28. fejezet

Hiei és Kurama száját hagyta el halkan ez a szó. A másik két fiú, csak értetlenül jártatta tekintetét köztem és köztük.
- Igen, akkor így neveztek. –Főnököm arcán láttam, hogy lassan feltörnek belőle a régi emlékek. Egyszer már kiderült ez a titkom, de nem sokkal utána passzív memóriába kényszerítettem az ezzel kapcsolatos emlékeit. Most, hogy újra előkerült a téma, az ő memóriájából is előtörtek a régmúlt eseményei. Hiei egy ideig csak emésztgette a hallottakat, aztán gonosz mosolyra húzta a száját.
- Nocsak. Pedig én azt hittem, te nem szeretsz ölni. Vagy csak meguntad a mészárlásokat?
- Akkor sem szerettem ölni. Nem voltak érzéseim. –Válaszoltam leszegett fejjel. Egyáltalán nem volt könnyű erről beszélni, de bármilyen furcsa is, nem szégyelltem, amiket akkor tettem. Azokban az időkben ez voltam. Egy érzéketlen, hideg gyilkológép. Változtatni nem lehet rajta, és tagadni sincs értelme.
- Állj! Miről is van szó?
- Oh, ez nagyon egyszerű Yusuke. –Természetesen megint Hiei felelt. –A mi kis Janánktól rettegett az egész Alvilág, úgy háromezer évvel ez előttig. Ezrek próbálták megállítani, de vagy meghallak, vagy elérték, hogy Apokalipszis hallhatatlanságot adjon nekik.
- Ezt nem értem. –Pislogta értetlenül Kuwabara. –Mi rossz van a halhatatlanságban?
- Azon kívül, hogy egy röpke évszázad alatt minden és mindenki, akit ismertél és szerettél meghal melletted? –Gúnyolódott Tündérfim. –Pusztán csak annyi, hogy Apokalipszis a halhatatlansághoz mellékelt egy örökké égő lángot, és megnyitotta áldozata alatt a poklot. Sőt, ha jól tudom egyeseket rémképeket hallucinálva juttattál így a pokol legmélyebb bugyraiba.
- Valóban volt rá példa. –Ez sokakat sokkolt. –És ha már ilyen szépen ecseteled miket tettem, a többi se maradjon ki. –Felemeltem a fejem. Nem mintha büszke lennék a tetteimre, de ha már úgyis kibukott a dolog… -Akkortájt természetanyát is megöltem pár napra, ezzel kis híján előidézve a három világ pusztulását, és nem mentési célok miatt támasztottam fel.
- Yamával is szövetséget kötöttél, ha jól tudom.
- Ezt rosszul tudod. –Vágtam rá. –Valóban felkeresett akkor néhány embere, mert a három világ bomlásnak indult és szüksége volt az erőmre, de sosem voltam annak az alaknak a szövetségese. –Ez a feltételezés finoman szólva is sértett.
- Te mészároltál válogatás nélkül, és még róla beszélsz így?
- Ez most roppant hülyén fog hangzani, de én soha nem voltam se jó, sem pedig rossz. –Láttam, hogy Yusuke közbe akar vágni, úgyhogy gyorsan folytattam is. –A világot az erők egyensúlya tartja fent. Ha én az egyik oldalra állnék, hamarosan a másikon is megjelenne egy hasonlóan erős személy. De ilyen nincs. Akkor nem gonoszságból öltem, hanem mert nem volt lelkiismeretem sem érzéseim, amik visszatarthattak volna.
- Bárkit… bárkit megöltél? –Dadogta zavartan Kazu.
- Bárkit, aki az utamba állt.
- Mégsem vagy te annyival különb, ezzel az „ellenségem sem ölöm meg” hozzáállással.
- Ebből elég Hiei. –Eléggé meglepődtem, mikor Kuramám felcsattant ezen, és nem csak én. –Azonnal hagyd abba a gúnyolódást! Azóta évezredek teltek el, és sokszorosan jóvátette. Mellesleg Apokalipszis már nem is a része. Ez az énje már kiszakadt belőle.
- Szóval te tudtad, ki is ő? Méghogy barátok közt nincsenek ilyen súlyos titkok…!
