag tagjai a földön hevertek súlyos sebekkel, néhol megcsonkítva, de éltek. Nem akartam abban a pillanatban a gyógyítással vacakolni. Csak időveszteség lett volna, így inkább álomport szórtam rájuk a magasból, és a közeli, méretes energiaörvény felé kezdtem repülni. Egy látszólag huszonéves srác állt a közepén. Helyes, fess fiú volt. Nem éreztem úgy, hogy gonosz lenne, a mérhetetlen fájdalmat viszont, ami benne élt, annál inkább. A hurrikánszerű örvény közepében szálltam le, egy-két lépésnyire tőle. Az orkán erejű szél szorgalmasan tépkedte a hajamat, de nem ment vele semmire. A ruhámat viszont egy pillanat alatt leszaggatta rólam, bár ez nem volt lényeges, mivel egy testemhez simuló, szürke kezeslábast már közben magamra varázsoltam.
- Mit tett? –Kérdeztem az izzó szemekbe nézve. Igyekeztem nem kimutatni, de kezdtem érezni a fájdalmát, és nem önszántamból, vagy mert ő erőltette válna rám.
- Olyat, amiért pusztulnia kell. –Gyűlölettől fröcsögött a hangja. –Ha az utamba állsz, te is mész vele a pokolra.
- Az az életem. –Gondolom ezt egyértelmű igennek vette. Rámtámadt.
Szépen hátravágott a telitalálatos, hatalmas energiagömb. Kitérni sem volt időm, de nem ez rémített meg a leginkább. „Egy ilyen támadást könnyebben kéne vennem.” A becsapódást még sikerült elkerülnöm egy teleportálással. Pár pillanatig nem fedtem fel előtte a hollétem.
- Máris feladod? –Gúnyolódott.
Nem érdekelt mit hisz vagy gondol. A hasamra olvastam egy varázsigét, ami bevédte a kisbabámat az ilyesmik miatti esetleges sérülésektől. Igaz, ezzel egy időben az erőm jelenős részét is igénybe vette a varázs fenntartása. Jobbnak láttam nem saját energiát használni a támadásra, hát másét idéztem meg. Ezek a verselős boszorkavarázslatok nem tartoztak a kedvenceim közé, de most ez volt az okosabb megoldás. Magamban elmosolyodtam a sárkányiga mormolása közbe. „Lina kedvence volt.” Ellenfelem elé teleportáltam magam, és közelről gyomorszájon küldtem vele. Gyorsabban repült, mint egy sas. Közben az elméjét kezdtem el fürkészni. A végeredmény szívszaggató lett.
Képsorok peregtek le előttem. Egy síró anyáról, kitől elszakítják a bömbölő újszülöttet, a baba sivatagban való magára hagyásáról, és az emiatti vitát is tisztán hallottam két férfi között.
-„Yama király azt parancsolta, hogy öljük meg. –Kiabálta az egyik.
- Akkor tedd meg! –Vágott vissza a társa. Eközbeni heves mozdulata a pici látószögébe sodorta őt. A SZEM egyenruhájában volt.
- Ez a te dolgod lenne. Gondolod jobb lesz neki szomjan halni?
- Én nem ölök meg egy gyereket. Nem érdekel a jóslat. Ha tényleg a Szellemvilág eltiprására tőr majd, akkor ráérünk ezen akkor görcsölni.
- Nem hagyhatjuk csak így itt. Az elpusztítása volt a feladatunk.” –Többnek nem tudtam utána nézni.
- Ne merészelj az elmémben kutakodni! –Meg tudtam érteni, hogy úgy rontott rám, mint valami eszelős. Nem is tiltakoztam. Had vezesse le a mérgét! A kisbabám úgyis védve van.
Úgy öt percig ostromolt a legkülönbözőbb, de igencsak erőteljes támadásokkal. Ez alatt kétszer kellet enyhítenem a csapást, hogy bele ne halljak. Mivel a baba nem támadt volna fel velem, ezt most nem engedhettem meg magamnak. Aztán hírtelen leállt. Talán akkor osztott fel az elméjéről a „vörös köd”. A puszává irtott valamikori erdőségben térdeltem vért köhögve.
