22. fejezet

- Per pillanat az, hogy még mindig fáradt vagyok, úgyhogy most az agyam sem fog igazán. –Próbáltam kitérni, és hogy ne kelljen közben a szemébe néznem szorosan hozzábújtam. Kicsit megkönnyebbültem mikor átölelt, aztán jött az illúziórombolás.
- Ugye tudod, hogy ezzel még nem úsztad meg? –„Csodás!” –Mért nem mondod el? Nem bízol bennem?
- Dehogynem, csak még nem jött el az ideje. –Sóhajtottam. –Hamarosan megtudod. Már csak pár nap, valószínűleg.
- Azt még kibírom, de van egy olyan érzésem, hogy nem fogok örülni annak, amit mondasz. –„Sosem adod fel, ugye?”
- Ez majd akkor kiderül, szerelmem. –Nem tudom, hogy megérezhette-e vagy csak a történtek ijesztették-e meg, de úgy ölelt, mintha már nem lenne rá túl sok alkalma. Olyan jó volt így hozzábújni. Az idillt Jun és az éj közepi reggelim érkezése törte meg.
- Bocsánat. –Hebegte meglátva minket. Cuki volt azzal kis arcpírrel.
- Semmi baj életem. –Mosolyogtam, a tálcát az éjjeliszekrényre reptetve, ő pedig természetesen a karjaimba teleportáltam mihelyst hátra dőltem az ágytámlának. –Köszönöm a reggelit.
- Szívesen. –Imádom ha mosolyog. Nála ez úgyis majdnem olyan ritka, mint Tündésfinél.
- Mért nem mondtad, hogy Anitáék már Amerikában vannak, és épp nagy bajban is egyben. –Egy pillanatra meglepettnek tűnt.
- Az elmémből olvastad ki?
- A karkötőm színe miatt kerestem rájuk. –Kurama ekkor szólt közbe kicsit feszengve.
- Bocs, de lemaradtam.
- A karkötőm színe szerint Jun feszült, ezért ráhangolódtam a barátai aurájára. –Magyaráztam. –Épp Amerikában vannak kiméra ügyben.
- Értem. –Bólintott.
- Menni szeretnél? –Junon látszott, hogy maga sem igazán tudja mit is akar. A szétszedett pisztoly még mindig az asztalon hevert. Kinyújtottam a kezem, és magamhoz hívtam a darabjait. Ugyanolyan gyorsan illesztettem össze őket, mint ahogy nemrég ő szedte szét. – Menj csak. Velem minden rendben lesz. „Még találkozunk, ígérem.”
- Biztos? „Nem akarom, hogy ez legyen az utolsó együtt töltött percünk.”
- Biztos. –Bólintottam. „Nem lesz az, életem.” Kapott még egy búcsúpuszit, és persze a fegyverét vissza, aztán Nencyék közelébe teleportáltam. –Vigyázz magadra életem! –Sóhajtottam halkan.
- Te is! –Mosolyogta mellettem Youko. –Két nap kihagyás után igazán ehetnél valamit. –Biccentett a teli tálca felé. –Miatta meg ne aggódj. Nem lesz baja.
- Kösz a bíztatást, de akkor is féltem.
- Pedig remekül kiképezted, és nyomon is tudod követni az állapotát. –Igaz. A karkötővel igen.
- Bocsika! –Pislogtam rá gyerekesen. Ezzel mindig le tudom venni a lábáról.
- Semmi baj. –Azzal átölelt és megreggeliztünk.  Bár gondolom, éjszaka lévén, neki ez már bőven vacsora volt. Elég nyilvánvaló lehetett, hogy nem vagyok valami energikus, úgyhogy egyszerűen csak átölelt, és így aludtunk el.
A reggelem már sokkal jobban indult. Teljesen kipihenten ébredtem, és valahogy nem tudtam megállni, hogy az első dolgom az legyen, hogy adok egy puszikát Kuramám nyakára. Sajnos nem voltam elég óvatos, így felébredt rá.
- Jó reggelt doki! –Bújt hozzám még jobban.
- Neked is Rókucikám. –Nem bírtam ellenállni neki. Megcsókoltam. –Szeretlek.
- Én is téged. – Gondolom nem nehéz rájönni, hogy ezek után mit csináltunk.
Feltételezhette, hogy még nem vagyok egészen jól, mert gyengédebben bánt velem, mint általában. Félreértés ne essék, eddig sem volt durva, csak most még óvatosabban kezelt. Persze ezzel egyidőben érezhető volt a kétnapos kihagyás is. Végtelennek tűnő órákon át kényeztettük egymást. Valamiért, bár elfáradtam, mégis nagyon elememben voltam utána is. Egymáshoz bújva édelegtünk egy kicsit, még a szemem az órára nem tévedt.
