24. fejezet

- Jó reggelt! –Mosolyogtam, amilyen kínosan csak lehetett. Azért ő sem érezhette magát különben. Szép, főtrák színű volt az arca.
- Elnézést, nem tudtam… –Mentegetőzött kifelé hátrálva.
- Mostmár mindegy. –Az azért látszott, hogy ebben egyetért. Igyekeztem legalább felülni, de Kurama olyan nehézfejű, és felébreszteni sem akartam. –Örülök, hogy megismerhettem. Jana vagyok.
- Gondoltam. –Mosolyodott el. –A fiam már sokat beszélt rólad…
- Ajjaj… –Ettől már szabályosan nevetett. Mondjuk el tudom képzelni milyen képet vághattam…
- Csupa jót mesélt veled kapcsolatban. –„Hurrá! Végre úgy-ahogy fel tudtam ülni.”
- Pedig én azt hitte, hogy végre találtam egy őszinte pasit. –Sóhajtottam gondterhelten. Újra kuncogni kezdett.
- Pontosan olyan vagy, mint amilyennek leírt. De mostmár jobb, ha megyek.
- Miatta ne aggódjon. –Legyintettem. –Alig egy órája hagytam csak elaludni, úgyhogy nem fog egyhamar felébredni. –Nagyon nem lehettem formában, ha ilyeneket mondtam a párom anyjának, az első találkozás alkalmával. Szépen bele is vörösödött. –Bocsánat, még nem ébredtem fel teljesen.
- Semmi baj. –Mosolyogta, de azért látszott a zavara. –Örülök, hogy végre megismertelek… –Ezzel egy szép hosszú, és halk beszélgetés vette kezdetét. Egész jól sikerült eldumcsiznom Shiori asszonnyal. Mivel minden lényeges részt takartunk egymáson Kuramával, és a takaró is besegített, feszéjezettsége hamar elmúlt, és elég kíváncsi is volt. Aztán az egyik kérdésnél…
- Hány éves is vagy? –Érdeklődött kedvesen.
- Úgysem hinné el. –Mosolyogtam.
- Idősebbnek, vagy fiatalabbnak látszol? –Kérdezgetett.
- Fiatalabbnak. Sokkal fiatalabbnak. –Még mindig ott volt az a kíváncsi csillogás a szemében. Úgy döntöttem válaszolok, valószínűleg úgysem hiszi el, és csak viccnek tekinti. –Négyezer-százhatvanöt éves vagyok.
- Tényleg fiatalabbnak tűnsz. –Mosolyodott el egy pillanatra. –Lehet, hogy őrültnek fogsz nézni, de elhiszem. –Még szerencse, hogy ültem, különben tuti padlót fogok. „Ennyire öregnek néznék ki?!”
- Valóban? –Igyekeztem minél természetesebben viselkedni, és azt hiszem sikerült is. Színészkedni általában nagyon tudtam. –És mért? Mégsem látszanék fiatalabbnak? –Vontam fel egyik szemöldökömet.
- Jaj dehogy! –Mentegetőzött. –Nagyon fiatalnak látszol, csak tudod… egyszer azt hiszem láttam, ahogy elég furcsa lények… –Szegénykém rendesen zavarban volt. Meg tudtam érteni. Arról fogalmam sincs miért, de az ilyen típusú személyek mindig nagyon könnyen megbíztak bennem.
- A fiára támadtak? –Olyan tapintatosan kérdeztem meg, ahogy csak tudtam. Felkapta a fejét, de csak egy bólintás volt a válasz.
- Shuichi pedig valamilyen zöld ostorral csak úgy… azt hittem csak képzelődtem.
- Ő pedig nem vette észre, hogy maga látta a történteket. –Ismét csak biccentett.
- Mik vagytok? –Szerencsére riadtnak nem látszott, csak zavartnak. –Kérlek, ne érts félre. Shuichi egyértelműen a fiam, és mindig az is marad, csak nem értem.
- Ezt vele kéne tisztáznia. –A komolyság ellenére, igyekeztem legalább egy gyenge mosolyt az arcomra varázsolni, nyugtatólag. –Ma úgyis szombat van.
- Igazad van.
- Annak azért örülök, hogy a látottak nem váltottak ki önből félelmet. –Sóhajtottam.
- Ha már úgyis te vagy az idősebb, tegezhetnél. –Roppant logikus felajánlásnak tűnt. –Kicsit azért megriadtam, hisz úgy tudtam a fiam egy legyet sem tudna lecsapni.
