23. fejezet

Kész mázli, hogy mindenkinek lekötöttük a figyelmét, és csak halkan kuncogott egy kicsit. Szép kis égés lett volna ha nekiáll hahotázni lévén, hogy csak ő hallotta a megjegyzésemet. Mindenesetre a mosolya még azután is megvolt, hogy Kagome és Koura társaságában szép lassan leereszkedtem az ingatag kötélre. Eleinte nem értettem, hogy mi ebben olyan nagy szám, aztán eszembe jutott, hogy talán a korcsolya miatt tekinthették annak. Kuramámra pillantva láttam, hogy Mia szeme is megakadt rajta. Ahogy nézett rá komolyan volt egy olyan érzésem, hogy mindjárt elájul. Erre alig észrevehetően felhívtam Youko figyelmét is. A kis gonosz képes volt még rá is játszani egy elegáns hajhátradobással, egy mézes-mázas mosollyal, és persze az elmaradhatatlan „rózsás trükkel”. Miután átnyújtotta a virágot, szegény lányt el kellet kapni, nehogy az ájulás következtében a padlóra zuhanjon. Eközben mi is lejöttünk a kötélről, egy-egy elegáns ugrással, és a többiek felé siklottunk a jégen.
- Szerintem bátyókázz, amíg lehet. Nekem még van egy-két elintéznivalóm. –Súgtam oda Kourának.
- Mikorra vagy várható?
- Nem tudom. –Ekkorra sikerült a színpad korlátaihoz érnünk. Kagome persze rögtön Leonozni kellett.
- Ez van öregem. Úgy tűnik csak te vagy kevés ahhoz, hogy kihozd Sorából a maximumot. –Ezzel a megjegyzéssel ott is hagyta a férfit, had fortyogjon a saját levében. Én persze rögtön leendő gyermekem apjához mentem. Fura, de akkor fogalmazódott meg bennem először, hogy annyi gyerek után, akikkel foglalkoztam, és persze a „sajátjaim” felnevelése és óvása után, pont az egyetlen vérszerinti kisbabámmal nem lehetek majd együtt. Pont mellette nem lehetek ott…
- Kicsit kettesben hagylak a hugicáddal, jó? –Kérdeztem két csók közt.
- Azért nem kell túlzásba vinni. –Mosolyogta. –Valamikor csatlakozhatnál hozzánk.
- Rendben. –Mosolyogtam vissza. –Viszlát! –Kapott egy amolyan villámcsókocskát, és már indultam is a rám várakozó Kagome felé. A partra indultunk beszélgetni.
- Biztos ezt akarod?
- Igen Kagome. –Feleltem határozottan. –És erre több okom is van. Először is az életed végigkísérésével láttam, hogy ő nálad köt ki és nem lenne célszerű megváltoztatni a történelmet. Igaz, akkor még nem tudtam ki is a pici. Másodszor meg csak benned bízhatok. Kurama itt csak egy tizenhat éves diák. Hiába élt meg már ezerhuszonnégy évet, itt csak egy középiskolás. Mellesleg nekem is akadt pár ellenségem az évezredek során, és neki esélye sem lenne ellenük, hiába akarná megvédeni a kisfiunkat.
- A középkorba meg csak nem jönnek el, hogy a babán álljanak bosszút. –Fejezte be gondolatmenetemet.
- Pontosan. –Bólintottam rá. –Mellesleg a kisfiamnak egész más hatalma lesz, mint egy démonnak.
- Ahogy neked is az van.
- Ennek az irányítását nem tudná megtanulni sem az apjától, sem mástól, csakis egy hozzád hasonlótól.
- Ez megtisztelő, de te is tudod, hogy nincs sok időm hátra. –Egy keserédes mosoly suhant át az arcán. –Vagy talán ennyivel fejlettebb lesz a pici?
- Akárcsak én, ő is emlékezni fog mindenre, ami a megfoganása óta történt, mégha halványan is, és három éves korára már lesz olyan a felfogása, mint egy tininek.
