32. fejezet

Yusuke és Kuwabara már nem voltak a lakásomban, csak Hiei és Kurama beszélgettek csöndben, bár ez az előbbinek nagyon nehezére eshetett, mivel igencsak dühös volt, mérges és gyűlölködő. Igaz, csak az első szólt Kuramának, és az is csak részben. A többinek természetesen én voltam a címzettje.
- Hogy lehetsz ennyire elvakult? –Sziszegte a méregtől Tündérfim. Szinte magamon éreztem, ahogy ökölbe szorultak a kezei és minden apró izma megfeszült az erőlködéstől, hogy ne ordibáljon.
- Mégis mi bajod tulajdonképpen Janával? Mit ártott ő neked? Hogy megmentette az életedet? –Ő is kezdte elveszteni türelmét.
- Nem kértem meg rá, úgyhogy senkinek semmi joga az orrom alá dörgölni. Mégis mi ütött beléd? Hogy tudott így az ujja köré csavarni. Magad hallottad, hogy a jövőnkben kotorászik, és titkolózik előtted. Arról nem is beszélve, hogy ki is ő valójában. Mégis mit gondolsz mennyi tisztesség szorulhatott belé, ha kegyetlenül végig tudott mészárolni egy évezredet?
„Hallották?” Ez volt az első, ami meghökkentett. Csak a hideg tükör döbbentett rá, hogy lehetséges ez, aminél még mindig ott pihent a kezem. A többibe már bele se mertem gondolni, egyszerűen csak fájt. Mérhetetlenül fájt. Az, hogy így beszélt rólam, hogy emiatt veszekedett Kuramával, és az a tengernyi gyűlölet és megvetés, amit irántam érzett… fojtogatott. Ismét vérezni kezdett a szívem, és fojtogatni a sírás, de nem akartam leleplezni magam. Tovább játszottam az alvót. Szerencsére nem figyeltek rám.
- A tisztességét ne merd megkérdőjelezni! –Mostmár Kuramám is nehezen türtőztette magát. –Neked, nekünk mégis milyen múltunk van?! –Tette fel a költői kérdést. –Ha titkolózik vagy a jövőnkbe lesett és nem mondta el, arra bizonyára megvan az oka, és nem tekert engem sehova! Mégis milyen alapon ítéled el őt bármiért is? Mégcsak nem is vetted a fáradtságot, hogy megismerd. Mi bajod vele egyáltalán? Mi böki a csőrödet vele kapcsolatban ennyire? –Ez engem is nagyon érdekelt. A könnyeim, akárcsak a vérem, már szépen folydogáltak. Alig bírtam csendben maradni, de tudni akartam.
- Hogy mi bajom vele? MINDEN! –Ezt már ordította, bár Kurama próbálta csitítani. Én összerezzentem. –Bepofátlankodott az életünkbe. Beleavatkozott a küzdelmeimbe, belekotnyeleskedett abba, hogy egyáltalán éljek-e pedig semmi köze hozzá és senki sem kérte rá. Most pedig még a jövőmmel is babrál és sunnyog a hátunk mögött, kitudja kivel és mit. Te pedig mint egy hűséges kutyus loholsz utána és pitizel. Ez a bajom vele. Gyűlölöm, érted? GYŰLÖLÖM!!! –Eddig bírtam ott.
Nem érdekelt a válasz vagy, hogy Kurama aggódni fog értem, csak el akartam tűnni onnan. Elteleportáltam. Mivel már esteledett és ez némi fénnyel járt, biztos észrevették, de most ez sem érdekelt. A közeli parkig volt erő és lélekjelenlétem biztonságban eljutni. Nem tudtam koncentrálni a továbbiakban. Nem tudom meddig bőghettem és vérezhettem ott egyedül, miközben próbáltam megemészteni a hallottakat és lenyugodni. Mérhetetlenül fájtak ezek a szavak Hieitől… a fiamtól. És úgy éreztem igaza volt. Teljesen igaza volt… „Tényleg csak egy betolakodó vagyok az életében. Egy senki kis kolonc, aki mindenbe beleüti az orrát. Csak egy gyűlölt teher. Ennyi vagyok, nem több. Talán sosem voltam több. Érthető, hogy gyűlöl. Igen gyűlöl. Jobban mint eddig bárkit. Mi oka is lenne másképp érezni…? Csak én ne szeretném annyira…! Úgy fáj! Annyira, de annyira fáj! Mintha a szívemet facsargatná.” Már a levegőt is csak kapkodva tudtam venni. Fojtott ez az érzés és a könnyeimben is fulladoztam. Ha nagy nehezen sikerül kinyitnom a szemem, sem láttam mást, mint egy hatalmas, vörös pacát. A szívemtől lefele mindenem úszott a véremben, és megállíthatatlanul folyt, ömlött tovább.
