29. fejezet

Mino volt az egyetlen, aki ezt megtehette. Ha más ér bele a varázslatba és nem egy kísértet, az megzavarta volna Kuramát, és csak rontott volna Hiei állapotán. Én még egy ideig valóban elvoltam a főzettel, s közben főnököm is a sztázisban tartással. Yusuke és Kuwabara ezt az időt csendes beszélgetéssel töltötték el. De kár, hogy hallottam…!- Szerinted? –Kezdte Kuwabara csendesen.- Mit szerintem?- Jaj Urameshi, ne szórakozz! Mi a véleményed Janáról?- Őszintén? –Gondolom a kis hatásszünet egy bólintást takarhatott. –Fogalmam sincs. Mindenesetre bízni nem áll szándékomban benne. –Ebben nem is kételkedtem. Éreztem, hisz csak úgy áradt belőle a zavarodottsága. Ez meg is nehezítette a dolgomat.- Elképesztő. Milliókat mészárolt le válogatás nélkül, és még csak nem is szégyelli. Ez undorító! –„Ha nem mondod Kazukám, akkor is tisztán érzem, hogy undorodsz, és félsz tőlem. Nem is kicsit.” Ez van. Megjegyezném, hogy elég kegyetlen tud lenni, amikor sokszor olyan erősen érzem a felém áradó érzéseket, mint ahogy azokat kibocsátják. Emellett még koncentrálni is… Azért nagy-nehezen befejeztem a munkám, és a Hiei felé vettem az utat. Aranyos látvány tárult elém a szobában, leszámítva Yusuke és Kuwabara pillantásait. Kuramám szorgosan végezte a rábízott, cseppet sem könnyű feladatot, Mino Hieihez bújva aggodalmaskodott, már amikor nem esett át rajta, kis feketesárkánykám idegesen körözgetett a fiú felett, és épp akkor ugrott be az ablakon Hiei cica. Névrokonához ugorva persze azonnal megzavarta főnököm koncentrációját. Látszott rajta, hogy legszívesebben megidézné ostorát. „Szegény cica!” Persze ő ebből mit sem érzett, csak szorgosan mosdatta Tündérfim pofiját.A gőzölgő főzetet ball kezembe vettem, a jobbat pedig Kurama vállára raktam nyugtatólag, és hogy jelezzem ottlétemet, aztán a két Hiei felé indultam. A cica az ölembe telepedett, az imikót pedig főnököm segített felültetni, hogy megitathassam vele munkám kegyetlenül keserű és büdös gyümölcsét. „Ez van, ezt kell meginni!” Rajtam kívül minden, a szobában található élőlény csodálkozott, hogy nem pattant fel, és rohant rókázni azonnal a beteg, hanem szunyókált tovább. Még Kuramám is befogta az orrát, padig erős gyomra van. Na jó, persze nem mindenhez. A rothadó hullák szagát el tudja viselni, egy pelenkacserét már kevésbé. De ezen felül tényleg csak egy dolog van, amit nem bír jól. Csak egy apróság… Nevezetesen, hogy két korty pezsgőtől is képes úgy berúgni mint az albán szamár. Az első és egyetlen ilyen alkalommal értettem meg, hogy mért nem szokott soha inni… Kész mázli, hogy csak Anno, Shingo és én, láttuk olyan állapotban. Azóta sem nevettem olyan kegyetlenül jót. De térjünk vissza Hieiemhez…- Ezt direkt csináltad? –Kifejezetten aranyos hangja van az én drága párocskámnak, amikor befogott orral próbál beszélni.- Az ellenszert? –Nagyokat pislogva kérdeztem vissza, majd vállat vontam. –Dehogy. Teljesen véletlenül.- És képes vagy így megitatni vele? –Kazu kitörésére főnököm csak lemondóan sóhajtott, míg Yusuke padlót is fogott.- Nem lehetsz ilyen hülye! Ennyire nem. –Látványos szenvedését egy oldalba rúgás zavarta meg. Persze, hogy bunyó lett a vége. A szer hatása viszont tíz percen belül jelentkezett. Ez volt a dolgok könnyebbik fele, de az átok levétele még hátra volt. Sóhajtottam egy jó nagyot, majd a konyha felé indultam.- Valami baj van? –Leírhatatlanul édes volt ahogy hátulról átölelt, és a fülembe súgta kérdését. És hogy aggódott…!- Dehogy. –Mosolyogtam. –Mindjárt jövök. – Egy apró csókocska után, folytattam az utamat. Amint lehetett bezárkóztam, és kettéosztódtam. Ezt nehéz volt úgy kivitelezni, hogy a baba csak az egyik felemnél legyen, de szükséges is. Nem akartam kockáztatni vele kapcsolatban, így az a felem akinél volt, azonnal el is teleportált egy biztonságosabb helyre, míg a másik visszasétált a szobába. Ott a megálltam a szoba közepén, és egyfajta erőburokkal béleltem ki a falait. Urameshi és Kuwabara kérdezősködés helyett csak Kuramára sandítottak.- Lényegében leszigetelte a szobát, hogy ezen kívül ne lehessen érezni az idebent felszabaduló erőket. –Ezután megajándékozott egy gondterhelt pillantással. –Ennyire komoly a dolog?- Szerintem menjetek ki. Nem biztos, hogy kibírjátok. –Igencsak komoly erőket kellett felszabadítanom az átok feloldásához, és ezeknek hullámai jó eséllyel Koenma elé küldték volna őket. Kuramám egy szó nélkül kitessékelte a másik kettőt. Gondolom el is mesélte nekik miért, de mielőtt kiért volna utána szóltam. –És Hiei? –Először valami hihetetlenül értelmes pillantást kaptam válaszul, aztán amint felemeltem a cicát, elmosolyodott.