- Nem lep meg. –Mosolyodott el halványan. –Tudod mennyi időd lehet hátra?
- Gondolom max egy hét. –Sóhajtottam. –Utána fel kell gyorsítanom a szervezetem öregedését, hogy világra tudjam hozni a fiam.
- Mi legyen a neve?
- Szerintem a Haku nevet választja majd.
- Értem. –Biccentett. Ezután még sétálgattunk egy darabig, és igyekeztem az ő életére terelni a szót. Nem volt nehéz. Szabadon beszélt az érzéseiről, hisz tudta, hogy úgyis tisztában vagyok velük. Csak valakinek ki kellett öntenie a szívét. Pár óra múlva tértünk csak vissza a Kaleidóhoz. Még nem akartam felkeresni Kuramáékat, had legyenek kettesben. Kagome visszateleportált a középkorba, rám pedig a színpadnál egy régi kedves ismerős várt.
- Gondoltam, hogy felismersz. –Mosolyodtam el.
- Téged nem lehet elfelejteni. –„Már megint ez a túlzott komolyság Kalos. Nem unod még?” –Gondolom jobb, ha nem kérdezem meg mi is vagy.
- Mit számít ez? Lehet, hogy most egy másik életet élek, de attól még ugyanaz vagyok, akit megismertél. –Léptem oda, vele szembe. A hangomon talán kicsit érezni lehetett a fáradtságot, a lágyság mellett.
- És akinek a tehetsége beindította a színpadomat. –Fűzte hozzá.
- Ez inkább adottság, de nem használtam semmilyen különleges erőt, ha erre célzol. –Mindig is zavaró volt, ha úgy kellett valakinek a szemébe mondanom valamit, hogy az a rohadt napszemüveg ott virított a képén. „Talán ránőtt?!”
- Sora a pártfogoltad?
- Egy jóbarát. Nem szólok bele a karrierjébe, csak azért jöttem, hogy felvidítsam.
- Szerinted ő is képes lesz az angyalok táncára? –„Szóval ez érdekel igazán.”
- Azt már csak te éred meg, hogy megtudd. –Sétáltam el mellette. –Minden jót! –Intettem még hátra. „Az angyalok tánca egy démontól… Elég ironikus, de végülis én is megcsináltam már párszor.”
- Neked is. –Motyogta. Talán azt hitte, hogy nem hallom meg.

Kurama az edzőteremben volt a húgocskájával. Nem hittem volna, hogy egyszer még látom őt trapézokon ugrálni. Egész aranyos volt, és persze most is akadt közönsége a kis szívtiprónak. Azért annak is megvoltak a maga előnyei, hogy most Amerikában voltunk. Holt nyugodtan beszélgethettek bármiről japánul, mert rajtuk kívül a kutya sem értette. Azt viszont nyilvánvaló volt, hogy a lényegesebb témákból kifogtak, mire odaértem.
- Látom, van ami sosem változik. –Jegyezte meg Koura két ugrás közt.
- Mért is? –Értetlenkedett bátyuskája.
- Mindig is én voltam a dominánsabb típus. –Mosolyogta. –Ahogy Jana emlékeiben láttam, rendszerint sikeresen eltúrtalak mindenhonnan. –Diadalittas vigyor kíséretében ült le pihenni az egyik trapézra. Kurama követte a példáját. –Ebben is jobb vagyok. –Öltötte ki nyelvét gyerekeskedve.
- Ezekre az emlékekre én is kíváncsi lennék. –Piszkálódott a bátyus.
- Nem hiszel a saját húgodnak? –Koura mindig is nagyon tudta adni a sértődöttet.
- Dehogynem. –Vágta rá mézes-mázas mosoly kíséretében. –Csak kíváncsi vagyok.