Nem tudom meddig zokoghattam így magányosan. Csak arra emlékszem, hogy már az ájulás határán voltam, mikor valaki mellém telepedett és magához ölelt. Kohaku fiam próbált vigasztalgatni. Szegénykém! Éreztem rajta, hogy meg van ijedve. Mióta él nem látott ilyennek. Érthető, hogy nem tudott mit kezdeni a helyzettel, csak nyugtatgatni próbált, s mivel tudott túlzott érzékenységemről, igyekezett elnyomni magában a Hiei iránt ébredt hírtelen dühöt, és az állapotom okozta zavarodottságot és riadtságot. Próbált arra koncentrálni, amit irántam érzett. Ez most nagy kincs volt, különösen mivel sikerült. Sosem kutattam az érzelmeiben. Nem tudtam, hogy ennyire szeret. Mintha az igazi anyja lennék. Olyan jó volt ezt érezni pár pillanatig. Aztán elájultam…
Mire magamhoz tértem már este volt. Az első szembetűnő változás az volt, hogy nem az összevérzett ruháimban vagyok, és a hajam sem úszik már a vérben. „Jó kis varázslat. Praktikus volt megtanítanom Kohakunak.” Pár pislogás után az is feltűnt a szemeim kegyetlen égésén felül, hogy a fiam ölébe hajtva a fejem szunyókáltam. Neki meg az ébredésem tűnt fel. Leállt a hajam cirógatásával és egy halvány mosoly kíséretében köszönt.
- Jó estét anyukám! Jobban vagy? –A hátamra fordultam és igyekeztem mosolyogni, bár valószínűleg elég bágyadtra sikerült.
- Igen kicsim, köszönöm. –Nem voltam valami energikus. Még nyújtózkodni is lassan ment. Viszont még ezzel voltam elfoglalva, addig ő volt szíves a kezébe varázsolni egy csésze kávét. „Kincs ez a gyerek!” De most komolyan! Gyönyörű, királykék szemek, mélybarna, rövid haj, előnyös testalkat, sármos mosoly, és a az áldott jó természete… Arról nem is beszélve, hogy így háromezer évesen sem néz ki többnek huszonötnél. Lassacskán felültem, és átvettem a nekem szánt, gőzölgő kévét. Lévén, hogy kávémániás vagyok, ennek jobban örültem, mint bárki képes lett volna rá.
- Köszönöm. –Egy puszinyi jutalomnál többre most nem telt tőlem, de azt azonnal vissza is kaptam, és magához is ölelt. Így nekitámaszkodva egész kényelmes volt. Kevés olyan személy van, akinek a közelében ilyen könnyen el tudom hagyni magam. Akire bármikor, feltétel nélkül rábíznám az életemet, még így terhesen is. Kohaku ilyen. A kávában viszont volt valami fura, ahogy bele kortyoltam. Roppant logikus válasz érkezett kérdő pillantásomra.
- Koffeinmentes. Tudod a te állapotodban… –Simogatta meg a hasam. „Meg kell zabálni! De imádom! –Tényleg! Hogy van a legifjabb öcsikém? –Érdeklődött mosolyogva.
- Ilyen biztos vagy benne, hogy fiú lesz?
- Teljesen. –Vágta rá vidáman. –És abban is, hogy a Haku nevet fogja választani magának. –Na ebben a kettőbe én is biztos voltam. Bár a névválasztás már a baba dolga lesz, valószínű, hogy így dönt, de per pillanat nem akartam a múltam azon részén merengeni, ami ezt sejttette velem.
- Ne haragudj! –Valahogy most roppant érdekfeszítőnek tűnt a kávé tanulmányozása, pedig fiacskám két szép szemébe is elmerülhettem volna. –Nem akartalak megijeszteni.
- Semmi baj. Nem te tehetsz róla. –Ajjaj! Nem kellett volna szóbahoznom. Kohaku megint kezdett paprikássá válni. Szerencsére ezt nem nekem címezte. –Mért tűröd el anya? Tudom, hogy némileg bűntudatod van miatta, de te mindent megtettél érte, amit lehetett. Ő döntött úgy, hogy nem kér belőle többet. –Ha akkor tudtam volna, hogy innentől hallgatóságunk is érkezett, nem megyek bele ebbe a beszélgetésbe. de már túl gyenge voltam, hogy megérezzem. Persze nem a hatalmamat illetően. Az egy cseppet sem csökkent.
- Az a „minden” eléggé kevéske volt. –Sóhajtottam. –Hidd el egyáltalán nem könnyű, de mégis mit tehetnék? Mostmár nem akarom megmondani Hieinek az igazat. Éri még őt elég érzelmi csapás a jövőben. Nem akarom én elkezdeni a sort.
