25. fejezet

Egy felhőn érkezett meg vendégünk. Kurama arcát fürkészve egyértelművé vált, hogy nem két puszival fogja fogadni a látogatót. Én inkább a nevetést próbáltam visszafogni.
- Mi a jó életet keresel te itt? –Sziszegte összeszorított fogakkal, miközben a nyakánál fogva rángatta le a látogatót a felhőről. –Elment az eszed?
- Nyugodj meg, kérlek. –„Csak bírjam ki nevetés nélkül!” –Engedd el szépen Kurama. –Simogattam meg párocskám vállát, miközben óvatosan kiszedtem a szorító újak közül az áldozatot.
- De aranyos! –Jött elő Shiori asszony a sarokból. Azonnal átvette tőlem a még mindig lilult fejű vendéget. –Ő tényleg egy démon.
- Az. –Morogta Youko. –Méghozzá az egyik legostobább. Hogy jutott eszedbe itthon felkeresni? Ráadásul fényes nappal. –A kérdezett lassan feltápászkodott, megigazította szemüvegét, majd válaszolt.
- Nos, a büntetésemet mégiscsak Koenma nagyúr könyvtárában kell letöltenem. –Kezdte.
- Milyen aranyos?! Beszélő tengerimalac.
- Pocok asszonyom. –Helyesbített a sértett. –Pocokdémon vagyok.
- Bocsánat. –Mosolygott rá kedvesen.
- Nem tesz semmit. –Azt hittem Kurama agyvérzést kap a piruló pocok láttán. –Mint azt már mondtam, a Szellemvilág könyvtárában dolgozok, és épp leltár van.
- Vagyis idelógtál a munka elöl. –Egyszerűsítettem le.
- Nade kisasszony, kérem! –Háborodott fel. –Én ide dolgozni jöttem. A fiatalúr ugyanis elfelejtett visszahozni egy könyvet, és ma van a határidő. –Nézett szigorúan Kuramára.
- Ma este, ha jól tudom. –Pontosított. –És mégy csak dél sincs. –Egyre vörösebb lett az arca a méregtől. –Képes voltál ezért idejönni? Képes voltál ezért iderepülni egy felhőn a Szellemvilágból megkockáztatva, hogy a halandók észrevegyenek, hogy ezzel akár le is buktathatsz valaki előtt? Neked teljesen elment az eszed? –Szegény pici majd halálra rémült a kiakadt rókadémontól. Még fenékre is esett Shiori kezében.
- Shuichi kérlek! –Szólt rá kedvesen az anyukája.
- Bocsánat. –Morogta. Én addig a könyvnek néztem utána. Csukott szemmel próbáltam ráhangolódni a pecsét alapján. Nem volt nehéz, így hamar a kezembe tudtam teleportálni a kötetet, majd felmutattam.
- Ez az, ugye?
- Igen. –Kapta ki a kezemből Youko, majd a  már a padlón ácsorgó pocoknak dobta. Az elkapással még nem is voltak gondok, de a könyv teljesen kilapította a picit.
- Shuichi! –Szólt rá az anyja. –Ez igazán nem volt szép tőled. –Azzal megindult a kötet felé, mivel csak az látszott.
- Azt mondta, a könyvért jött. –Vont vállat. –Honnan kellett volna tudnom, hogy nem bírja el? Tudod, a fajtánknál a külső roppant megtévesztő. –Közölte angyali ártatlanságot tükröző képpel. „De tudod adni az ártatlant.” Kuncogtam magamban. Shiori asszony még vetett rá egy szúrós tekintetet, majd felemelte a könyvet a földről. Legnagyobb meglepetésére, nem találta alatta a pockot.
- Ugye nem halt meg? –Nézett ránk rémülten, maga előtt tartva a kötetet.
Eddig bírtuk röhögés nélkül, de mostmár egymáson kellett megtámaszkodnunk Kuramával. A nő először nem értette mért van ez, aztán megnézte a könyv felénk tartott oldalát. Eredeti pocokbőr borítású volt, és még élt is a bunda tulajdonosa. „Kegyetlen tud lenni az élet…” Belátom, valóban nem volt tőlünk valami tapintatos megnyilvánulás, de azért érthető, és szerencsére volt köztünk egy együttérzőbb személy is, aki lesegítette a lapos kis állatkát a könyv hátlapjáról.
