26. fejezet

Valahogy nagyon nem vártam a tanítás végét. Yusukével és Kuwabarával még úgy-ahogy elvagyok, de Hiei… Mindenesetre a délutánt nem lehet elkerülni. Pontosabban nem lenne helyes, ha ezügyben varázsolnék, és most nem is biztos, hogy megengedhetem magamnak. Talán az idegességem is szerepet játszott benne, de az átérző képességemet egyre kevésbé tudtam visszafogni, és mivel aznap két dolgozattal is szembe kellett néznie az osztályomnak, mind elég feszültek voltak körülöttem. Harminckét fő idegességét pedig nem könnyű vállalni, és a babámat is féltettem. Nem haboztam sokáig bevédeni őt, de ezzel saját helyzetemen duplán is rontottam. „Már tényleg nem lehet sok hátra.”
Ígéretéhez híven, Kurama délután elém jött a sulihoz. Kaorival beszélgetve léptem ki az iskola kapuin.
- Gondolod?
- Persze. –Mosolyogtam. –Ne aggódj, minden remekül fog menni.
- Kicsit azért izgulok. –„Ha nem mondod…” –Nem értem téged hogy tud ennyire nem érdekelni.
- Pedig egyszerű. Csak miattad mentem el arra a fotózásra, így bármit is mondanak a képekre, az a jövőmre sehogy sem lesz hatással. –„Már amennyi még van belőle.” –Te akarsz modell lenni, nem én.
- Utállak. –Fújta játékosan. –Azért szurkolj, jó? –Bólintottam. –Amint tudok valamit, hívlak, és köszi a medált, remélem szerencsét hoz.
- Én is. Szia.
- Szia. –Intett már távolabbról. Pár pillanatig mosolyogva néztem utána, majd az utca túloldalán, az egy fának dőlve várakozó párocskám felé vettem az irányt. Az üdvözlőcsóknak még örültem, de a későbbiek miatt elég feszült voltam.
- Neked is szia. –Mosolyogtam, amint levegőhöz jutottam. –Mizu?
- Semmi különös. Mi volt ez a fotózás ügy meg a medál? –Kérdezett rá menet közben.
- Nem vagy te egy cseppet pofátlan? –Sandítottam rá, de azért a kezét nem engedtem el. –Anyukád nem tanított meg rá, hogy nem szép dolog egy magánbeszélgetést, akárcsak szájról olvasással is kihallgatni.
- Anya nem tudja, hogy tudok szájról olvasni. –Mosolyogta. –De ha nem akarod, nem kell elmondanod.
- Tulajdonképpen nincs mit titkolnom, bár gondolom a fotózással kapcsolatban azért értetted a lényeget. –Bólintott. –A medál pedig a nyaklánccal, inkább csak amolyan kabala ajándék volt. –„Legalábbis Kaori is így tudja.”
- Értem. –Majd az órájára pillantott. –Yusukéékig még van egy óránk. Addig mit csináljunk?
- Egy óra nem valami sok. –Tanakodtam. –Te például nekiállhatnál a házidnak.
- Hervasztó tudsz lenni. –Fintorogta. –Bár el kell ismernem, hogy olyan sok mindenre tényleg nem elég az idő.
- Egyáltalán hova beszéltél meg talit a barátaiddal. –Nem volt valami bizalomgerjesztő, ahogy elvigyorodott.
- A lakásodra. –Na paff…
- De szeretlek! –Fintorogtam. Engesztelésképpen kaptam pár csókocskát, még hazaértünk, s mivel alig háromnegyed óránk maradt, kivételesen beszélgettünk. Remekül elvoltam a karjaiban a kanapén, de valami mintha egyre inkább fojtogatott volna, ahogy telt-múlt az idő. Nem akartam, hogy meglássa rajtam, így egyszercsak kikecmeregtem az ölelésből.
- Valami baj van? –Aggodalmaskodott.
- Csak olyan fura érzésem van. –Ennyit elégnek tartottam közölni. –Sietek vissza. –Majd egy csók után elsiettem.