- Mért teszed ezt? –Nem csak kíváncsi volt, hanem gyűlölt is. Azt a megvető hangsúlyt…
- És te? Ezzel nem kapod vissza az életed.
- De az övét elvehetem.
- Igaz. –Tápászkodtam föl. –Ennek következményeivel százakat sodorva hasonló helyzetbe, mint a tied volt. Vagy még rosszabba.
- Kuss! –Ezt a támadást már felszívtam, saját regenerálódásom felhasználására. Végül ellentámadásba lendültem. Ügyesen tért ki az ütések elöl, de nem figyelt eléggé. Nyeregben érezte magát, mind addig még eltávolodva tőle le nem romboltam ezen illúzióját. A föld felé nyújtottam a kezem, de ő még nem látta ennek jelentőségét. –Feladod? –Válaszul a talaj felé mutattam, ami fölött lebegett. Egy pentagram rajzolódott ki, amit az ugrálások közben hoztam össze egy túlnövesztett hajszálamból, az előző mozdulattal pedig az öt csúcsnál ékeskedő kristályt juttattam a helyükre. –Varázspecsét? –Hökkent meg. –Te szemét! –Teljesen érthető volt a dühe, és sajnáltam is, mikor a pecsét okozta energiafalnak csapódott a támadási kísérlet következtében, de ez van. –És most mit akarsz tenni? Megölsz? –Fröcsögött tovább.
- Vissza adom, amit az a marha elvett. –Még láttam meglepettségét, mielőtt a pentagramból feltört volna a vakító fehérségű fény.
Ez a fény hamar elnyelte az alakját, majd beleteleportálva, az enyémet is. Magam sem láttam semmit, csak éreztem a hollétét. A néma csendet, csak a mormolásom törte meg, majd a végén átkaroltam, ami ellenfelemből maradt, s kisétáltam fényevesztett varázspecsétből. Egy kisbaba volt a kezemben. Letelepedtem egy közeli sziklamaradványra, a lábaimra fektettem a babát, majd nekiláttam az emlékei törlésének. Nem tartott sokáig. Végül az emlékeiben síró nő után kutakodtam egy kicsit. A palotában találtam rá. Megszüntettem a közvetítés Junnak, és egy hegy belsejébe varázsoltam magunkat. Kis beszélgetés után visszaadtam a kicsit az anyjának, majd a nő új külsőt kapott és a baba erejét is megkötöttem. Új életet kezdtek az emberi világban.
Egyenesen az ágyamba teleportáltam magam. Ahogy sejtettem, ott volt az egész díszes bagázs Koenmástól, pockostól.
- Ann, jól vagy? –Csak mosolyogva bólintottam a kis aggodalmaskodónak, majd magamhoz öleltem.
- Egyszerűbb lett volna megölni. –Horkantotta Tündérfim.
- Egyszerűbb lett volna, ha a parkban hagyom, hogy megöljenek. –Vágtam rá. –Megúsztam volna egy vállsérülést. –Hallhatóan besértődött. Életemben most először nem tudott érdekelni. Kurama csöndben leült az ágy szélére, és megfogta a kezem.
- Jó vagy? –Kérdezte kedvesen.
- Lehet, hogy meglepő, de túlélem. –Mosolyodtam el.
- Mi lett a fiúval?
- Majd pont neked mondom el, mi? –Gúnyolódtam. –Álmodj csak Koenma. Őket már meg nem találjátok.
- Mért véded? –Értetlenkedett Kazu. –El akarta pusztítani a Szellemvilágot.
- Csak Yama volt a célpontja, és ő is okkal. –Vágtam rá, talán egy kicsit hevesebben is, mint kellett volna. –Megérdemelte volna, hogy inkább segítsek a srácnak.
- Ha ennyire utálod, akkor mért segítesz neki? –Kíváncsiskodott Yusuke.
- Mert mindig ártatlanok élete múlik rajta, és egyébként sem neki segítek. –Egyre inkább fáradtam. –A saját belátásom szerint cselekedtem. –Hogy ez után mi történt, fogalmam sincs. Elaludtam.