34. fejezet

A suli sosem volt messze, úgyhogy gőzöm sincs mért kellett neki azt a két megállót busszal megtenni, amikor ilyenkor reggelente még gyorsabb is gyalog. Na mindegy. Nem is akarom megérteni. Ha már itt tartunk, ezt a sok embert sem akarom magam köré. Az őrületbe kergetnek! Mi ütött a jéghideg, kegyetlen világba? Most kellett mindenkit elönteniük az érzelmeknek? Rám persze mindez lavinaként zúdult, és akkor még próbáljak is meg mosolyogni, mi? Hát egy nagy frászt! Inkább megtettem az utat fele annyi idő alatt, mint szoktam. Kaori meg tartsa a tempót, ha tudja! Az iskolakapuban kellemetlen meglepetésbe ütköztem. Félreértés ne essék! Semmi bajom Yusukével, de ő, a borús kedve, a gyanakvása és a kíváncsisága mit keresnek az én sulim előtt? Pláne, hogy a Sarayashiki a másik irányban van az otthonához képest, és mindjárt becsöngetnek.
- Jana! –„A fene! Még fel is ismert! De hogyan? Jó nincs nagy különbség a két külsőm között, de akkor is…”
- Jana? Mióta használod az ő nevét? –Ne itt volt a másik problémám is. Hogy magyarázzam meg úgy Kaorinak, hogy ne tudjon meg semmit, és ne is hazudjak?
- Régóta. –Ennél többre, és az unottnál lelkesebbre most nem voltam képes. Közben persze Yusuke is célba vett és jött. „Csodás!”
- E-ez Yusuke Urameshi?
- Mintha nem tudnád… –Forgattam szemeimet. Meg akart szólalni. –Ne kezd, jó? Ma nem vagyok formában, úgyhogy inkább nem hallgatnám végig a kérdéseidet. –Egy pillanatra besértődött, aztán gonosz, megtévesztően Hieiszerű félmosolyra húzódtak ajkai.
 - Akkor csak válaszolj rájuk. –Sóhajtottam egyet.
- Személyesen nemrég, Shuichin keresztül és nem, nem igazak a pletykák. Legalábbis nem mind. –Ezzel letudtam megismerkedésünk történetét.
- Csak tudnám, hogy csinálod…! –Szinte végszóra, Yusuke odaért hozzánk.
- Bocsi kislány, de kettesben kéne beszélnem vele. –Viszonylag kedves hangnemet választott Kaorival szemben, úgyhogy ő köszönt és aztán távozott is.
- Vagy egy órát fog faggatózni erről a beszélgetésről. –Sóhajtottam Kaori után nézve, aztán tekintetem visszatért a szellemdetektívhez. –Tudod, hogy majdnem lebuktattál?
- Tudod, hogy lebuktál? Hallottalak titeket tegnap, Kohakuval. –Hidegzuhany. Na ezt szépen megkaptam…
- Te aztán nem kertelsz! –Még igyekeztem magamhoz térni a döbbenetből. „Nem vettem észre. Már nem lehet sok hátra…”
- Nem beszélhetnénk ezt meg valahol? –Kivételesen komoly volt. –Nem értettem mindent és lehet, hogy azt sem jól. És ne gyere azzal, hogy semmi közöm hozzá, mert…
- …Kurama miatt úgy érzed van. –Fejeztem be helyette. –Ezt tényleg meg kéne beszélnünk, de legyen suli után. Inkább nem osztódnék feleslegesen, és a másik felem már a lakásomban maradt, hogy elmondjam Kuramámnak azt a „titkot”, aminek meglétét a tükörből kémkedtétek ki.
- Mi nem… -Kezdte sértődötten.
- Bocs, rossz szót választottam. –Erre abbahagyta.
- Tudtommal baj nélkül tudsz egyszerre több testben és helyen is lenni. A baba miatt nem akarsz kockáztatni? –Erre csak bólintottam. –Akkor suli után. –Ő otthagyott, én meg indultam az iskolakapu felé.

Ezalatt főnökömet először szép kis meglepetés érte, mikor Kaorival való távozásom után, visszabotorkálva a hálószobában még mindig ott talált az ágyon lustulva, eredeti alakomban. Ez a felem még felöltözni is lusta volt. Egy keveset elfedett belőlem a takaró és valamivel többet a bokámig érő hajzuhatag.