- Egy legyet nem is, de egy rátámadó szörnyet… nos az más tészta. Ha valaki elég ostoba ahhoz, hogy egy nyilvánvalóan erősebbre támadjon, annak úgy kell. –Fintorogtam.
- Ezek szerint te is… –Elakadt a szava, de nyilvánvaló volt, mit akart kérdezni.
- Hogy öltem-e már? –Tekintetem az övébe fúrtam. Örültem annak, amit láttam. Tartott ugyan a választól, de tőlem nem. –Tudom, hogy ez nem mentség, de évezredekkel ezelőtt, még semmi értéke nem volt az életnek. Különösen ott, ahonnét származok. Vagy öl valaki, vagy őt ölik meg. Az x+1-edik halálom után, pedig már kezdett nagyon elegem lenni az egészből.
- Úgy érted hallhatatlan vagy? –Látványosan ült ki a döbbenet az arcára.
- Azt hiszem, hogy ha már megbízott bennem annyira, hogy elmondja amit látott, akkor illene nekem is így tennem. –Sóhajtottam. –Hosszú mese, de azért igyekszek lerövidíteni.
- Nem szükséges, ha…
- Semmi baj… anyóskám. –Erre mindketten elmosolyogtunk. –A rövidebb változat úgy szól, hogy egy korcs vagyok, aki kétévesen teljesen magára maradt. Sajnos olyan géneket örököltem, amiknek köszönhetően csak a saját vérvonalamból származó ölhetne meg, de sem rokonom, sem gyereke nincs. Legalábbis vérszerinti nincs.
- Nem kapkodtad el a gyerekvállalást. –„Milyen igaz?!”
- Ez nem csak rajtam múlt. –Mosolyogtam, majd emlékeimbe merülve folytattam. –A fia előtt egyetlen egy férfi volt csak az életemben, de vele sajnos nem jött össze.
- Akkor Shuichinek nem kell a megcsalástól tartania. –„Telitalálatos megállapítás.” –De kérlek, folytasd ahol félbeszakítottalak.
- Nem egy nagy sztori. –Vontam vállat. –Árvaságom első napjaitól szomjan és éhen haltam párszázszor, aztán alkalomadtán megöltek, majd származásom, és az ebből adódó idióta mondák miatt vadásztak rám. Úgy tizenöt voltam mikor rájöttem, hogy van emberfeletti erőm is, de az irányítása nem volt könnyű. Évekkel később papnők közé keveredtem egy szentélybe. Száz évet töltöttem ott, és ezalatt titokban megtanultam megvédeni magam. Egy évvel a távozásom után öltem először, hogy megvédjem a férjem. Ironikus, de a teljes erőmet, azóta sem tanultam meg irányítani. –Keserédes mosoly suhant ár az arcomon.
- Nagyon erős személyiség lehetsz, ha képes voltál önmagad maradni. –Szinte üres szemeket vizslattam, úgy elgondolkodott.
- Nem sikerül. –Ábrándítottam ki. –Csak jól megy a regenerálódás. –Drága szép szerelmem ekkor kezdett el mocorogni. Ő is jól kezdi a reggelt… Na nem mintha zavarna, hogy ki sem nyitja a szemét, csak közelebb bújik hozzám, és ad egy puszit a nyakamra. De az anyja előtt?!
- Édesem! –Cirógattam meg a haját. –Ezt talán nem anyukád előtt kéne. –Mosolyogtam. Eltartott egy ideig, még eljutott a tudatáig, mit is mondtam, de abban a pillanatban felpattantak a szemi, és ő maga is felült.
- A-anya?! –„Ezt a szókincset!”
- Jó reggelt kicsim! –Mosolyogta. –Igazad volt, a barátnőd valóban elbűvölő teremtés. Ugye velünk reggelizel? –Fordult felém.
- Örömmel. –Mosolyogtam, aztán kiment. Volt egy olyan érzésem, hogy még emésztgeti egy ideig a hallottakat, aztán jön a kérdésözön. Párocskám kifejezetten értelmesen pislogott Shiori asszony után egy darabig, aztán feleszmélt.
- Mi-mióta volt itt? –Dadogta zavartan.
- Egy ideje már beszélgettünk. –Vágtam rá mosolyogva, majd kipattantam az ágyból.
- Nem tudom mi lehetett a téma, de úgy tűnik kedvel. –Mosolyogta. Felszisszentem. –Valami baj van?