Úticélom nem volt, csak meg akartam próbálni visszazökkeni, ehhez viszont nyugalomra és magányra volt szükségem. Egy darabig úgy tűnt sikerülni is fog. Láthatatlanul szökdécseltem háztetőről-háztetőre, és a szél is nyugtató hatással volt rám, aztán hírtelen úgy éreztem, mintha valaki facsarni kezdené a szívemet. Kegyetlenül fájt, s mivel az érzés a levegőben ért utol, zuhanni kezdtem. Nemsoká egy tíz emeletes háztömb tetejének csapódtam. Ilyen még sosem történt velem. Ismét vérezni kezdett a szívem. Csak úgy ömlött belőlem a vér, és hamarosan könnyeim is követték a példáját. Nekidőltem a tetőre vezető lépcsősor ajtajának, s közben megpróbáltam megnyugodni és rájönni, mi is történik velem. Az erőm ezt hamar megválaszolta. Amint becsuktam a szemem megjelent előttem az épület, amin ültem, majd a kép egyetlen lakásra kezdett el fókuszálódni, annak erkélyén keresztül, aztán megláttam Yusukééket. Hamarosan már hallottam és éreztem is őket.
- Szerintem nem méltó Kuramához. –Bár Hiei csak fintorgott, éreztem a belőle áradó megvetést. Legalább megértettem mi fáj annyira.
- Nekem speciel semmi bajom vele, csak vissza ne formálja őt olyanná, amilyen volt. –Vont vállat Yusuke.
- Mi? –Visította Kazu. –Megteheti? Csak azt ne!
- Nekem azzal még nem is lenne semmi bajom, de egyszerűen nem bírom elviselni a kis korcsot. –Vigyorogta gúnyosan. A szívem szakadt bele. Hogy pont ő mondjon rólam ilyet… Pont az én kis Tündérfim… Egyre sűrűbben hullottak a könnyeim, és egyre jobban véreztem. Addigra már túlzott érzékenységemet sem tudtam sehogysem kezelni, és egyben átérző képességem is elszabadult, ami így, hogy a kisbabámat egy belső pajzzsal védtem, csak felerősítette a felém áradó gyűlöletet. Hiei gyűlöletét. Ez megállíthatatlanul áradt felém, iszonyatos erővel, de nem tehettem semmit. Felállni sem tudtam, csak összegörnyedve zokogtam a betontömb tetején, és kénytelen voltam végighallgatni a rólam folyó csevelyt. Úgy éreztem belehalok a fájdalomba.
- Azért próbáld meg türtőztetni magad egy kicsit, ha már ott leszünk. –Szólt rá Yusuke. –Legalább Kurama kedvéért.
- Majd igyekszek nem túl látványosan végigszenvedni az estét. –Fintorogta. –Csak lenne már vége!
- Ennyire azért nem vészes a csaj. Nem értem mi bajod van vele folyton. –Szólt közbe Kazu is.
- Az, hogy egy beképzelt kis korcs senki. Ilyen elviselhetetlen, egoista nőszeméllyel még életemben nem találkoztam.
- Én azt sem néztem volna ki belőled, hogy egyáltalán voltál már nő közelben.
- Hagyd Kuwabara. Biztos csak féltékeny.
- Akkor sem nyúlnék ahhoz a szukához, ha ő lenne az utolsó nő ezen a bolygón. –Fújta.
- Nem is így értette. –Vigyorogta Urameshi.
Ennek hatására már nemcsak Hiei megvetését éreztem, hanem a mérgét is. Gondolom, Tündérfi a lakásomig kergethette Yusukét, szép nagy kitérővel. Erre most viszont nem volt erőm gondolni. Próbáltam összeszedni magam, de ez igen nehéz feladatnak tűnt, és nem tudtam hova rejtőzni a felém áradó érzések elöl. Éreztem az utcán sétáló emberek bosszúságát, és gondjaik súlyát, a környező épületek lakóinak idegességét. Lázasan próbáltam gondolkodni, hogy hova menekülhetnék kicsit összeszedni magam, de a fájdalomtól és a félelemtől ez alig ment. Rettegtem, hogy ettől valami baja lesz a kisbabámnak. Beleőrültem volna, ha elveszítem. Aztán hírtelen bevillant egy hely, ahol talán kicsit védve vagyok. A világnak volt öt olyan pontja, pontosabban hegye, ami teljesen elszigetelte, és elrejtette a benne lévőt. Ott bármilyen erő felszabadulhatott, a külvilág csak akkor érzékelte volna, ha az el is pusztítja a hegyet, és ez fordítva is igaz volt. Bármi tombolt, vagy pusztított kint, azt odabent nem lehetett érzékelni. Ez tűnt az egyetlen menedékemnek, odateleportáltam magam. Eltartott egy darabig, még egy kicsit sikerült összeszednem magamat, de a vérveszteségtől elég kába voltam. A hegy barlangjainak járata egy tóban futott össze. Jobb ötletem nem volt, mint a semmiből a közepébe csöppenni. A fulladás veszélye nem fenyegetett, mivel a víz hamar felemelt felszínére a csobbanás után, s szerencsémre a lágy hullámzás most is megnyugtatott, mint már oly sokszor. Kedvtelenül evickéltem ki a vízből, mikor eszembe jutott a találkozó a lakásomon. Még nem késtem el. Magam köré varázsoltam egy kisebb tornádót, hogy megszárítson, majd a vérfoltos ruha helyett is egy másikat, és kedvtelenül a lakásom közelébe teleportáltam magam. Pár perccel vendégeim előtt érkeztem.
