31. fejezet

Persze időközben másik, egészségesebb felem sem tétlenkedett. Először Tsuminát látogattam meg. Ő Kohaku fiam menyasszonya. Kedves kis vámpírlány, csak roppant makacs és lobbanékony. Így mondjuk nem volt nagy meglepetés, hogy már megint összekaptak valamin, és le mertem volna fogadni, hogy ennek holnapra már nyoma sem lesz. Ezúttal ahhoz ragaszkodott, hogy segíthessen. Ha életben maradnom nem is lehetséges, hát a hátrahagyott ügyekben, amiket nem tudok végérvényesen lezárni.
- Gondolom, a baba ügyében már döntöttél. Bár nem értem, hogy mért pont Kagome. –Sejtettem, hogy rosszul fog esni neki ez a döntés egy kicsit. Igaz nem nagyon mutatta.
- Részben azért, mert Kagome ereje hasonlít leginkább az enyémre, így ő tudja a kicsit legkönnyebben és leghatásosabban tanítani. Másrészt pedig… –Ide is kellett egy nagy sóhaj. „Hogy is fogalmazhatnám meg a legtisztábban…?” –Egyszer már megtettem. –Kérdő pillantás lett a válasz, ahogy sejtettem. Érthető. –Mint tudod, Kagome ugrál az időben, én viszont átéltem ezeket a századokat.
- Vagyis már ötszáz éve tudtad, hogy ez lesz? És nem szóltál?! –Na ezt megkaptam! Lobbanékonyabb, mint Hiei, és legalább olyan aranyos ilyen paprikásan.
- Nyugi, nyugi! –Mosolyogtam rá. Még fújtatott egy kicsit, de azért csendben maradt, hogy folytathassam. –Nem tudtam. Nemrég átruccantam a kis boszorkaharcossal a középkorba (csapatostól), és eszembe jutott, hogy ebben az időszakában gyakorta láttam egy kisbabával az ideiglenes halála előtt. Most már tudom kiével.
- Akkoriban nem érezted meg, hogy ő a tied?
- Nem kell így ledöbbenni. –Mosolyodtam el halványan a látványos meglepettségen. –Valamiért akkortájt úgy éreztem jobb, ha nem babázok. Tényleg jobb volt…
- És Jun? –Újabb ok a mosolyra. Személyesen ugyan nem találkozott a kissráccal, de olykor figyelt minket, és beszélgettünk is Junról. Nagyon megszerette.
- Ő már tud róla, de még nem búcsúztunk el teljesen. Még tartozok neki egy találkozóval.
- Szívesen vigyázok rá, ha szeretnéd.
- Csak ha te szeretnéd. –Mosolyogtam az ajánlatra. –Erős kisfiú és szerencsére semmi köze az Alvilágiakhoz, úgyhogy ilyen veszély nem fenyegeti.
- Fő a biztonság! –Vigyorogta.
- Igaz.
- Más valami esetleg? –Kérdezte reménykedve. –Tényleg szeretnék segíteni. Mindenképpen.
- Tudom, de másban nem tudsz.
- Szóval lenne más is?
- Kuramáék jövője igencsak aggasztó. –Kicsit meghúztam magam. Számítottam a reakció milyenségére.
- Azt már nem! –Fakadt ki. –Nekik nem vagyok hajlandó segíteni. Ők tesznek tönkre és keserítik meg az utolsó napokat. Szépen be is osztották, hogy hogyan. –Jegyezte meg egy csipetnyi gúny kíséretében. –Yusuke és Kuwabara a rosszindulatú előítéleteikkel, Hiei a szemétkedéseivel, Kuramának meg fel sem tűnik. Nem értem mért hagyod magad folyton…
- Nem nézed te egy kicsit szubjektíven a dolgokat? –Érdeklődtem, némileg epésen, és egyik kezemet a szívem elé kellett kapnom. Szegénykémnek jókis bűntudata lett a vér láttán.
- Ne haragudj! Nem akartam. –Szontyolodott el. –Meg kéne tanulnom kontrolálni az érzelmi kitöréseimet.
- Semmi baj. Nem a te hibád, csak sajnos már túlságosan is érzékeny vagyok az érzelmekre.
