21. fejezet

Eléggé szédültem ébredéskor. A szememet sem tudtam kinyitni, annyira gyenge voltam, így senkinek sem tűnt fel, hogy már nem alszok. Ennek is megvoltak a maga előnyei.
- Szóval Jana volt a kiképződ. –Hallottam Kuramám mosolygós megállapítását. –Így érthető, hogy mért versz le hatodszor is sakkban. –Nevette. Nem volt nehéz rájönni, hogy kivel társalog.
- Ennek a menetnek még nincs vége. –„Édes kicsi Junom. De jó hallani a hangodat.”
- De ismét te állsz nyerésre. –Ez nem lepett meg. Elvégre én tanítottam. –És mi van most Anitáékkal? Mármint tudom, hogy felhívtad őket tegnap, hogy maradsz egy darabig, de…
- Addig ők is pihennek és edzenek egy kicsit. –Szakította félbe. –Hogy találkoztál vele? Erről még nem meséltél.
- Melyik érdekel? Az első, a második, vagy a harmadik első találkozásunk?
- Nem vittétek kicsit túlzásba ezzel a hárommal? –Elég meglepettnek tűnt, annak viszont igazán örültem, hogy ilyen jól elvannak.
- Száztizenhárom éve csatlakozott a csapatomhoz Janaként, de előtte hatszáz évvel már találkoztunk egyszer, csak akkor ő más testet és nevet használt.
- És nem mondta el, hogy ő volt az, akivel annak idején találkoztál, ugye?
- Hát nem, de még az előtt is volt egy röpke találkozásunk, amire egyikünk sem emlékezett. Akkor még kisbaba voltam, úgyhogy nekem ez remek kifogás. –Védekezett játékosan.
- Akkor neki is. –Vont vállat Jun. –Elvégre csak változtál valamit baba korodtól, pás száz éves korodig.
- Igaz.
- Engem a csatlakozása érdekelne. –„Remek választás.”
- Azt előre közölném, hogy nem vagyok valami büszke a múltamra. –Szögezte le, hallhatóan komolyabban. –Egy falut támadtunk meg és fosztottunk ki a „hordámmal”, ahogy Jana nevezi őket. Ő ott volt épp gyógyító, de nem tett semmit, hogy bárkit is mentsen. Vagy legalábbis én még évekig így tudtam.
- Kiteleportálta a gyereket, és még pár embert, igaz? –„Túl jól ismersz Jun.” Mosolyodtam el magamban.
- A faluban járvány tört ki. Előre tájékoztatta a jövetelünkről az ott maradtakat, és csak a legsúlyosabb betegek maradtak ott, mert mi jelentettük nekik a megváltó halált. Persze az „embereim” szórakozni is akartak, így a szebb nőket életben hagyták, köztük Janát is. –Juni elnevette magát.
- A végén pedig biztos ő szórakozott a legjobban.
- Az nem kifejezés. –Sóhajtotta főnököm. –Hagyta magát elfogni, és elém hurcoltatni, majd mikor a fogvatartói térdre akarták kényszeríteni közölte, hogy kicsit följebb is masszírozhatnák, nem csak a karját. Ráadásul még a harc alatt összebarátkozott Shingóval, az egyik emberemmel.
- Nem lep meg. Ann mindig is ilyen volt. Remekül el tud szórakozni bárkivel. És főnökbosszantásból is jeles.
- Tapasztaltam. –Fintorodott el Kurama. –Közölte, hogy előbb fogok én letérdelni előtte, minthogy az ő tenné előttem, majd egy váratlan és villámgyors mozdulattal, elvágta a torkomat, én meg persze térdre rogytam. –Kicsit kezdett bosszúsnak tűnni, az emlékek felelevenítése közben. –Mit harcost, és mint vezért is, porig alázott azzal az egy mozdulattal.
- Mi volt a gyógyításod feltétele? –Kíváncsiskodott a kissrác. –Amúgy sakk-matt.
- Gratulálok. –Mosolygósnak tűnt a hangja. –A feltétel az volt, hogy adjak neki egy hét próbaidőt dokiként. Beleegyeztem, más választás híján, de az egy hét után esküt kellett tennie és bizonyítania a hűségét, hogy ne öljük meg.
- Ezért égette a neved a karjába?
- Igen.
- Jellemző rá, de mért akart csatlakozni hozzátok?
- Hogy ne kelljen harcolnom. –Válaszoltam, mindkettejük legnagyobb meglepetésére. –Akkoriban már igyekeztem kerülni a csatákat, egy banditatanyát pedig nem sűrűn támadnak meg.
- Ann! –Érezhetően nagyon örült nekem az én kis Junikám, mert egy pillanat alatt az ágyon termett, a nyakamat átkarolva. Nem bírtam megállni, hogy át ne öleljem a hozzám bújó kissrácot.
