30. fejezet

- Nem úgy volt, hogy megszűnt az átok? –A döbbent érdeklődés Kuwabarától származott. –Akkor mit keres most rajta?
- Vannak, amiket csak átvenni lehet, de megszüntetni nem. –Sóhajtotta Kuramám.
- De… ő elég erős, hogy túlélje, nem? –„Ajjaj! Hőn szeretett főnököm fogcsikorgatósdit játszik.”
- És gondolod, hogy ha így lenne, akkor minden rendben Hiei? –Sziszegte. –Ettől kevesebb lenne amit tett?
- Lenne? –Yusuke ezen a szón akadt fent, és még épp idejében, mielőtt Kurama ordítva osztotta volna ki Tündérfit.
- Igen csak lenne. –Morogta. –Jana bele fog halni. –A suttogásig levitte a hangsúlyt, s közben megpróbálta minél kényelmesebb helyzetbe igazítani a testem. „Kedves tőle.” Ügyeskedése közben sikerült kicsit meglöknie az egyik kezemet. Sérülés nem lett belőle, de kacsókám a nemrég használt tükörnek ütközött, ami azóta az ágy mellé került.
A tükör először elsötétült, majd kiadta az én alakomat is. Eleinte a nagy, fekete semmiben lebegtem, aztán szilárd talajt kezdtem el érezni a lábaim alatt, persze a fényviszonyok alig javultak. Csak körülöttem volt egy kicsit világosabb. Amolyan szürkületi homály-szerű. Hamarosan erős karok ölelését éreztem meg derekamon, majd azt, hogy valaki a hátamhoz simul, és végül a nyakamra ad pár puszit. Mosolyogva, csukott szemmel bújtam hozzá és köszöntem neki.
- Neked is szia, Anno. –Elvigyorodott.
- Szióka Janca-cica! –Sosem értettem, hogy fér el benne ennyi vidámság, de most jól esett ezt érezni. Megfordultam és átöleltem.
- Minek köszönhetem a látogatást?
- Csak hiányoztál. Olyan régen jöttél utoljára meglátogatni minket, hogy már azt hittem elfelejtettél. –Ezt a maga duzzogós-gyerekes módján azt hiszem szidásnak szánta, de ritka aranyos volt. Ezzel rendszerint le tudott venni a lábamról.
- Ti is hiányoztok, de ha jól emlékszem, akkor az a „régen” nem egészen egy hónapja volt. –Sandítottam rá. –Valld be, hogy csak ürügyet kerestél a szökésre! –Látszott rajta, hogy kezdi kicsit kínosan érezni magát a gyors lebukás miatt, de azért vigyorgott tovább, némi pír kíséretében.
- Mondtam már, milyen szép vagy ma? –„Sunyi kis dög! Ezzel nem dumálod ki magad.” De legalább mindent megtett érte. Szorosan magához ölelt, majd a hátamat kezdte cirógatni, és a hajammal babrálni. Ez van. Anno Kuronue sosem fog megváltozni.
- ANNO! –Morogtam. Nem volt könnyű elérni, hogy ne a pokolban kelljen töltenie az örökkévalóságot, ő meg kockáztatja a mostani helyét… Ráadásul rendszeresen. Ha egyszer rajtakapják…
- Nade Janca-cica! –„Behalok! De cukiii!” Nagyon tud puncsolni a kis drága, és a poén az, hogy szinte mindig be is jön neki. Most is inkább csak elmosolyodtam majd hozzábújtam. Államat a vállánál támasztottam meg, és hamarosan kuncogni kezdtem. Kuronue mióta ismerem, ugyanolyan: Helyes pofi, hosszú, lófarokban összekötött, sötét haj, szép, előnyösen kidolgozott test, gyönyörű szemek, hódító mosoly és felsőfokú nőimádat tartozott a denevérdémon faját tükröző fülek és szárnyak mellé. Mindent egybevéve nagyonis jó pasi volt, csak néha egy cseppet figyelmetlen. Ezt tükrözte most egyik szárnyacskája, amin egy rózsaszín, csipkés tanga volt fennakadva. Úgy öt másodperc után tűnt fel neki felhőtlen jókedvem.
- Mit találsz ilyen szórakoztatónak Janca-cica? –Ekkor még mosolyogva tolt el magától egy kicsit, hogy láthassa az arcomat.