- Jól vagy? –Ölelt át aggódva Kuramám, amint beléptem az ajtón. Szégyellem bevallani, de eddig eszembe sem jutott, hogy valószínűleg kicsit megrémítettem ezzel a hírtelen és indokolatlan távozással. Viszonoztam az ölelést, és hozzábújtam.
- Ne haragudj! –Kértem suttogva. –Nem akartalak megijeszteni.
- Pedig sikerült. –Kicsit eltolt magától egy csók ereéig, majd a szemembe nézve kérdezett ismét. –Ugye semmi bajod? –Halványan elmosolyodtam, majd megcsókoltam, s végül visszabújtam szépen előző helyemre. Arcomat a nyakába fúrva válaszoltam. Úgysem tudtam volna a szemébe hazudni.
- Ugyan mi bajom lehetne melletted? –Tettem fel a költői kérdést, kitérőnek.
- Remélem ez azt jelenti, hogy jól vagy. –Gyanakodott.
A csengő mentett ki helyzetemből. Kurama ment ajtót nyitni. Amint beléptek a nappaliba, persze Hieiel bezárólag, valami furcsa történt. Ez alatt persze nem csak azt értem, hogy leplezni tudtam az érzéseimet. A jobb karom feketén felizzott, majd édes kis Hieipárti sárkánykám, választottjához szökött. Üdvözlésképp körberepülte, majd, mint egy laza sál, a nyaka köré tekeredett, és a fiú vállára hajtva buksiját, durmolni kezdett. A srácok szép nagyokat pislogtak ezen, majd rámszegződtek a kérdő pillantások.
- Most mi van? Önálló akarattal rendelkezik. Ha egyszer Hieiezni van kedve… –Tártam szét karjaimat.
- Egész helyes kis zsebsárkány. –Kezdte el vizsgálgatni Kazu. Hiba volt. Amint hozzáért megégett a keze. –A francba! –Szisszent fel. Egy kis gömböcskét formáltam, és a seb gyógyítására küldtem. –Köszi. –Mosolygott. –De a törpét mért nem égeti meg.
- Okos kis sárkány ez. –Simogatta meg az említettet gonosz kis félmosollyal Tündérfim.
- Te minden háziállatodat magadban tartod? –Kíváncsiskodott Yusuke.
- Biztos, csak a nálad kisebbeket. –Csapott le Kuwabara.
- Mondtál valamit? –Vészjósló egy hanghordozás…
- Amúgy nem. –Előztem meg a bunyót. –Ő sem dekkol egésznap bennem, csak megszokta, hogy a karomból hívom elő.
- Nem is tudtam róla. –Vizsgálgatta a kicsit párocskám. Őt valahogy nem égette meg a zsebsárkány, sőt nagyon is tetszett neki a kényeztetés. Miután Kazu volt szíves ezen vérig sértődni, a kis feketeség Yusukével is megbarátkozott. És ha ez még nem lenne elég, fehér kis sárkánykám is volt szíves előbújni. Igaz ő csak addig, még közbe repülte Kuwabarát, és adott neki egy puszit.
- Nem kérdezted. –Vontam vállat. –És annak idején nem is lett volna célszerű kitálalnom, és beszámolnom minden képességemről.
- Igaz. –A sárkányláz után, Yusuke állt elő zseniális programjavaslatával, üvegpörgetés címén. Még szerencse, hogy Kurama eléggé féltette ahhoz a lakásomat, hogy csak akkor egyezzen bele, ha csak kérdezni lehet. Bár ha akkor tudtam volna, hogy ennek mik lesznek a következményei… Fenébe a lakással!