27. fejezet

Persze a játék kitalálója kezdett. Ilyen peches is csak én lehetek.
- Nos Jana…–Ahogy a kezét dörzsölgette és vigyorgott, kedvem lett volna nyelni egy nagyot, de inkább csak reménykedtem, hogy szokásához híven valami oltári nagy baromságot fog kinyögni kérdésként. Nem csalódtam… –Mikor vesztetted el a szüzességed? –Csak ő és Kuwabara maradtak ülve. Még a sárkány is leájult Hiei válláról.
- Régen. –Valahogy sejtettem, hogy ennyivel nem úszom meg, de meg kellett próbálnom.
- Naaa! –Nyávogta. –Ez nem válasz. Mikor? Hány éves voltál? –Nagyot sóhajtottam, aztán…
- Száztizenkilenc. –Na, itt az újabb sokk a csapatnak.
- Hogy mennyi? –Az intelligens kérdés Kuwabarából szakadt ki, bár gondolom Yusuke is valami hasonlót akarhatott hápogni.
- Száztizenkilenc. –Ismételtem. –Most mit bámultok? Az első tizennyolc évemben menekültem, a következő százat pedig papnők közt töltöttem egy szentélyben. Nem épp a megfelelő pasizási körülmények.
- Van benne valami. –Végre feltápászkodott a két észlény is, úgyhogy örömmel nyugtázhattam, hogy én jövök. Ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy ez már végképp nem az én napom. „Most mégis mit kérdezzek tőle? Minden napján a közelében voltam, mégha nem is mindig olyan sokáig.”
- Bökd ki. –„Nyugi, engem sem lelkesít jobban a helyzet.”
- Rendben Hiei. –Sóhajtottam. –Engem az eddigi legkedvesebb élményed érdekelne. –Hoppá! Ebbe nagyon beletalálhattam. Szépen elvörösödött a kis drága buksija. Őt is ritkán látni zavarban.
- Azt… nemigazán tudnám elmesélni. –Hebegte. A két „zseni” persze rögtön tudta mit kell tenni. A srác mellé toltak egy tükröt.
- Majd Jana segít, hogy meg tud mutatni, ugye? –„Yusuke! Én egyszer még lecsaplak. Legalább ne vigyorognál így!” Kénytelen-kelletlen, biztosítottam Hieinek a lehetőséget, hogy a tükör megérintésével kivetíthesse azt a bizonyos emléket. Némi győzködés és morgás után meg is tette.
- De ha bárki röhögni mer, megölöm. –„Kösz, hogy időben szólsz.” Az emlék viszont nagyon aranyos volt és, bár ő nem tudta, közös is. Kuwabara és Yusuke nem tudtak megállni egy-egy széles vigyort rögtön az első képeknél, azok ugyanis a kétéves Hieikét ábrázolták. Kurama csak elmosolyodott.
- Az ott te vagy, Törpe? Nem nőttél valami sokat. –Csodák csodájára Tündérfi nem csapta le ezért a kijelentésért, bár látszott, hogy komoly erőfeszítésekre volt szüksége. Urameshi gügyögése után, annál inkább.
- Hiei baba! De édi! Meg kell zabálni. Hogy te milyen aranyos voltál?!
- Pofa be! –Sziszegte összeszorított fogakkal. –Meg ne merjetek szólalni! –Ezek után folytatódott a mozi. Az ő szemszögéből elég fura volt visszanézni a dolgokat…
Valamivel nagyon felbosszantott egy nála erősebbet, aki épp végezni akart vele. Aztán (szerencsémre) csak annyit vett észre, hogy egy fehér köpenyes, csuklyás nő felveszi, és magához öleli de, az arcát nem látta.
- A tied? –Kérdezte a szörny, közelebb lépve hozzánk.
- Hozzám tartozik. –Ennyiből szerencsére csak Kurama ismerte fel a hangomat. Még jó, hogy akkor kicsit rekedt voltam.
- Meg kéne nevelni. –Azzal ott is lettünk hagyva.