- Megint menekülnöd kellett, mi? –Érdeklődtem nevetgélve. –Leszokhatnál már a férjezett nőkről.
- Nekik is kell egy kis izgalom az unalmas házasságba. –Vigyorogta. –Ezúttal mi buktatott le? –Meglóbáltam előtte a szárnyáról leügyeskedett falatnyi kis ruhadarabot.
- Ötleted sincs?
- Hoppá! Néha megesik. –Vigyora cseppet kínosabbra váltott, mikor visszavette szerzeményét, bár egyik kezével még mindig ölelt. –Lehetne jobb is. Nem az én stílusom. –Némi fejcsóválás kíséretében eldobta a tangát. „Hajjaj… Döntések és következmények…” Hamarosan már csak azt vettem észre, hogy valaki egyik karjával magához ragad hátulról, és Anno röpül, fejjel előre. Elképesztő! Le mertem volna fogadni, hogy az a falatnyi kis bugyiutánzat simán elférne kétszer is a kezemben, mégis kilógott Kuronue szájából. Gondoltam, az ütéssel együtt kaphatta be, amitől elrepült. Ez hamarosan megerősítést nyert.
- Tartsd meg a perverz kellékeidet magadnak te marha, és ne másokat dobálj vele! –„Huh! Megnyugodtam. Jó kezekben vagyok.”
- Nem volt ez egy kicsikét drasztikus megoldás Shingo? –Annokám elég hamar elveszett a sötétben, így mostmár hiába pislogtam utána.
- Túléli hugi. –Hugi… Sosem értettem mért nevez így. Nem elég, hogy több mint kétezer-háromszáz évvel fiatalabb, mégcsak nem is a rokonom! Azért el kell ismernem, jólesett.
- Feljebb valóban nem fordulhat. –Kis megjegyzésem mosolyt csalt az arcára. A két fiú közt mindig elég érdekesen éreztem magam. Általában olyanok voltak, mint Yusuke és Kuwabara, csak más dolgokon vitáztak. Nagyon mókás volt. A változatosság kedvéért Shingo is magasabb volt nálam, és igencsak helyes. Mélylila, rövid haj, olajzöld szemek, és bandita lévén igencsak edzett test, tartoztak a helyes pofihoz.
- Kari hogy van?
- Ahogy mindig. Kuronue még mindig nem hagyott fel azzal, hogy megpróbálja felszedni, de sikerült egy hűséges feleséget kifognom. –Mosolyogta. –És a lányom?
- Kaorival minden rendben. Jó kislány. –Én is követtem a példáját, bár észre kellett vennem, hogy az ő mosolya mögött némi aggodalom is bujkál. Meg tudtam érteni. Ő és Anno érezték, hogy nincs sok időm hátra, valószínűleg ezért vannak itt. Shingo lánya viszont egész eddig rám lett bízva. Nem én neveltem ugyan, de nekem kellett rá vigyáznom és hozzám fordulhatott volna, ha esetleg felszínre tőr az ereje. –Ne aggódj, lesz kihez mennie. Erről is gondoskodtam már.
- Köszi. És te? –Kicsit tényleg megkönnyebbült, ennek örültem.
- Tudod, mi a helyzet. Ez van. –Sóhajtottam.
- Gondolom, belenéztél a jövőjükbe. –„Mintha Serenát hallanám. Ennyire kiszámítható lennék?” –Elmondod nekik.
- Kuramának kéne, a többivel együtt, de azt is csak passzív memóriába. Nem akarom nagyon megkeverni a dolgokat. Abból nem sülne ki semmi jó. –Nem tudtam róla, hogy a tükör mindent megmutat a kis találkánkból a csapatnak, de így volt. Kuramámék minden szót hallottak, de szinte semmit sem értettek.
- Kik ezek? –Szókásához híven Kuwabara értetlenül pislogott.
- Két volt „csapattársunk”. –Válaszolta elgondolkozva főnököm. –Inkább barátok. Nagyon jó barátok, csak sajnos már halottak.
- Jesszus!!! Jana hullákkal beszélget álmában? Ez a nő beteg! –A visítást Yusuke díjazta egy lecsapással.
- Nem figyeltél te marha? Mondta, hogy megszöktek odaátról! De mit kéne elmondaniuk neked? –Tündérfim kezeibe temette arcát.
