35. fejezet

gyekeztem minél tovább nyújtani a csókot. Nem csak azért, mert jólesett, hanem mert utána valahogy el kéne neki mondanom, hogy hamarosan meghalok, és a gyerekünket sem látja egy darabig. Ehhez persze azt kell először közölnöm, amit a szer hatására, ő már elfelejtett. Vagyis hogy terhes vagyok. Hát mit ne mondjak, tovább sikerült halasztani a bejelentéseket, mint szándékomban állt, ugyanis az ablakon bekopogó Botan, megzavart minket. Nem valami jó színésznő. Lerítt a képéről, hogy nem tetszett neki, hogy a félmeztelen Kuramát csókolgatom. Párocskám egy sóhaj kíséretében ment, és beengedte vendégünket.
- Bocsánat. –Láthatóan a nemtetszés mellet némileg zavarban is volt. –Nem akartam zavarni, de Koenma már vár Kurama. Azt üzeni, siess. –Egy nagy sóhaj, majd a válasz.
- Rendben Botan. Pár perc múlva indulok. –Egy darabig még elácsorogtak ott, mire a lány rájött, hogy akár már mehet is. Egy kínos kis mosoly kíséretében elköszönt, és felpattanva lapátjára el is tűnt.
- A fene belé! –Morogtam. Kuramám erre elmosolyodott.
- Még van egy kis időnk. –Visszasétált és átölelt. –Mivel ha jól érzem, a passzív memóriás dolgon már túlvagyunk, megbeszélhetjük a másikat, amit mondani akartál.
- Arra nem elég pár perc. –Csóváltam a fejem. –Mikor végzel?
- Siessek? –Bólintottam. –Megpróbálok hétre hazaérni, jó?
- Rendben, de melyik haza? Shiorihoz?
- Néha nem árt otthon is lennem egy kicsit.
- Rendben. –Mosolyodtam el halványan. –Akkor viszlát este. –Még pár csók és egy felöltözés erejéig tartózkodott a lakásomban, aztán ment Koenmázni.

Kicsivel a távozása után, úgy döntöttem összerakom magamat. A napot a suliban töltöttem, és egyedül, gyalog sétáltam haza. Kaorinak elég volt megemlítenem a találkát Urameshivel, hogy ne tartson velem, de úgy alakult, hogy délután már nem kellett Yusukével beszélnem. Nem jött az iskolám elé, mivel aznap kapta meg Hieitől a kazettát, Yukina ügyével. Valahogy nem bántam.
Az utam egy park előtt vezetett el. Furcsálltam, mikor megéreztem a közelben Kuramámat. „Talán kávészünetet tart?” Kíváncsiságom abba az irányba hajtott. Őt láttam és Botant beszélgetni. A szájról olvasáshoz nem volt kedvem, és egyébként sem tartozott rám, miről cseveghetnek. Még elég távol voltam. Nem láthattak. Kuramám felé indultam. Jó lett volna beszélni vele, hátha van egy fél órája… Félúton viszont megtorpantam, az elém táruló látványtól. Botan megcsókolta őt, és nem tiltakozott. Bénultan néztem őket. Először el sem akartam hinni, aztán már nézni nem bírtam tovább. Eltűntem onnét, mintha a szél fújt volna el. Csak pár könny és vércsepp maradt utánam a földön.
Nem tudom mért, de az alvilágban kötöttem ki, a régi táborhelyünkön, a szobámban. Az átérző képességem teljesen elszabadult, és mindenki érzési engem kínoztak, egy kilométeres körzeten belül. Kénytelen voltam egy másik dimenziót teremteni. Nem volt nagy, csak a szobámat telepítettem oda. Most valahogy a fájdalom is más volt. Elviselhetetlen. Mindenben elbizonytalanodtam magammal és Kuramával kapcsolatban. „Szóval ezért nem mondta ki soha, hogy szeret. Mert nem lett volna igaz.” Nagyon fájt ez a gondolat, és amik ebből adódtak. Annak idején csak Anno, Shingo és én voltunk csak olyanok az életében, akikben bízhatott. Ebből a hármasból egyedül én maradtam meg biztos pontnak az életében. „Ennyi lettem volna neki? Egy kapaszkodó? Tehát csak ezért volt velem… hálából.” Belegondolni és szörnyű volt, hogy ez igaz lehet. Hogy milyen lehet valakivel együtt tölteni az estéket kötelességtudatból. „Mintha megerőszakolnának.” Legalábbis én így éreztem volna. Egyre többet sírtam, és egyre jobban sajgott a lelkem.
Pár óra után összeszedtem magam annyira, hogy el tudjam tüntetni állapotom külső nyomait. Ebben a dimenzióban nem éretem semmit a külvilágból. Nem hallottam meg, ah esetleg valaki szólított, és csak a saját érzéseimet éreztem. Az is sok volt… Most viszont össze kellett szednem magamat Jun miatt. A kettőnket összekötő karkötő színe jelezte, hogy nagyon aggódik miattam. Persze ez azt jelentette, hogy tudja, milyen lelkiállapotban vagyok. Nem mertem a nyüzsgő emberi világba menni, így inkább telepátiával kerestem fel őt.
-„Nem kell úgy aggódni!” –Igyekeztem legalább halványan elmosolyodni. Elvégre ez a beszélő hangján is tükröződik. Nem tudnám megállapítani, hogy ez mennyire sikerült.