- Hálás köszönetem asszonyom. –Nyögte a pocokka. –Akkor én mennék is. –Azzal nagy-nehezen feldobta a könyvet a felhőre, majd maga is felpattant, és elszáguldott.
Távoztával folytattuk a beszélgetést, s bár sokminden szóba került a három világgal kapcsolatban, leginkább rólunk kérdezett anyóskám. Úgy alakult, hogy az ebédfőzésbe ketten vágtunk el, persze Kuramám is sokat segített. Profi kóstoló. Hozzá képest Yusuke és Kuwabara diétáznak, persze amikor ezt meg mertem említeni taktikát váltott és inkább a nyakamat kezdte el kóstolgatni, hátulról magához ölelve.
- Édesem, főznék. –Leszerelnem nem sikerül, de Shiori asszony megnevettetnünk.
- Csak nyugodtan. –Válaszolt a nyakamat csókolva.
- Esetleg elengedhetnél… –Felesleges ötletfelvetés volt, de meg kellet próbálni.
- Esetleg folytathatnád telekinetikával. –Hát… ez is egy lehetőség.
- Igazán helyesek vagytok így együtt. –Mosolyogta közönségünk.
- Ugye? Tökéletes pár vagyunk. –„Te aztán nem szerénykedsz főnök.”
- És még mondják, hogy az évek múlásával a szerelem is megfakul.
- Azért erre a sokéves távolság is rásegített. –Jegyeztem meg.
- Épp ezért kéne pótolni az elvesztegetett idő. –„Kellett nekem megszólalni… Már megint kezdi. Héj! Veszed ki a mancsod a pólóm alól?! Mégsem vagyunk kettesben.”
- Menjetek csak. Majd én befejezem. –Ajánlotta fel kedvesen Kuramám anyukája, az édes kicsi ficskájának pedig ennyi bőven elég volt, hogy se szó se beszéd, felkapjon.
- Részemről rendben. –Mosolyogta. „Pasik…! –Sóhajtottam. –Na jó, állj!” Rég használtam ennyit az időbefagyasztást, de amit kell, azt kell… Csak ránk nem hatott Youkóval. Még a tűz is megfagyott a készülő ételek alatt.
- Néha szörnyű tudsz lenni, ugye tudod.
- Naná! –Vigyorogta. –De ha már úgyis így alakult. –Azzal megcsókolt, és elindult velem a karjaiban, a szobája felé. Eltartott pár óráig, mire kijutottunk onnét, és visszasétáltunk a konyhába, aztán még egypár csók, és feloldottam az idővarázst.
- Hogy tudsz ilyesmire folyton rávenni…? –Tanakodtam. Ezért a kijelentésért tartoztunk egy magyarázattal Shiorinak, majd nyugodtan folytattuk tovább a napot. Éjszakára ismét ott ragadtam. Na nem mintha bánnám. Másnap reggel viszont el kellett mennem, úgyhogy megköszöntem a vendéglátást, és megígértem Youkónak, hogy amint végzek, szólok.
Úgy éreztem nincs minden rendben Kaorival, és nem is tévedtem. A lányra elég depisen találta rá a park egy eldugottabb pontján.
- Elmondod? –Telepedtem le mellé. Látszott, hogy rendesen megleptem a hírtelen felbukkanással.
- Hojo… –„Ajjaj! Szerelmi ügyekben nem én vagyok a követendő példa.” Ez persze nem jelenti azt, hogy nem hallgattam meg. Szépen hagytam, hogy kisírja magát a vállamon, majd megpróbáltam jobb kedvre deríteni valamennyire sikerült is, de ráment a délelőttöm, és a pénztárcám tartalmának a fele. „Mi olyan rohadt drága egy ruhában, ami szinte semmit sem fed? Tuti nem az anyag…” Már épp indultam volna, mikor újabb hívást kaptam…
-„Anya, beszélhetnénk?”
-„Persze Serena. Máris megyek.” –Elköszöntem Kaoritól, és amint egy kihaltabb helyre értem, már teleportáltam is a lányomhoz.