- Gondolom ma már nem fogunk suliba menni, így tizenegy tájt. –Vontam le a következtetést.
- Én nem fogom erőltetni, az biztos. –Kaptam a fáradtabb választ.
- Akkor további jó pihenést! –Mosolyogva felkeltem, és a fürdőszoba felé vettem az irányt.
- Te tényleg be akarsz menni MOST az iskolába. –Annyira édes tud lenni, amikor ilyen értetlenül pislog rám.
- Dehogy. –Rögtön nyugodtabb lett. –Csak Amerikába megyek. –Na paff.
- O-oda meg minek? –Nyögte ki nagy nehezen. –Valami baj van Junnal?
- Nem. Egy volt iskolatársam van most nagyon padlón. Őt akarom meglátogatni, és persze a húgodat is szívesen bemutatnám, de ha te inkább aludnál…
Elképesztő, hogy néhány szóval hogy fel lehet élénkíteni valakit! Röpke negyed óra múlva, már az uticélnál voltunk.
- Hasznos dolog ez a teleportálás. –Ismerte el mosolyogva Kuramám, majd körülnézett. –Ez egy artista cirkusz, nem?
- A Kaleido ennél azért egy kicsit több. –Mosolyogtam zavartan.
- De hogy került ide a húgom? –Látszott rajta, hogy tényleg ledöbbent.
- Ráunt az alvilágra, hát ide költöztettem.
- És ez mikor volt? –Kérdezte a színpad felé menet.
- Úgy négy évvel a halálod után. –Beértünk a hatalmas épületbe.
A közönség sorai közt haladtunk a színpad felé. Youkón érezni lehetett némi idegességet, de a látvány elvonta a figyelmünket. Két lány „fogócskázott” a korcsolyapályává vált színpadon, míg egy hosszú, fehéres hajú férfi lazsált az egyik trapézon, a lányokat figyelve. Hamarosan mindkét lány elrugaszkodott, és a férfi felé nyújtották kezüket. Ő el is kapta az egyikét. Ahogy elnéztem a fiatalabbikat választotta még a másik, aki látogatásunk célja volt, a trapéz alatti matracokra zuhant. Ekkorra értünk színpad-közelbe, néhány másik lány mellé.
- Te leszel a partnerem. –Jelentette be fölényesen a férfi, az elkapott lánynak. „Hólyag.”
- Mitől van úgy oda magától? –Morfondíroztam. Egy kétcoffos, kajszi hajszínű lány fordult felém a válasszal.
- Ő az egyik legjobb artista. Megteheti. –Sóhajtotta. Azt hiszem ekkor tűnhetett fel neki, hogy nem ismer. –Te új vagy itt?
- Csak rég jártam errefelé. –Mosolyogtam a csodálkozó lányra. Tekintete Kuramámra tévedt. „Csak el ne ájuljon!”
- Jana? –Csodálkozott rám a matracról föltápászkodó, lila hajú lány. –Jana!
- Én is örülök neked Sora, de ne fojts meg jó. –Kértem liluló fejjel, az engem ölelgető lányt, majd halkan a fülébe súgtam. –A bátyádat nem is üdvözlöd? –Kicsit mintha ledermedt volna, utána elengedett és Youko felé fordulva kezet nyújtott neki.
- Szia! Sora Neagino vagyok. –Mosolyogta, majd tátogva hozzátette: Legalábbis itt. Amúgy Koura.
- Szia! –Mosolyodott el az újdonsült bátyus.
- Ki ez a hólyag? –Érdeklődtem finoman, de őszinte kíváncsisággal a trapézról leugró férfi felé biccentve.
- Leon Oswald. –Fintorogta. –Most az ő kegyeiért kell versengenünk Mayel.
- És mitől olyan nagy szám? –Faggatóztam tovább. –Jó, fel tud ugrani egy trapézra. De ki nem?
- Ha ez olyan könnyen megy önnek kisasszony, akkor talán meg is mutathatná mit tud. –„És még pofátlanul hallgatózik is.”
- Örömmel, és dalolva is ha kell. –Mosolyogtam. Leginkább azért, mert látszott rajta, hogy majd felrobban a méregtől.
- Én is beszállhatok? –Az ismerős, vidámnak tűnő hang tulajdonosa egyenesen felénk vette az irányt. Koura őt is hasonlóan fogadta mint engem.
- Kagome! –Leont és Mayt, látványosan bosszantotta a megjelenésünk. Hogy ezt tetézzem, átadtam neki pár karaoki Cd-t.
- Nyugodtan válasz pár számot, és máris bizonyítunk, méghozzá dalolva. –Paprikavörös lett a feje. Remekül mulattam rajta, majd a lányokhoz sétáltam. –Szerintem adjunk színvonalas műsort. Ideje átöltözni. –Mosolyogtam. „Sietünk vissza szerelmem.”