- Sunyi kis lustaság. –Mosolyogva indult meg felém. Erre az én ajkaim is mosolyra húzódtak.
- Én is szeretlek Rozsdi.
- Ezzel most cukkolni akarsz? –Vonta fel egyik szemöldökét.
- Dehogy… –Ez így biztos nagyon hiteles volt.
- Ajánlom is. –Elérve az ágyat, bebújt mellém és magához húzott. –Amúgy én is téged. –Ez gondolkodóba ejtett. Általában valami hasonló választ kaptam, amikor azt mondtam „szeretlek”, de ő maga sosem mondta ki. –Valami baj van? –Válaszul megráztam kicsit a fejem, visszatérve gondolataimból, majd még szorosabban öleltem magamhoz.
- Neked nem kell ma suliba menni?
- Ma Koenmához kell mennem, egy új feladat miatt, de azt is csak később.
- Azt nagyon reméltem. –Egy csettintéssel elhúztam a (valóban és kiemelten) sötétítő függönyt, és mivel helyezkedésem ezt tette kézenfekvővé, elkezdtem csókolgatni a hasát, majd egyre feljebb haladtam. Eleinte csak mosolyogva hagyta magát, aztán megcsókolt és ezzel egy időben átvette az irányítást.
Nem is értettem mért akartam annyira vele lenni. Persze szeretem, de fogy az időm és még bőven van dolgom. Ráadásul jelenlegi állapotomban… Ki tudja? Talán pont ezért. Mert ha kimondani nem hajlandó, akkor érezni akarom. Erre most nagy szükségem volt. Hogy érezzem hogy szeret, és hogy egy kicsit kiszakadja a jelenből. Semmivel sem akartam törődni, csak vele. Hogy együtt lehessünk, hozzábújhassak, kényeztethessem egy kicsit. Csak még pár óra boldogságot… Az a pár óra most viszont nem akart olyan végtelennek tűnni, mint régen, vagy mikor újra találkoztunk. Hiába mutatott mást a falióra, nekem csak perceknek tűnt. Az utolsóknak, amiket ilyen formán kiélvezhetünk együtt. Gyönyör-teli együttlétünket csókokkal zártuk, de én utána sem akartam elengedni őt. Inkább magamhoz öleltem, s mivel a feje így a nyakamnál kötött ki, egy párnát is odairányítottam a kényelméért.
- Nem vagyok egy kicsit nehéz? –Mosolyogta kedvesen, közben az arcomat és a hajamat simogatva.
- Nekem nem. –Egy halvány mosoly suhant át az arcomon, majd úgy döntöttem a nyakához fúrom a fejem. Szükségem volt rá, hogy érezzem őt. A közelségét, az illatát, a bőre érintését és ahogy a keze siklott az arcomon, vagy a tincseim közt. Olyan jó volt így! Nyugodt voltam, és biztonságban éreztem magam. Egy ideig még cirógattam a hátát, hallhatta a nyugodt szívverést. Egész nap ellettem volna így hozzábújva, de minden jó véget ér egyszer. Éreztem, ahogy a simogatás kezd gépiessé válni, és ő elgondolkozik. Inkább nem erőltettem, hogy neki kelljen rákérdeznie. Elvégre megígértem… Kinyújtottam a kezem és vésztartalékom egy újabb díszpéldánya jelent meg benne hamarosan. Persze ő felismerte, mikor átadtam neki.
- Azzal kezded, amit passzív emlékké akarsz tenni? –Bólintottam, aztán felült az ágyon. Én is követtem a példáját, majd kiszedve az egyik párna alól, magamra kaptam egy hálóinget.
- Mint tudod, ez a lötty megközelítőleg egy órát száműz a homályba a megivása utántól. –Nem leptem meg, és ő nem habozott. Egyszerre lehajtotta az üvegcse keserű tartalmát.
- Miről van szó? –Nagy levegőt vettem és fújtam ki a válasz előtt.
- Nem is tudom mivel kezdjem. Elég sok dolog van…
- Akkor vázold fel őket. Majd választok. –Ekkor még mosolygott.