Hiei akkor nem jutott el odáig, hogy megnézze az arcomat. Hamarosan elaludt, ennek következtében itt „filmszakadás” volt, majd az ébredésétől folytatódott a történet. Visszavittem a banditák akkori táborához, de nem akartam még elengedni, úgyhogy feltelepedtem egy fára és hagytam, hogy tovább durmoljon a karjaimban. Pár óra múlva egy ismerős személyt pillantottam meg a táborhelyen, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, átváltoztam. Hírtelen azt sem tudtam milyen alakot vettem fel, így amikor elmúlt a veszély, egy tükröt varázsoltam magam elé, hogy megnézzem. Olyan voltam mint ma Kurama, csak a kihívó, zöld ruhában látszott, hogy lány vagyok.
- Na, ez honnan jött? –Költői kérdésnek szántam. Nem vártam választ a tükörtől, Hieikétől viszont kaptam.
- Nekem tetszik. –A két idióta persze nem bírt, nem röhögni barátjuk akkori hangján.
- Köszönöm. –Mosolyogtam, majd lepattantam a fáról. A picit letéve láttam, hogy nem szívesen menne vissza. Addigra én is szabadabb voltam, így a lehetőségeimet is kihasználhattam. Letérdeltem vele szembe, és megfogtam a kezeit. –Nem kell visszamenned, ha nem akarsz. –Csak ekkor fordította vissza tekintetét a táborról. Elég meglepettnek tűnt. –Maradj inkább velem.
Akkor nem tudott dönteni. Megegyeztünk, hogy három nap múlva megyek a válaszért. Az nemleges volt. Az emlékkép is itt szakadt meg.
- Szóval az a nő a legkedvesebb emléked?. –Nem igazán lehetett megállapítani, hogy ezt kérdezi, vagy megállapítja-e Kuwabara.
- Azóta is bánom, hogy nemet mondtam. –Sóhajtotta Tündérfim, majd pörgetett. Kuramámból lett célpont. Még Hiei a kérdésen gondolkozott ő gondolatban megszólított.
-„Egész csinos voltál, de a saját tested jobban áll.” –Egy halovány mosoly suhant át az arcomon.
-„Köszönöm, de azt hiszem valami mást kellett volna kitalálnom. Eléggé pikkel rám.” –És egyáltalán nem úgy éreztem, mintha ez ellen bármit is akarna tenni. Egyre érzékenyebb lettem, így az utálatát is egyre inkább éreztem. Nagyon fájt, és megjátszani magam sem volt könnyű.
Aztán vissza a valóságba, ahol a Hiei arcára telepedett ravasz félmosoly, nem jósolt semmi jót.
- Mitől félsz ennyire? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy valamiért nagyon félsz Jana elvesztésétől. Miért?
- Hiei, ezt nem kéne. –Yusuke próbálta menteni a helyzetet.
- Fogd vissza magad Törpe! –Szólt rá Kuwabara is.
- Semmi baj fiúk. –Hogy én mennyire örültem, mikor meghallottam Kurama nyugodt, dühmentes szavait. –Nincs mit titkolnom ezzel kapcsolatban, bár nem vagyok rá büszke. –Azért érezhető volt, hogy nem szívesen beszélt erről. Meg tudom érteni. Úgy döntött megfogja a kezem a rövid mese közben. Gondolom valamilyen biztonságérzetet adhatott ennek viszonzása. –Ez azért van, mert már kétszer is kis híján elvesztettem, és ezt nem akarom mégegyszer megkockáztatni. Különösen mivel az első alakalommal a hülyeségem a kisbabánk életébe került.
- Ez részben az én hibám is. –Vallottam be. –Az a kislány lett volna az első vérszerinti gyermekem, de a terhesség közben, a saját óvatlanságom miatt meghaltam. Sajnos feléledve rá kellett jönnöm, hogy a kisbabám nem támadt fel velem együtt.
- Idáig viszont el sem jutottunk volna, ha én nem hibázok egy hatalmasat.
- Sajnálom. –Kuwabara és Yusuke kivételesen egész komolynak tűntek.
- Bocsánat. –Hieikém célirányosan Kuramára nézett, amiből elég egyértelmű volt, hogy a bocsánatkérés rám nem vonatkozik. Szerencsére ezt a címzett nem vette észre. –Nem akartam ilyen sebeket feltépni.
- Semmi baj. –Mosolyogta. –Nincs mért titkolnom, és kinek mondanám el, ha nem a barátaimnak? –Ezzel lezártnak tekintettük a témát, és folytatódott a játék. Főnököm következő kérdése, mindenkit visszazökkentett.