- Ezt akkor sem tűrheted el tőle! –Tiltakozott, cseppet már hevesebben. –Amit művel az már túlmegy minden határon. Arról nem is beszélve, hogy képes volt megütni. Nem érdekel, hogy az öcsém, ez akkor sem tolerálható.
- Nyugi! –Csitítgattam. –Erre a kis időmre, ami még hátra van, már semmi értelme nem lenne közölni vele, hogy „Figyelj öcsi! Babakorod óta vigyázok rád, és mivel az első szavaddal engem hívtál „mamának”, most igazán visszafoghatnád magad.” Te is tudod, hogy egy jó kis dühkitörésnél többet nem érnék el vele. Sőt még jobban megutálna. Vagy azért mert nem hiszi el, vagy azért, mert nem nyíltan voltam mellette, és ez utóbbiban igaza is van.
- Ez még nem ok arra, hogy megüssön és kínozzon egy terhes, haldokló nőt. –Morogta. Gondolom látszott rajtam, hogy érzem a dühösségét, így próbálta visszafogni magát. –Egyébként sem lenne igaza. Volt választása. Egy kétéves imikónak már van annyi eszem, mint egy tizenegy-két éves halandónak. Ő utasított el a lehetőséget, amit felkínáltál, és amiket ezután is megtettél érte… Mégha nem is tud semmiről, és számára teljesen idegen vagy, sincs joga így bánni veled. Mégis kinek képzeli ez magát?!
- Olyasvalakinek, aki egész életében egyedül volt, magára hagyva, és nem számíthatott senkire. Erre belebotlik valakibe, aki két gyereket is magához vett, a sajátjának nevez és akként is szereti őket. Ráadásul mindezt azzal a tudattal, hogy neki is megvolt rá az esélye. Bosszantó lehet… -Gondoltam bele. Ez a fiam meggyőzéséhez kevésnek bizonyult.
- És ezt másokon kell levezetnie? –Háborodott fel. –Semmi joga hozzá!
- Kohaku kérlek! –Felém kapva a tekintetét neki is feltűnt, hogy újra csordogálni kezdett belőlem a vér. Úgy tűnik, mostmár ennyi is elég. Túlságosan legyengültem…
- Sajnálom. Nem akartam. –„De édes ezzel a bűnbánó pofival!”
- Semmi baj. Jól vagyok. –A vérzés lassan alábbhagyott, és igyekeztem más témára terelni a szót. Ez pár percig sikerült is, aztán ő terelte vissza az előbbihez kötődő útvonalra.
- Találkozunk még? –Nehéz kérdés. Erre nem tudtam semmi biztosat mondani.
- Talán. Nem tudom, mennyi időm van még hátra. –Ismertem be.
Némileg bűntudatot ébresztett bennem, hogy szándékosan teszem ki ennek a gyerekeimet és azokat, akik az évezredek alatt megkedveltek és még élnek, de nem tehettem semmit. Ha a baba nem lenné én sem tudnék meghalni, de azért, hogy élhessek, nem lennék képes feláldozni őt, mégha megtehetném sem. Ha megtehetném… Kit érdekel mi lenne akkor? Belegondolni sem akarok, hogy valami baja eshet a kisbabámnak, és szerencsére ez nem is fog megtörténni. Elvégre én a sorsot álmodom meg. A megváltoztathatatlant. A kisbabám élni fog, és bár az ő jövőjébe nemigen tudtam belenézni abban biztos lehettem, hogy összességében, a velejáró buktatókkal együtt is boldog élete lesz. Nekem ez elég. Erre a gondolatra el is mosolyodtam. Kohaku figyelmét ez sem kerülhette el, és újabb beszélgetés indult. Egészen lenyugodtam, és persze egy másik ruhát is varázsoltam magamra idő közben. Úgy egy óra múlva hallottam, hogy egy fáradt, aggódó hang szólít. Kurama hangja.
-„Jana! Kérlek válaszolj! Jana!” –Nem szép tőlem tudom, de el is felejtettem, hogy szegénykét egy szó nélkül otthagytam.
-„Nyugi, megvagyok.” –Mintha megkönnyebbült volna.
-„Végre! –Sóhajtotta. –Már nagyon aggódtam. Vagy egy órán keresztül hívtalak, miután elmentél. Ugye semmi bajod?”
-„Bocsáss meg kérlek, nem hallottam. Nem voltam eszméletemnél, de nincs miért aggódni. –Fűztem gyorsan hozzá, még mielőtt erre is rákérdezne. –Egy karcolás sincs rajtam. Hamarosan hazamegyek, rendben?”
-„Igen persze. Még nekem is haza kell érnem. Mivel nem válaszoltál keresni kezdtelek. –Magyarázta meg. –Még úgy fél óra.
-„Akkor fél óra múlva.” –Még egy sóhaj, majd fél óra beszélgetés és nehéz búcsúzkodás után elteleportáltam magam a lakásomra.