- Nyugodj meg életem! Még megfojtasz. –Nevettem.
- Bo… vagyis nem áll szándékomban Ann. –Elég gyorsan kapcsolt. A falra tudok mászni tőle, ha minden hülyeségért bocsánatot kér.
- Hogy vagy édesem? –Kifejezetten jól esett, ahogy főnököm, letelepedve az ágy szélére. Megcirógatta az arcom.
- Kicsit még fáradtan. –Mosolyogtam. –Mennyit aludtam?
- Két napot. –Jött a kedves válasz. Azt hittem elájulok.
- Kaori meg fog ölni.
- Már volt itt. Egy kicsit elbeszélgettünk, kimentettelek náthával.
- Kösz főnök. –Sóhajtottam –És te Jun? Anyukád még nem hiányol?
- Tudja, hogy hol vagyok. –Vágta rá.
- Hallom jól elvoltatok még aludtam.
- Igen. Egész jól elbeszélgettünk. –Úgy láttam, hogy ennek Kuramám tényleg örült. Megpróbáltam felülni, de iszonyatmód szédültem. – Talán nyugton kéne még maradnod egy kicsit, nem gondolod? –„De szigorú lettél főnök!”
- Egyetértek. –Vágta rá határozottan Jun, a karkötőjére nézve. –Túl fáradt vagy.
- Ehhez mért kellett a csuklódra nézned? –„De ritka értelmes képet tudsz néha vágni néha Kurama!”
- Mert van rajtunk egy olyan karkötő, ami a másik állapotát mutatja. –Magyarázta.
- Gondolom ezt csak ti látjátok.
- Mindegyikünk csak a rajta lévőt. –Pontosított a kicsikém.
- Remélem a suliból azért nem lógtál miattam! –Váltottam témát Youkóra nézve, méghozzá elég fenyegetően.
- Hát… ööö… –Hebegte zavartan.
- Ezt ugye nem mondod komolyan?
- El sem mozdult mellőled.
- Spicli! –„Ennyit a nagy barátságról.”
- Csak őszinte. –„Hurrá! Sikerült felülnöm!” –És mit mondtál anyukádnak?
- Azt, hogy a mennyasszonyom rosszul van és, hogy…
- A kicsodád? –Vontam fel egyik szemöldökömet.
- A leendő menye. –Mosolyogta. –Már nagyon kíváncsi rád édesem. –Ezek után megcsókolt. Hírtelen azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. „Könyörgöm, én haldoklok! Talán a jövő hetet sem érem már meg, és ezt így sem lesz könnyű elmondanom. Mért kell ennyire megnehezíteni?”
- És mi van Hieiékkel? –Tereltem el a témát. –Ugye őket nem hanyagoltad el?
- Dehogy. Bár Hiei csak azután jött be, hogy megbizonyosodott róla, még alszol. –„Au! Ez fájt.” Jun persze észrevette, és azonnal hozzámbújt. „Annyira imádom őt!”
- Tehát egész végig itt voltatok?
- Nagyjából. –Látszott, hogy főnököm kezdi kicsi kínosan érezni magát. –És ha már itt tartunk ki sem mozdultam innen, úgyhogy a hűtőd tök üres, a mosogatást viszont megoldottam, és… Junt rábeszéltem, hogy hívja fel az anyukáját Angliában.
- A telefonszámlát még túlélem, de éhes vagyok! –Nyöszörögtem az utolsó két szót.
- Fél óra és kész. –Pattant ki az ágyból az én kicsikém.
- Köszönöm életem! Imádlak. –Szóltam utána.
- Én is anya. –És már el is tűnt.
Alighogy kiment a szobából, Kurama máris magához ölelt és megcsókolt. Hosszú, szenvedélyes csók volt, amibe mind a ketten belefeledkeztünk egy kicsit.
- Biztos, hogy elkészül fél óra alatt? –Kérdezte sunyi vigyorral.
- Valószínű.
- Az kevés. –Sopánkodott, de azért újra rákezdett. Nem szívesen szakítottam félbe, de…
- Minden rendben ment, még aludtam? –Kérdeztem két csók közt.
- Nagyjából. De nagyon megijesztettél. Hogyhogy ennyire kifárasztott? Már Yusukének kellett nyugtatgatnia. –Erre akaratlanul is rámjött a nevethetnék.
- Az szívesen meghallgattam volna.
- Azzal próbált nyugtatni, hogy ő egy egész hetet át tud aludni, ha rájön a lustunhatnék. Képzelheted, mennyit ért ezzel. –Fintorodott el.
- És a pocok?
- Könyvtáros lett, de kérlek ne tereld el a szót. Mi a bajod? –„Ajjaj! Hurokban a nyakam.”