Szavam betartása érdekében siettünk az átöltözéssel, bár kicsit beszélgettünk is közben.
- Hogyhogy nem tudtál felugrani a trapézra? –Kíváncsiskodott Kagome.
- Ebben a testben nem vagyok olyan erős, mint az igaziban. Elvégre akkor vettem át, mikor a kicsi Sora meghalt a balesetben a szüleivel. Hiába fejlesztem, egy emberi testtel nem megyek olyan sokra mint az igazival. És mostanában még csak értelmét sem látom folytatni. –Válaszolta erőtlenül, majd elmosolyodott. –Ezért jó, hogy itt vagytok.
- Majd mi kedvet csinálunk neked. –Mosolygott rá Kagome.
- Hidd el, egy emberi testben is tudsz te ennél sokkal többet. –Bíztattam. –Mellesleg démoni alakban nemigen ugrálhatsz a színpadon.
- Igaz. –Készült el. –Akkor ha nem baj, én megyek bátyózni az előadásunkig.
- Csak nyugodtan. Úgyis van mit pótolnotok.
Leonnak egy óráig tartott a válogatás, mivel igyekezett megnehezíteni a dolgunkat, így a testvérpár addig ismerkedhetett és én is elértem, hogy minél több dolgot felszereljenek, amiken ugrálhatunk. Trapéz az volt elég, ahogy ugróasztal is. Ezeken felül sikerült még egy (szerencsére) elég instabil kötelet is kifeszíttetnem 6-7méter magasságba, és a tető kinyitását, valamit pár trapéz „specializálását” is kiharcoltam. Valamivel le kellet kötnöm magam…
- Na? Megvannak a számok? –Érdeklődtem Ő morcosságánál.
- Meg. –Vágta rá „kedvesen”. –Mivel hárman vagytok, három dalt választottam.
Azzal otthagyott a „kiválasztottak listájával”, és letelepedett a közönség soraiba. Mivel ez nem igazán előadás volt, csak Leonbosszantás, vagy inkább Soravidítás, a nézőtéren most csak ő foglalt helyet, jó távol társnőjétől, meg persze a színpadhoz tartozó kíváncsiskodók. Kagoméék felé tartva átnéztem a listát. Az első egy popposított, japán gyerekmondóka volt. Ez sima ügy. A második egy gyorsritmusú latin stílusú szám volt. „Hurrá! Dalolászhatunk spanyolul. Szép kis ritmusváltás lesz…” A harmadiknál viszont egy pillanatra megtorpantam. Nem tudom, hogy én kevertem-e véletlenül egy olyan Cd-t a többihez, aminek eredetileg CSAK zenéje van, és szövege NINCS, de volt egy olyan érzésem, hogy társnőim ennek nem fognak örülni. Koura (vagyis Sora), valóban nem volt épp elragadtatva, de Kagome…
- Majd megoldjuk. –Vont vállat, majd odament Leonhoz megkérdezni, hogy milyen nyelvű szöveget találjunk ki a zenéhez. „Hogy utálom a franciát?!”
Az előadás kezdetén, csak korcsolyázgattunk, és persze énekeltünk. Nagy találmány ez a mikorport! Volt ugyan pár nyaktörő ugrás és forgás, ami kicsit felpiszkálta a közönséget. Az talán kicsit tényleg húzós volt, mikor egy ugrásból egyenesen úgy érkeztünk vissza a jégre, hogy teljesen hátrahajolva forogtunk, de ezen felül azért nem volt semmi eget-rengetően nehéz. Esetleg bonyolult és látványos. Miután ezt meguntuk rákapcsoltunk kicsit, aztán felpattantunk a trapézokra, majd kapásból végigvittünk egy-egy aranyfőnix ugrást, és ez még csak a kezdet volt. Azt hiszem Sora még életében nem teljesített ilyen jól. Látszott rajta, hogy élvezte. A második szám kicsit nagyobb odafigyelést, és gyorsaságot igényelt a ritmusa miatt. Nem olyan könnyű ugrándozva tisztán énekelni. Egy ilyen helyzetben valóságos mentőöv tud lenni néhány gyors forgás (és persze a szám vége). A harmadik számnál, már mindent kombináltunk, amit csak lehetett. Kezdetnek a magas trapézokról egyenesen a jégre ugrottunk. Később persze igénybevettük az ugróasztalt és a kötelet is. Előadásunk végén sikerült szép lassan a színpad teteje fölé emelkednünk, és a lejutást sem kapkodtuk el. Éreztem, hogy a legtöbben tátott szájjal figyelnek minket, és a sokakban ugyanaz a kérdés merült fel: Mit érezhetnek? Erre csak Kuramám kapott választ telepatikusan:”De rohadt hideg van idefenn!”