Egy híd egyik pillérén csücsült, kicsivel a víz fölött. „Ezt is érdekesen tákolták össze.” Fintorodtam el magamban, majd Serena mellé ültem. Talán a sors fintora, hogy ebben a testben, amibe Koenma zárta, nem nőtt nagyobbra Hieinél. Gyönyörű, hosszú, királykék haja lett, amit a szél szorgosan tépkedett. Csodaszép volt mint mindig, de mióta ebbe a testbe kényszerült, valahogy elvesztett az igazi csillogását. Csak meredten bámult maga elé. Rám se nézett, mikor végre megszólalt.
- Mért nem szóltál? –Nyugodt volt a hangja, de nem jó értelemben. Inkább talán a beletörődött szó a legkifejezőbb erre az állapotra.
- Tudtam, hogy úgyis megérzitek, és még nem áll szándékomban búcsúzkodni.
- Gondolom, már van kire bíznod a kicsit.
- Kagome fog rá vigyázni.
- Értem. –Bólintotta. –Kohakuval már beszéltél. –Nemet intettem. –És Hiei? Tudja, hogy ő az öcsém?
- Nem láttam értelmét elmondani neki az igazat. Így már csak feleslegesen összezavarnám vele.
- Belenéztél már a jövőjükbe? Mert gondolom meg akarod tenni, mielőtt… –Elcsuklott a hangja.
- Még senkiébe sem. Kicsit félek attól, amit látni fogok. –Vallottam be.
- Mennyi…? –„Csak ezt ne! Nem akarom, hogy sírjon.” Ezzel máris elkéstem. Útnak indultak az első könnycseppek.
- Azt hiszem pár nap. –Tartalmas beszélgetésük itt ért véget. Innentől kezdve márcsak az ölembe hajtotta a fejét, és sírdogált. Amennyire tudtam nyugtatgattam, de nem mentem vele sokra. Ilyen nehéz lenne ha valaki elveszíti az anyját? Sokaknál láttam már ilyesmit, de őszintén szólva bár árva vagyok, sohasem éltem át. Lehet ilyenkor egyáltalán tenni vagy mondani valamit? Nekem nem sikerült. Lassan elszenderedett, úgyhogy hazateleportáltam magunkat a lakásomra, és félig ott is maradtam vele.
A másik felem viszont kihasználva az osztódás előnyeit, Kuramáékhoz ment, magyarázkodni. Mindent nem mondhattam el, csak annyit közöltem, hogy Kaori után a lányommal voltam, és beszélgettünk. Tulajdonképpen igaz is, csak hiányos. Békés, nyugodt esténk volt, már amennyire Youko mellett nyugodt lehet egy este… Hajnaltájt viszont már felesleges lett volna elaludni, elvégre vasárnap volt, vagyis reggel irány a suli.
- Akkor tanítás után elédjövök, rendben? –Tette fel Youkóm a költői kérdés az iskola kapujában. Szép kis közönséget kaptunk, ahogy ott édelegtünk egymás karjaiban.
- El is várom. –Mosolyogtam, majd egy hosszúra nyúlt csók után készültem volna bemenni, de nem jött össze. Úgy két perc múlva szakadtunk el egymástól Urameshi megjegyzésére.
- Ejnye Kurama! –Csóválta a fejét. –Megcsalod Janát?
- Ezt igazán nem vártam tőled. –Csóválta a fejét Kuwabara is.
- Én sem. –Jegyeztem meg. –És nagyon ajánlom, hogy ne forduljon elő. –Yusuke erre homlokon csapta magát.
- A fene! Elfelejtettem, hogy alakot is tudsz váltani.
- Megesik. –Mosolyogtam.
- Jobb, ha megyek, mielőtt még nagyobb hülyeséget mondok. Viszlát este! –Intett még hátra. Még hallotta, ahogy Kazu hozzáfűzi az előző megjegyzéshez, hogy „Ha nem nyitod ki a szádat, az bőven elég ahhoz, hogy hülyeséget mondj.” És persze az ebből adódó fogócskába is volt némi betekintésem.
- Mi lesz este? –Kíváncsiskodtam.
- Te, Yusuke, Kuwabara, Hiei és én egy helyen. –Mosolyogta. „Vagyis katasztrófa…”