- Nem tudta. –Szóltam közbe. Nagyon úgy tűnt, hogy ebből komoly vita lehetett volna köztük, és ezt a legkevésbé sem akartam. –Tudatosan nem. Néhány éve lebuktam, de passzív tartományba kényszerítettem ezeket az emlékeket nála. Csak most törhettek felszínre.
- Valóban így van. –Ismerte el az érintett.
- Te Kurama! –Yusuke zavartsága, ezúttal nem nekem szólt. –Ne sértődj meg kérlek, de nem vagy te egy kicsit elfogult Janával kapcsolatban? Ha jól értettem, te tulajdonképpen most tudtad meg, hogy válogatás nélkül mészárolta háromezer évvel ez előttig, aki az útjába került. Egy cseppet sem zavar?
- Őszintén? –Mindenki feszülten várta a választ. Sem a hangja, sem a mimikája nem sejtetett semmit. –Nem érdekel.
- Hogy mi?
- Jól hallottad Kuwabara. Nem érdekel, hogy hányakat vagy kiket ölt meg eddig. Először is, mert akkor nem volt önmaga, másodszor pedig mert ismerem az alvilágot. Ott vagy ölsz, vagy megölnek, és háromezer éve még kegyetlenebb volt a helyzet. Ráadásul, én sem voltam egy szent, Youko Kurama ként. Sőt még rosszabb is, hiszen élveztem is a vérontást.
- Igaz, de az elfogultságod hihetőbb magyarázat. –Hiei ezzel lezártnak tekintette a témát, és az ablak felé indult, hogy távozzon.
- Pedig reméltem, hogy magadtól mondod el.  –Jelentettem ki lehajtott fejjel, gondterhelten, egy nagy sóhajt követően. Ő megtorpant, a többiek kérdőn néztek ránk. Akkor még ugyan nem láttam, csak éreztem. –Tudod egyáltalán, hogy hova tudsz menni ezzel, vagy hogy hogyan úszhatod meg? Már egy egész napod sincs. –Csak ezután emeltem fel ismét a fejem. Nem akartam, hogy aggódni lássanak de kétlem, hogy ezt sikerült volna kellőképp lepleznem.
- Ez nem tartozik rád. Ne üsd bele az orrod!
- Sajnálom, de az nem fog menni. –Ahogy sejtettem, erre felém fordult. Addigra felálltam, és a kezemben egy kisebb adag, aranyszínű por jelent meg. Az arcába fújtam, mire összeesett… volna ha nem tartom meg telekinézissel. Így az ablak előtt lebegett eszméletlenül.
- Mi a francot csináltál vele? –Pattant fel dühösen Yusuke.
- Álompor. –Főnököm ismét higgadtan kezelte a dolgokat. Mostmár ő, és Kuwabara is felálltak. Ő odament és a karjaiba vette a lebegő fiút. –Hova vigyem?
- Tedd az ágyra, kérlek. –Így is tett. Engedelmesen bevitte a fiút a szobámba, és az ágyamra fektette. Mind követtük.
- Elmagyarázná végre valaki, hogy mi folyik itt? –Bár Urameshi elég paprikásnak tűnt, magamban mégis elmosolyodtam. Kurama sem tudott volna erre válaszolni, csak én, mégis egy szó nélkül tette, amit mondtam, pedig fogalma sincs, mi folyik itt. Tüldérfihez mentem, és leteleportáltam róla mindent, deréktól felfelé. A mellkasán baloldalt, egy fekete stigma volt, amolyan absztrakt tetoválásszerű. A közepén egy kisebb seb, amiből rövid, méregzöld csíkok ágaztak ki.
- Azok méregcsíkok, a jel pedig, egy átok pecsétje. –Még a két észlény a mai nap újabb csapását emésztgette, Kurama gyakorlatiasabban szemlélte a helyzetet.
- Milyen súlyos? –Elmosolyodtam. Édes volt, ahogy megpróbálta leplezni aggodalmát, de a szemei elárulták.
- Nem lesz semmi baja. –„Nekem annál valószínűbb, de nem akarok kockáztatni.”