- Ennek azt hiszem, most nem fogsz örülni, de… már egy ideje lebuktál. –Ezt sem volt könnyű közölni. –Látta, ahogy elintéztél pár démont.
- Hogy mi? –Azt hittem leesik az ágyról, ahogy visszakérdezett. Egy pillanat alatt úgy lesápadt, mintha visszanyerte volna eredeti, démonkorabeli arcszínét.
- Szerintem megvan a mai téma. –Sóhajtottam.
- Jesszusom. –Nem tűnt épp vidámnak, úgyhogy odavarázsoltam egy tükröt, és lejátszottam neki a beszélgetésemet az anyjával. –Jobb volt neki még nem tudta. –Morogta. –És biztonságosabb is.
- Ezt nem hiszem. –Erre felkapta a fejét. –Nem az a baj, ha ő tud a három világról, hanem az, ha róla tudnak. Eddig nem akartam mondani, de Yomi már egy ideje fogva tartja a bérgyilkost, akit ráküldtél. Még nem beszélt a kis drága, de ha kinyitja a száját…
- Anyám veszélybe kerülhet. De honnét tudná, hogy még élek, és itt vagyok?
- Egyre nagyobb feltűnést keltetek Yusukéékkel, és nem használtak túl sokan olyan fegyvereket, mint te. Kurama névvel különösen nem, a mostani neved pedig gondolom inkább nem adnád ki anyukád miatt.
- Igaz. –Sóhajtotta gondterhelten. –Akkor mi legyen?
- Már rég bevédtem pár varázslattal, most pedig szépen elbeszélgetünk vele. –Hatalmas sóhaj kíséretében terült el az ágyon.
- Ma sem kellett volna felébrednem.
- Mostmár mindegy. Tápászkodj fel és menjünk! –Javasoltam.
- Könnyű neked… –Nyöszörögte. –Nem akarooom. –„Hogy milyen kis nyűgös?! Pasik!” Beletelt némi időbe, de sikerült kirángatnom és egész jól elbeszélgettünk hármasban.
- Huhh! Ezt még egy darabig emészteni fogom, de most inkább kíváncsi vagyok.
- Mit szeretne tudni asszonyom?
- Például, hogy mióta ismeritek egymást? –erre összenéztünk. Most mit kéne mondanunk?
- Úgy igazán, kb. száztizenhárom éve. –Vontam vállat. –Bár már előbb is találkoztunk. –Hirtelen valami új érzésre lettem figyelmes. Kíváncsiság áradt felém. Ez igencsak meglepett, mivel az átérző képességemet nem engedtem szabadjára. Legalábbis szándékosan nem, de valahogy mégis elszabadult. Minden érzést a környezetemből, magam is éreztem, és ezt csak elnyomni tudtam. Kuramáék beszélgettek, még én ezzel foglalatoskodtam. Félig-meddig arra is figyeltem, de elsősorban Youkóra olvastam egy varázslatot, hogy ne érzékeljem az érzéseit. Nem szívesen turkálnék bennük, még akaratlanul sem. Az idő múlásával sikerült a minimális szintre csökkentenem a képesség hatását, de valamiért megszüntetni nem tudtam. „Nem lesz ez így jó.” És nem ez volt a nap egyetlen zavaró tényezője.
- Vendégünk jön. –Tápászkodtam fel. –Shiori asszony, kérem menjen az egyik sarokba. –Nem akartam megijeszteni, így nem vittem túlzásba a hangnemmel, bár elég komoly voltam.
- Valami baj van? –Érdeklődött zavartan.
- Egy démon közeledik. –Kurama aztán szépen a frászt hozta az anyjára.
- Azért kértem, hogy a sarokba menjen, mert azon a területen könnyebben láthatatlanná teszem önt az érkező számára. –Kedveskedtem, s mg én ezzel a varázzsal vacakoltam, addig Kurama kinyitotta a kertre néző üvegajtót a hívatlan vendégnek.
- Van valami sejtésed ki lehet?
- Gőzöm sincs Youko. –Vontam vállat. –Nem érzem túl erősnek, de az aurája ismerős.
- Nekem is. Az viszont, hogy repülni tud, zavar. –Mutatott az égen, e közeledő kis pontra, ahonnét a démoni energiát észleltük. Az pedig egyre közelebb és közelebb jött, még végül szemünk elé tárult egy ismerős alak…