- Ígérem segítek nekik, ha az alvilágba tévednek és szükségük is lesz rá. –Morogta.
- Nem kell. Nem kötelezhetlek rá, ha ennyire a bögyödben vannak…
- Megígértem. –Vágta rá dacosan. „Ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Ilyenkor úgysem lehet vele bírni, hát ráhagytam. Még egy ideig beszélgettünk, aztán mentem tovább. Még valamit el kellett intéznem.

Egy magánbirtok erdejében baktattam. Az őrséget szörnyek alkották, s mint eddig, most sem akartam feltűnést kelteni, inkább láthatatlanná váltam. Hamarosan már lépcsőkön sétáltam egy torony felé. Négy alak mellett haladtam el észrevétlenül. Egy kövér rusnyaság volt az egyik a talpnyalójával. A harmadik egy termetes szörny, és negyediknek egy kisebb, de ránézésre is gonoszabb szörny volt még ott, ráakaszkodva az előzőre. A szaguk alapján, egy vérvonalhoz tartoztak. Talán testvérekként… A lépcsősor vége egy szobácskába torkollott, aminek már a bejárata is ki volt tapétázva varázsigékkel. „Na ne röhögtessetek már!” Egyszerűen átsuhantam rajtuk, mintha nem is lenne előttem semmi. A szobába érve egy jégkék hajú, alacsony és látványosan letöret fiatal lányt találtam a padlón ülve. Előtte két kismadár teteme volt. Őket gyászolta. Sírni volt kedvem a látvány és az átérzett érzelmek hatására. Szomorú volt és bűntudatot érzett a madárkák halála miatt. Jobb ötlet híján letérdeltem a lány mellé. Ő volt az egyetlen, aki most láthatott. Észre is vett.
- Te vagy az? –Egy pillanatra elmosolyodott, aztán pillantását visszafordította az áldozatokra. –Miattam ölték meg őket. A könnyeimért. –Motyogta. Kevés hiányzott hozzá, hogy újra siratni kezdje őket. Nyugtatólag megsimogattam kicsit a vállát.
- Ne sírj Yukina! Semmi baj. –A lehető legkedvesebb hangnemet használtam, amire képes voltam. A kis szárnyasokért nyúltam és a kezeimbe vettem őket.
- De hát megha… –Mondata itt elakadt. Hőn szeretett madárkái mocorogni kezdtek tenyereimben, majd felálltak, körülnéztek, s végül Yukinához repültek.
- Nem haltak meg. Nem végleg. –A meglepett pislogások után, végre mosolygott is.
- Köszönöm. –Még át is ölelt. Ez kicsit meglepett. Yukinát egy kedves, aranyos, tisztaszívű kislánynak ismertem ugyan meg, de nem ennyire közvetlennek. Végül zavarba is jött és elengedett. –Bocsánat. –Pironkodott. –De hogyan?
- Ilyen az élet. Minden apróság befolyásolja és változtatja, választást kínálva a jövő nyújtotta lehetőségek közt. Csak a sorson nem lehet változtatni. Nekik ez egy lehetőség volt, nem a sorsuk.
- Akkor is köszönöm. –Mosolyogta. –És azt a varázslatot is. Tényleg nem éreztem, amikor bántani próbáltak, hogy sírjak.
- De a sebek azért létrejöttek. –Így, hogy a madarakkal foglalatoskodott, felcsúszott a kimonója úja, megmutatva a hótündér karján éktelenkedő égésnyomot. –Sajnálom.
- Nem fáj. Még mindig nem, és hamar begyógyul majd. –Ritka kedves egy kislány. Már a hangjától és a közelségétől is jobban lettem. Most, hogy újra vidám, kifejezetten megváltásnak tűnt érezni az ő érzelmeit. Megnyugtatott. –Mért segítesz nekem?
- Az nem számít. –Meg tudtam érteni, hogy érdekli, de ha Hiei nem lenne, róla nem is tudnék. Tündérfimet meg mégsem adhattam ki. Egyedül neki lett volna joga elmondani az igazat Yukinának.
- A nevedet még mindig nem akarod megmondani? –„Hogyisne! Ígyis kaptam már épp eleget a bátyádtól. Nem kell, hogyha megtudja hogy segítettem, még azért is nekem essen.” Persze ennél azért jóval kedvesebben válaszoltam.