Mondjuk arra én is kíváncsi lennék, hogy hogyan reagálna, ha meglátná magát rókababaként. Ez a démonrókák egyik legaranyosabb tulajdonsága. Tényleg kisrókának születnek, és csak akkor tudnak (nagyjából) emberi alakot felvenni, ha az első száz évük alatt elérték a kellő szintet ehhez. Így visszaemlékezve, mindketten édes kis marok-rókák voltak. Anyám révén, az én életemből ez kimaradt.
- Saját emlékeid nincsenek abból a korszakból? –Kuramám komolyabbra váltott.
- Egy se. –Csóválta meg a fejét. –Gondolom azért érdekel, mert tudni akarod, hogy ha már egyszer úgysem vonultál anonimitásba az alvilágban, akkor mért nem kerestelek meg.
- Így már értem, de azért kösz a finom megfogalmazásért, a múltamat illetően. –Keserédes mosoly ült ki az arcára. –És a tied?
- Én sem voltam szent, de nem hajtott soha a vérszomj. –Vont vállat. –Éltem, öltem. Akárcsak a többi démon. Persze az utóbbit csak akkor, ha kellett.
- Akárcsak Jana.
- Igazán találhatnátok más beszédtémát is rajtam kívül. –Lepleztem le ottlétem.
- A személyesekkel már végeztünk édesem.
- Nem ugrasz föl? –Nekem mindegy alapon, fölpattantam az egyik trapézra. Ez ismét emlékeztetett az állapotomra. Eddig nem voltam ilyen szétszórt: Teljesen elfelejtettem, hogy a párméteres ugráshoz, illett volna használnom az ugróasztalt.
Azt nem mondanám, hogy ez nem tűnt fel senkinek, de köztünk nem volt téma. Egy ideig még beszélgettünk, és persze ha már foglaltuk a trapézokat, akkor használtuk is őket. Már sötétedett, mire Kuramával úgy döntöttünk, hogy ideje lenne hazamenni. Máig nem tudom, hogy meg kéne-e bánnom, hogy engedtem neki és hagytam, hogy rajtam keresztül ő teleportáljon minket vissza Japánba. Végülis mostmár mindegy. Ígyis-úgyis az ő szobájában lyukadtunk ki.
- Biztos jó ötlet volt ez? Kínos lenne, ha anyukád ránknyitna. –Jegyeztem meg, csak úgy mellékesen, két csók között.
- Kétlem, hogy még ébren lenne, és kopogás nélkül úgysem jönne be. –Nyugtatgatott az ágyra döntve.
- Akkor sem, ha úgy tudja, hogy nem vagy itthon és hangokat hall a szobádból? –Hihetetlen vigyor telepedett az arcára.
- Ha jól emlékszem, nem vagyunk olyan hangosak. Bár lehet, hogy reggel óta csak elfelejtettem, hogy tőlünk szokott zengeni az emberi világ.
- Ebben a korban már megesik, hogy egy pasi szenilissé váljon. –Vágtam vissza a gúnyolódásért.
- Mondod ezt négyszer olyan idősen, mint amennyi én vagyok. –Erre a megjegyzésre kicsit besértődtem.
- Téged senki sem tanított meg rá, hogy egy nőnek nem illik a képébe vágni a korát? –Durciztam. –Mellesleg az én fajomnál az átlag életkor ennek a sokszorosa, még egy egyszerű rókánál…
- Egyszerű róka! –„Háborodott fel.” –Ezért nem engesztelsz ki egyhamar. –Halál édi, amikor ilyen kis pukkancs. Ilyenkor egyszerűen nem lehet neki ellenállni. Persze, hogy elkezdtem neki puncsolni. Ennek végeredménye az lett, hogy reggel elég félkómásan ébredtem fel a karjaiban, ráadásul ajtónyitásra. „Úgy tűnik, itt az ideje megismernem az anyukáját. De jó! Biztos értékelni fogja, hogy első találkozásunk alkalmával, a fián kívül csak némi takaró van rajtam, és az is keveset fed…”