- Szerinted ha tudná, az nem jelentené azt, hogy Jana már elmondta és nem passzív memóriába rakta. –Tette fel a roppant logikus kérdést türelmének határán. Még a szellemdetektív ezen agyalt, mi is folytattuk a társalgást Shingóval.
- Mindet passzívba akarsz tenni? –Alig észrevehetően, végigsimított a hasamon.
- Ezt nem, de még nem tudom, hogy adjam be neki. –Szegtem le a fejem.
- Meg tudom érteni. –A nagy együttérzés közben feltűnt neki a hátam mögül érkező fény. –Mit csinál már megint az a marha? –Akaratlanul is kuncogni kezdtem, majd kicsivel később megfordultam és odasétálunk hozzá. Azt hittem pofán vágom.
- Mi jogon kotorászol te az emlékeimben? –Sziszegtem.
- Nyugi Janca-cica! Csak ismerkedek az új arcokkal. Ez a csinibaba például ki? –El sem merem képzelni, hogy Yusukéék hogyan reagálhattak erre, ugyanis Anno az egyenruhában lévő Kurama képét nézte nyálcsorgatva.
- Ő kérlek a főnökünk, és az új csomagolása. –„Na paff! Egy újabb áll landolt a padlón.”
- Kuramából csaj lett? Hívjatok meg egy este! –Ha Shingo nem csapta volna le, én teszem.
- Ő nem csaj te marha!
- Az lehetetlen. –Fejdörzsölgetés közben lassan feltápászkodott. –Nézz már rá!
- Sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Ő ott a képen egy pasi. –Mutattam mosolyogva a kimerevített képre, ami még mindig Kuramámat ábrázolta. Ez a mosoly viszont hamar lefagyott az arcomról Annoé láttán.
- Fogadunk? –A kép felé fordult, majd csettintett egyet. Az első döbbenet után nem is tudtam, hogy a következő pillanatban nekiesek-e, vagy elájulok. A kis dög manipulálta azt az emlékképet. Most nagyjából úgy nézett ki a helyzet, hogy egy kacér, zöld bikinis csinibaba pózolt előttünk igencsak szexire véve a figurát, Kuramám jelenlegi arcával. Még kacsintott is egyet.
- Én most megöllek. –Sziszegtem a visszafojtott méregtől, és kezemben máris egy vörös kis gömböcske indult növekedésnek. Nem vett komolyan. Önelégült, magabiztos kis mosolyra húzódott a szája.
- Janca-cica… már halott vagyok.
- Mégcsak a tested az. –Vicsorogtam. Na mostmár megijedt. Ő hátrált, én közeledtem felé.
- E-ezt nem gondolhatod komolyan. –Nyelt egy szép nagyot, mielőtt folytatta volna. –Nem beszélhetnénk meg?
- Nem. –Sikerült elugrania a csapásom elől, de tudta, hogy ennyivel nem ússza meg.
- Nem kell úgy felkapni a vizet! Végülis egész csinos lett, nem? –Vakargatta meg tarkóját kicsit kínosan.
- ANNO!
- Na jó. Azt hiszem jobb, ha megyek. –Azzal el is tűnt, de még hallottam a hangját. –Majd találkozunk a csinibaba álmában, ha beugrasz. Azt hiszem jó estém lesz.
- Megölöm! Cafatokra tépem! –Szinte már őrjöngtem. Shingo eddig remekül mulatott rajtunk, most viszont nekiállt a nyugtatásomnak. Mire már valami eredménye is lett volna, Kuronue ismét elődugta a képét, és volt pofája magához rántani és megcsókolni.
- Viszlát este! –Mostmár tényleg őrjöngtem, és komolyan szükség volt rá, hogy Shingo lefogjon.
- Meg ne merd próbálni! Ha csak a közelségedet megérzem, magam löklek a pokolba!
- Nem békülhetnénk ki? –„És még van képe adni az ártatlant! Megáll az eszem!” Kivert-kutya szemekkel pislogott rám. –Ha megadom magam megbocsátasz?
- Akkor talán nem öllek meg itt helyben. –Sziszegtem.
- Az is több a semminél… –„Már megint az a vigyor!”Lassan valami fehéret kezdett el lebegtetni az orrom előtt. Hamar felismertem. –Fehér zászló híján… -„Hát ezt nem hiszem el! Mikor csente le rólam a melltartómat?”