- Mit számít? Csak egy név. –Gondolom, mára is beletörődött, hogy nem szedi ki belőlem. –Azt hiszem, hamarosan érted jönnek, hogy kiszabadítsanak. Kérlek, ne említs meg nekik!
- De miért?
- Csak ígérd meg, hogy nem teszed! –Egy bólintással letudta a választ. –Köszönöm. Minden jót! Nekem most már ideje mennem.
- Találkozunk még? –Felkeltem és nemet intettem a fejemmel, majd eltűntem. Még volt némi elintéznivalóm. Miután főnököm idekerült, két évig éltem egyszerre több énekesnői életet, más alakban és hanggal, ezzel megalapozva, hogy mikor abbahagyom is legyen mögöttem pár évig egy biztos anyagi háttér. Ebből még bőven maradt, és gondoskodni akartam róla, hogy a megfelelő személyeknek legyen hozzáférésük.

Az idő alatt, még szabadon mozgolódó felem a banki ügyeket intézte, a másik igyekezett lehiggadni Anno távozása után. Úgy-ahogy sikerült, és még pár percet beszélgettem Shingóval. Yusukéék is beszélgettek a látottakról, méghozzá ritka-jó hangulatban. Ez nagyjából annyit takart, hogy az említett a földön ülve röhögött, Kuwabara már a padlót is csapkodta, Hieien is meglátszott a káröröm, míg Kurama… Szegénykém először csak besértődött, amiért Kuronue lánynak nézte, de mióta meghallotta, hogy Anno meg is akarja látogatni ma őt álmában, szabályosan rettegett az éjszakától. Ismerte már annyira hogy tudja, eljön. Azt is valószínűnek tartotta, hogy barátocskánk babrálni is fog az álommal, és előre félt a végeredménytől. „Mentsen meg valaki! Ha ez a marha meglátogat, még képes és…” Nyelt egy nagyot. Meg tudtam érteni.
- Nyugi Kurama, nem kell úgy idegeskedni! –Yusuke már erősen próbálta visszafojtani a nevetést, és felállnia is sikerült. –Biztos csinos leszel a randin. –Főnököm szépen elvörösödött.
- Aztán csak óvatosan! –Ült fel Kazu is. –Tudod milyenek a mai pasik. Már rögtön az első randin „azt” akarják. –Még tovább vörösödött, de mostmár inkább a méregtől.
- Hagyjátok már békén! –Végre valami nyugtató! Hiei felszólalt az érdekében.
- Köszönöm. –Mosolyodott el Kuramám. –Ti meg hagyjátok már abba a vihorászást! –Förmedt a többiekre.
- Süketek vagytok? Azonnal fogjátok be! –Ettől a vérfagyasztó hangnemtől tényleg leálltak. Szinte megdermedtek. Aztán Hiei is hétköznapibb hangszínre váltott. –Nagylány már. Tudja mit csinál. –Ez volt a kegyelemdöfés. A két értelmiségi vihorászni kezdett, ahogy csak bírták, még főnököm arca égővörös árnyalatot öltött. Ezzel egyidőben le is csapta volna Hieit, de ő időben ellépett.
- Hagyjátok már abba! –A hangerő alapján állíthatom, hogy elfogyott az összes türelme. –Fogalmatok sincs miről beszéltek. Az egy elmebeteg. Képes és tényleg meglátogat. –Fakadt ki.
- Hagyd magad, előbb szabadulsz. –Kuwabara jótanácsának mellékhatása szép nagy lyukat hagyott a padlómban. Kurama még füstölgött ezen egy darabig, aztán észrevette, ahogy a másik jómadár leellenőrzi, hogy a valóságban is eltűnt-e rólam a melltartó. Yusuke aznap az ablakon távozott a lakásomból.
Ezalatt én elbúcsúztam álmomban Shingótól. Mivel még nem próbáltam, nem tudtam mi történne vele, ha az álmomban van még a halálom pillanatában is. Kicsivel ezután halt meg, majd tíz perccel később éledt újjá az a felem. Ezt persze megéretem, bár nem ártott semmit. Mikor már biztonságosnak éreztem, észrevétlenül újra összeraktam magam, de csak órákkal később ébredtem fel újra.