- Addig vigyázok rá. –Visszajött, átvette tőlem Hiei-cicát, majd barátai után ment.- Mino, kérlek… -Ő ennyiből is értette. A lélek igencsak sérülékeny dolog, és ez egy kísértetre is vonatkozik. –Ígérem szólok, amint végeztem. –Bólintott egyet, majd eltűnt.Maga a feladatom nem lett volna nehéz: Csak egy kis koncentráció, néhány varázsige, és a megfelelő mennyiségű erő. Az utóbbi kettő volt most az, ami miatt nem aggódtam. Koncentrálni viszont csak nagyon nehezen ment. A két fiúból áradó utálatot, undort, bizalmatlanságot, gyanakvást, és sajnos félelmet, én most sokszor olyan erősen éreztem meg, mint ahogy az bennük élt. Ez kegyetlenül fájt, és nem tehettem ellene semmit. Ráadásul a túlzottá vált érzékenységemmel kombinálva már ahhoz is komoly erőfeszítések kellettek, hogy nem kapjak többórás sírógörcsöt. Így nehéz volt nekiállni. Azzal a tudattal, hogy ha hibázok, abba Tündérfim belehalhat, még nehezebb. Végül sikerült rávennem magam, hogy letérdeljek az ágy mellé, a pecsétre tegyem a kezem, és nekilássak a „gyógyításnak”. Úgy félórát szenvedtem, az egyébként tízperces művelettel. Közben körülöttünk szinte szélvihart kavartak az energiacsóvák, amit igencsak megbánt a berendezés. De a lényeg az, hogy sikerült. Drága kicsi Tündérfimről eltűnt a pecsét jelezve, hogy lekerült róla az átok. Fáradtan tettem a kezem a padlóra, hogy a már jól bevált gyógyítási módszert alkalmazzam a szobámon, majd a szigetelést is visszavontam. - Jöhetsz. –Tudtam, hogy nem kell túlzásokba esnem a hangerővel, mivel a fiúk a feszült csendben kagylóztak is, és Mino is csak a szomszéd szobáig ment. Neki és a cicának, az első dolguk volt Hieihez rohanni. Csak még a lány hozzábújt, és átölelte, addig a cica a mellkasára sétált és nyalogatni kezdte az arcát. Ezalatt én is feltápászkodtam, bár eléggé szédültem.- Pihenj egy kicsit! –Ismét ugyanaz a lágy, és kedves hangnem, amit mostanában csak tőle hallok. Hallgattam Kuramámra, és hagytam, hogy egy székhez támogasson. Közben Mino is megköszönte, ami ugyan jólesett, de gőzöm sincs mért tette. Soha egy pillanatra sem jutott volna eszembe hagyni, hogy meghalljon és ezt ő tudta a legjobban. Azért rámosolyogtam válaszul.- Mostmár biztos, hogy rendbe jön? –Yusuke gyanakvó kérdésére már nem kellett válaszolnom, volt aki megtette helyettem.- Fúj! Ne nyalogass te szőrgombolyag! –Hiei morgása meghozta a jókedvet. Felült, és lerakta a macskát az ágy mellé, az pedig versenyezve a kis feketesárkánnyal, lódult vissza. Yusuke ezt egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta.- Hála istennek! –Ez volt a dolgok halkabbik fele. –Elment a józan eszed, te marha?! A FRÁSZT HOZTAD RÁNK! Nem igaz, hogy nem lehetett volna szólni, hogy mi a baj. Még egy ilyen, és én magam öllek meg.- Nyughass már Urameshi! –Egy pillanatra megdöbbent a csapat. Mióta védi Kuwabara Hieit? De végül nem kellett csalódnunk. –Így megijeszted az állatokat, pedig szegénykék végre egy új fajt fedezhettek fel soraikban „Idióta Törpe” néven.- Mi van Hígagyú? Régen kaptál már?- Látom mostmár jól vagy. –Nyugtázta Kurama egy sóhaj kíséretében, miközben paprikás kis Tündérfim épp Kuwabarát csépelte. Erre a srác felnézett, egy pillanatig igencsak zavartan.