- Rendben. Akkor kezdem. –Még egy nagy levegő, és egy szuszra ledaráltam a lényeget. –Yusuke Raizen leszármazottja, úgyhogy előfordulhat nála mazoku visszaütés, ha tovább fejlődik. Kuwabara hatalma is fejlődhet addig, hogy átvágja a kekkait, és amilyen felelőtlen és ostoba…Hiei is csak a története felét tudja, így a nagynénje jó eséllyel elő fog még kerülni, egyéb érzelmi gubancok kíséretében, valamint Yomi elfogta a bérgyilkost, akit ráeresztettél, úgyhogy ha feltűnést keltesz és az az alak beszél, családostól nagy veszélyben leszel. Márpedig ezt nem tudod elkerülni a Sötét Harcművészetek Viadala miatt. –„Végre! Oxigén, de szeretlek!” A várt hatás sem maradt el. Kuramám szépen ledöbbent és elsápadt.
A főzet csak egyórás volt, így igen kevés időm nyílt mindent elmagyarázni neki, hogy a megfelelő pillanatokban előjöjjön az információ, ha kell. Yusuke ügye volt a legegyszerűbb. Még örült is neki. Kuwabarával kapcsolatban már aggódott. Félő volt, hogy ha az ereje ekkorára nő, és valami hülye szörny felbosszantja, képes lesz őt követni az alvilágba és átvágni a kekkait, csakhogy elbánhasson vele. Hieiről, és a múltjából számára ismeretlen részről is sokat elbeszélgettünk. Igyekeztem Lunáról, a nagynéniről is minél többet elmondani, hogy ha megjelenik az életükben, tudjanak mihez viszonyulni. Elvégre ha Luna megjelenik, Kuramánál is feltörnek a beszélgetés ezen részének emlékei. A legtöbbet mégis a viadal körülményeiről és miértjéről beszéltünk, és persze a Yomi ügyről. Shiori miatt nagyon aggódott. Egy ideig nehéz volt követni a mozgását. Na nem mintha a fel-le irány változott volna…
- Már bevédtem őt pár varázslattal. –Reméltem, hogy ettől legalább megáll egyhelyben. Bejött.
- Köszönöm. –Mosolyogta, majd odasétált hozzám az ágy végéhez. Még mindig ott ültem. Leguggolt, és megfogta a kezem, majd a szemembe nézett. –Gondolod ez elég lesz?
- Annak kell lennie. –Szegtem le a tekintetem, bár nem hagyott így sokáig. Szabadon maradt kezével felemelte az állam.
- Mi baj? Mit titkolsz még?
- Sajnálom, de hamarosan már nem tudom majd megvédeni anyukádat. –Igyekezett leplezni döbbenetét, de persze azért rákérdezett.
- Miért?
- Ezt majd inkább azután, hogy elmúlt a bájital hatása. –Kértem. Még fogalmam sem volt, hogy mondjam el, pedig már csak perceim voltak.
- Ennyire komoly? –Bólintottam. Azt hiszem eléggé ráijeszthettem. Aggodalom csillogott a jádeszín szemekben.
- Nézőpont kérdése… –Jó, tudom! Béna kitérő volt. De erre mégis mit mondhattam volna.
- A kapcsolatunkhoz, ugye nincs köze? –Nem tudtam mit mondjak. Ha azt mondom van, félreértheti, de le sem tagadhatom a babát. Elvégre neki nagyonis köze van hozzánk. Sőt, csak hozzánk! –Azt hiszem értem… –Elengedte a kezem, felállt, hátrált pár lépést, s végül megfordult és célba vette az ajtót. Amúgy sem volt valami sötét bőröm soha életemben, de most még tovább sápadhattam, mikor eljutott a tudatomig, hogy hogyan is érthette.
- Nem olyan értelemben. –Szóltam utána. Sajnos pechemre automatikusan a hasamra tettem a kezem, így egyből megértette, mikor visszafordult. Fél pillanaton belül kaptam az első csókot, aztán a többit. Úgy tűnt nagyon is örül a babának, és mire eszébe jutott volna megkérdezni, hogy mi ebben a baj, a szer már hatott. Semmire sem emlékezett az elmúlt egy órából.