- Tehát Yueuke. –Állapította meg. –A múltkor beszélgettem Keikóval, és elmesélte, hogy kiskorotokban, ha valami óriási butaságot csináltál, utána mindig megkérted a kezét. El is veszed egyszer?
- Hát… ööö… izé… –Úgy tűnik ez a kérdés kifogott rajta. Szépen el is vörösödött, amire a másik kettő, még rá is tett egy lapáttal.
- Ejnye Urameshi! Erre rögtön rá kéne vágnod, hogy igen. –Oktatta ki Kazu.
- Kivételesen egyet értek Hígagyúval. Ha valaki nap mint nap megkéri egy lány kezét, az a végén vegye is el.
- Ebbe ti ne avatkozzatok bele! –Láthatóan fortyogott a méregtől.
- Ez nem válasz. –„Imádlak főnök!” Ugyanúgy vigyorgott Yusukét idézve, mint a játék elején a fiú.
- Még nem tudom. Komolyan sosem gondolkoztam el rajta. –Meg tudtam érteni, hogy kínosan érezte magát, úgyhogy gyorsan pörgetett is. A szerencsés áldozat pedig Kuwabara volt.
- Te öregem! Nem gondoltál még a visszavonulásra? Elég ciki lehet, hogy folyton levernek. –Ennek is meg lett az eredménye…
- Megöllek Urameshi! –Ők egymásnak is estek, mi meg folytattuk a játékot. Hieinek adtuk a lehetőséget. Meg is bántam…
- Mi volt az eddigi legnagyobb hibád?
- Megbíztam Természetanyában. –Marha értelmes pillantások szegeződtek rám. –Mint tudjátok, a természet is él. Ő ennek a megtestesülése, csak épp közel sem nevezném tökéletesnek. Legalábbis a barátságról alkotott elképzeléseit illeti. –Annak a nőnek a puszta gondolata is keserű emlékeket idézett bennem. Inkább pörgettem.
- Ugye tudod, hogy Botan belédzúgott? –Úgy tűnik nem tudta. Legalábbis drága főnököm, értelmes képet vágott.
- Ezt miből gondolod? –Pislogott nagyokat.
- A vak is látja. –Négyfős kórusunk hallatán, elég kínosan érezhette magát, hogy csak ő nem vette észre, aztán ismét én kerültem terítékre.
- Mikor akarod elmondani Kaorinak az igazat?
- Akkor, ha előjönnek a képességei. Ha nem, inkább nem rángatom bele ebbe az életmódba. Hátha lehet normális élete is. –Félig-meddig szerencsém volt a következő pörgetéssel, de jobbnak láttam gondolatban feltenni a kérdést.
-„Azzal tisztában vagyok, hogy utálsz, de önmagam miatt, vagy mert tudom mi vagy és visszamertem vele vágni, mikor lekorcsoztál?”
-„Talán egy kicsit mindkettő, de na aggódj, Kurama miatt türtőztetem magam.” –Kegyetlenül közönyös tud lenni, és ez ugyanígy tud fájni. Különösen mostanában. Ezután Yusukéék is csatlakoztak hozzánk, és egész csendesen telt a nap további része, aztán olyan kérdést kaptam, amire a válsz szinte sokkolta a többieket.
- Hányakat öltél meg eddig?
- Csak közvetlenül, vagy közvetve is?
- Mindkettő. –Mindenki elcsendesedett. Nem volt értelme habozni, vagy előre mentegetőzni, egyszerűen csak kimondtam az igazat.
- Nem számoltam, de milliós nagyságrendű a végeredmény. –Döbbent csend telepedet a szobára, és a tekintetekben is ezt láttam, az értetlenség mellett. –Eleinte csak önvédelemből, aztán olyasmi történt, amitől elszabadultam. Megfagyott a szíve és eltűntek az érzéseim is. Az összes. Csak azért éltem, mert meghalni nem tudtam. Nemigen élte túl, aki az utamba került, és ennek híre hamar el is terjedt az alvilágban. Egy idő után jó messzire elkerültek, így nem öltem, még fejvadászokat és seregeket nem küldtek ellenem. Ők sem úszták meg. Aztán egy elég nagy banditacsapat szegődött a nyomomba és a bandámnak nevezték magukat. Végül ők pusztítottak el mindent a nyomomban, de ezt is az én számlámra írták. Ezer évig volt ez így.
- Apokalipszis…