Leültem az ágy szélére, és az ájult nyakára csúsztattam a kezem. A láza eddig is nyilvánvaló volt, de a lelassult pulzusa jobban aggasztott. Felálltam, és fölé nyújtottam a ball kezem. Kis koncentráció után, egy ezüstfehér, de egyben áttetsző burok vette körül. Jelenlegi állapotom miatt utáltam a dolgot, de ezt nem mutattam ki, és nem is láttam más lehetőséget: osztódnom kellett. Egyik felem tovább koncentrált, még a másik kilépve belőle, a konyha felé indult. Kuramám megállított.
- Mi a baj? –Fura, hogy van aki ennyire átlát rajtam. Valahogy egyszerre zavaró, és nyugtató is. Ennek ellenére, nem akartam elmondani a teljes igazságot.
- Csak nem vagyok formában, és a sztázisban tartás, –mutattam Hiei felé –meg a főzet elkészítése is nagy odafigyelést igényel. Túl nagyot. –Normális esetben ez sem jelentene gondot, elvégre csináltam már ilyet, de a túlérzékenységem és, hogy a körülöttem lévők érzéseit is érzem, a bevédett Kurama kivételével, ront a koncentrációmon. Nem is kicsit.
- Vegyem át valamelyiket? –Szépen elkerekedhettek a szemeim, és jó nagyokat is pislogtam. Elnevette magát az arckifejezésemen. –Tudom, hogy még egyikkel sem próbálkoztam, de ha leíród a főzet elkészítésének menetét, akkor menni fog. És ha jól tudom, képességeket is át tudsz adni. –Volt benne valami, azt el kellett ismernem. És a segítség is jól jött. Nagyon jól.
- Mért is ne. Ügyes főnök vagy te! –Még össze is borzoltam a haját egy vigyor kíséretében, aztán visszasétáltunk az ágyhoz, és „összeraktam magam”. Ő átkarolva mellém állt, és egyik kezét, az én kinyújtott kezemre tette. –Csukd be a szemed, és próbálj meg ráhangolódni.
Tudtam, hogy az utóbbi, elég nehéz kérés. Talán rajta kívül, senkinek sem sikerülhet elsőre. Mindenesetre ismét engedelmeskedett, és igyekezett ráhangolódni az energia áramlására. Ezt különösen tudta nehezíteni, annak a folyamatos, szabálytalan változása. Itt-ott becsúszott egy-egy apróbb baki, de hamar sikerült átvennie a helyem. Nem tudtam meddig bírja majd, így siettem a konyhába, és láttam neki az ellenméregnek. Közben látogatóm is érkezett a túlvilágról. Nagyon tudtam neki örülni, hogy Kuwabara mégcsak érzi a holt lelkeket, de nem látja és nem hallja őket.
- Ugye tényleg sikerülni fog? –Elmosolyogtam, és telepatikusan válaszoltam is. Másképp elég bajos lett volna, mivel engem mások is hallanának.
-„Nyugodj meg Mino! Sosem hagynám, hogy meghalljon, te is tudod.” –Felé fordultam egy pillanatra. Azt nem vártam, hogy a hosszú, mélyrózsaszín haj, és a kék szemek mások legyenek, mint legutóbbi találkozásunkon, csak tudni akartam, mennyire bízik bennem. A képére volt írva, hogy nem viszi túlzásba.
- Érts meg kérlek! Elvégre még mindig a fiam. –Ezt fura volt hallani. Kicsit el is mosolyodtam. Persze nagyon jól emlékeztem arra, hogy meg akarta tartani Hiei babát annak idején, de egy hónap után meghalt… Bár kicsit jobban belegondolva… én is a fiamnak tekintem őt, pedig nyíltan, nemigen voltam mellette.
-„Persze, hogy megértelek. –Mosolyogtam. –Azt is, hogy ezért megszöktél a túlvilágról.” –Felszisszent a csípős megjegyzés hallatán, és némi lapítás után, visszatért az eredeti témához.
- Meddig fog tartani?
-„A kotyvasztás még úgy fél óráig, de meg kell várni, még egy kicsit kihűl ez a lötty.”
- Fél óra? Nem megy gyorsabban?
-„Ha a fecsegésedet is beleszámolom, akkor háromnegyed óra, és fokozott hibázási esély.” –Sejtettem, hogy besértődik az unott választól. Durcásan ment a szoba felé, és feküdt le Hiei mellé az ágyra, majd átölelte őt.