- Igen. Kösz megvagyok. –Aztán folytatta. Úgy két perc múlva kattant be neki valami. Abbahagyta Kazu-verését, felállt, és felénk közeledett. Egyáltalán nem tetszett, ahogy rámnézett, de valamiért én is felálltam. Úgy egy méterre tőlem, stoppolt le. –Ha jól emlékszem megmondtam, hogy ne avatkozz bele. Mit nem lehetett ezen megérteni Apokalipszis? –Le merném fogadni, hogy sejtette, hogy utálom, ha így szólítanak. Nem csak azért, mert nem szoktam reklámozni a múltamat, hanem mert ő már rég nem a részem. Ráadásul ez a fagyos hangnem… Rendesen szíven-ütött ez a jelenet. Azért megpróbáltam higgadtan válaszolni.- Már rég nem ő vagyok és nem is a részem. És képzeld felfogta. –Ez már kicsit gúnyosabbra sikerült a tervezettnél, de ez van. –Csak abszolút nem tudott érdekelni.- Teszek rá, hogy mi érdekel! –Rendesen kiakadt, én annál rosszabbul voltam. Csak úgy áradt belőle a gyűlölet. Fogalmam sincs honnét volt annyi erőm, hogy ne essek össze a fájdalomtól, és még színészkedni is tudjak. –Még egy ilyen, és nem veszem figyelembe, hogy ki vagy mi vagy. Tőlem a „gyerekeidre” úgy erőlteted rá az akaratodat ahogy akarod, de velem nem rendelkezel. –Nem éret mi üthetett belém, de a kiabálás hatására én is visszatámadtam olyasmivel, amivel nem kellett volna.- Nyugodtan megtarthatod magadnak a fenyegetéseidet, mert édes-kevés vagy te ahhoz, hogy bármire is menj velük velem szemben. A gyerekeimről pedig semmit sem tudsz, úgyhogy ne rajtuk vezesd le a hiányodat! Te magad dobtad el egy normálisabb élet lehetőségét, úgyhogy a saját nyomoradat csak a hülyeségednek köszönheted. Ne engem hibáztass, amiért őket magamhoz vettem, még te sikeresen elbaltáztad. –Szép nagy pofont kaptam válaszul, ami a döbbent csend mellett, Kurama türelemvesztésével járt.- HIEI! –Már mozdult is, de felemeltem előtte a karomat, megállítva ezzel. Kuwabara és Yusuke megkövülten meredtek hármunkra, ahogy egy pillanatig Mino is. Aztán már csak a fejét csóválta az ágyon ülve. Kurama fújtatott, én meg nyugodtan, és lágy tekintettel néztem a szikrázó karmazsinszemekbe.- Most jobb? –A hangom sem tükrözött mást, bár kegyetlenül fájt a pofon. Nem fizikailag, hanem legbelül. Tudtam, hogy elvetettem a sulykot, és valahol megérdemeltem, de maga a tény, hogy kezet emelt rám… A saját fiam… Bár ezt ő nem tudhatta. Nap mint nap a közelében voltam, de ha meg is jelentem neki, akkor sem a saját alakomban. Mégis…Most elég döbbenten nézett rám, aztán lesütötte szemeit. Kezei ökölbe szorultak, és remegni kezdtek a visszafojtott indulatoktól. –Sejtettem. Kifelé vettem az irányt, a nappaliba. Elhaladva Tündérfim mellet megtorpantam egy pillanatra, a vállára tettem az egyik kezem, és nyugtatóan megsimogattam, majd mentem tovább. A feszült és kínos csend viszont maradt. Az ablakhoz sétáltam. Most végre nem látott senki, megengedhettem magamnak pár könnycseppet, ha többet nem is. Hamarosan valaki átölelt hátulról. Gondolom nem nagy talány, hogy ki.- Sajnálom. Hogy vagy? –Furcsa egy helyzet. Suttogtunk, mintha gyónnánk, pedig nem volt miért.- Jól. –Ez igazán meggyőző lehetett könnytörölgetés közben. Gondolom az sem javított a helyzeten, hogy hamarosan elájultam.- Jana! –Az ijedt hangra a két halandó kirajzott a szobából, de már csak azt láthatták, ahogy Kurama bevisz, és letesz az ágyra.- Mi történt? –Főnököm, mint aki meg sem hallotta a kérdést, kezdte el kigombolni a blúzomat. Szépen ráérzett, hogy ott fogja találni a nemrég még Hieien lévő pecsétet az én szívem fölött.