-„De az érzéseid… –Tiltakozott aggódva. Meg kell valljam jólesett, hogy legalább ő van nekem és törődik velem. –Gyere ide, kérlek! Ugye idejössz anya?” –Jó esett, ha így hívott, de mivel él az anyja, sosem helyeseltem.
-„Ne haragudj kérlek, de most nem mehetek az emberi világba.”
-„Akkor én had menjek oda!” –Kitartó egy gyerek.
-„Nency mit szólna hozzá?” –Kis szünet után közölte, hogy elengedték, úgyhogy magamhoz teleportáltam őt.
Örültem, hogy ott van velem, de az aggodalmát és félelmét sokszorosan éreztem, így erősen fojtogattak eleinte. Pár óra beszélgetés után jött a neheze: Elbúcsúzni tőle. Ráfért a vigasztalás, bár nagyon nehéz volt tartani magam. Tudtam, hogy megszeretett az évek alatt, de reméltem, hogy így hogy tudja mi fog történni, nem fáj majd neki, és rajta keresztül nekem sem ennyire. Megint önző egy hozzáállás tudom, de akkor sem olyan könnyű ilyen fájdalmak mellet erősnek látszani. Előtte meg csak nem omolhattam össze…
Valamivel hét előtt vittem haza és kíséreltem meg úgy tenni, mint aki nem akar sírógörcsöt kapni, miközben Shiori háza felé tartottam. Megint a nyakamba zúdult a környék minden kínja. A hasam is fájni kezdett az érzelmi megterheléstől, de mivel a babát már régebben bevédtem az ilyesmitől tudtam, hogy ez ránézvést nem jelent veszélyt. A ház kapujában futottam össze a nővel. Épp a bevásárlásból tért haza, és mosolyogva üdvözölt.
- Szia Jana! Hogy vagy? –Mosolyt erőltettem az arcomra, mielőtt válaszoltam volna.
- Köszönöm jól. –Hazudtam. –Segíthetek?
- Igazán rendes tőled. –Irigyeltem a vidámságát. Nekem már a gyomromban volt a görcs, a Kuramával való találkozás miatt. –Minek köszönhetem a látogatást? Shuichit keresed? –Érdeklődött beérve az ajtón.
- Igen. Megbeszéltük, hogy itt találkozunk hétkor.
- Akkor hamarosan hazaér. –Mosolyogta az órájára pillantva. –Kérsz egy teát?
- Igen, köszönöm. –Mosolyogtam én is. Teázás közben beszélgetni kezdtünk. Ahogy telt az idő, úgy lettem egyre feszültebb. Kurama szokatlan módon, késett. Nem is kicsit.
- Nem értem mi történhetett vele… –Tűnődött az asszony. –Remélem nem esett baja.
- Azt érezném. –Előztem meg az aggódást. –Jól van. Biztos csak elfelejtett. –Valamennyire tudtam leplezni, hogy ez hogyan érint, de így is meglátszott rajtam, hogy nagyon bánt.
- Ne mondj ilyet! –Biztatgatott. –Biztos hamarosan itt lesz. Talán csak feltartották. –Két órát vártam. Többre nem voltam képes anélkül, hogy ne kezdjen el ömleni belőlem a vér a feléledt éjszakai életből áradó vegyes, fájdalmas érzések hatására.
- Későre jár, jobb ha megyek. –Sóhajtottam. –Köszönöm a szíves vendéglátást, és kérem ne szóljon neki erről, ha esetleg megérkezne! –Nem igazán értett, de azért megígérte. Visszamentem a kis privát dimenziómba. Egy darabig magányosan keseregtem és járattam az agyam, aztán társaságot kaptam.
- Lassan itt az idő, ugye?
- Igen, Kagome. –Csatlakozott hozzám. Leült mellém és folytattuk a beszélgetést.
- Mikor akarod kezdeni?
- Még szeretnék pár órát várni, még elcsendesednek a világok. Jó lenne elbúcsúzni tőlük. –A többes szám már csak Kuramát és Hieit takarta.
- Megértem. –Bólintott. –De biztos, hogy jó ötlet?
- Biztos, hogy nem az. –Ha akkor tudtam volna, mennyire igazam van…
Az elkövetkező órákban beszélgettünk egy kicsit, majd az éjszaka közepén úgy döntöttem, meglátogatom a fiúkat. Hieiel kezdtem. Egy fán szunyókált. Odalebegtem mellé, a lehető legkisebb energia felhasználásával. Nem akartam, hogy felébredjen emiatt. Olyan békésnek és ártatlannak tűnt… Nem bírtam megállni, hogy meg ne simogassam az arcát. „Kit érdekel, hogy utál? Ő akkor az én kicsi fiacskám. Annyira aranyos!” Voltam olyan hülye, hogy át is öleljem. Eleinte nem volt semmi baj. Finoman karoltam át, így nem ébredt fel. Egész megnyugodtam az alatt a pár perc alatt. Sajnos nem sűrűn nyílt lehetőségem ilyesmire vele kapcsolatban, bármennyire is szerettem volna. Végül most is sikerült hibáznom. Mielőtt elengedtem volna, adtam egy puszit az arcára. Gondolom erre ébredhetett fel, mert mikor eltávolodtam, elkapta a csuklómat. Ijedtemben a földre zuhantam. Ő is velem tartott, csak még én a térdeimen landoltam, addig ő állva maradt és roppant erősen és dühösen szorította a csuklómat.
- Mégis mit csinálsz? Mi a fenét képzelsz te magadról? –Leszegett fejjel térdeltem a földön, így a bokámig szürke hajzuhatag takarta az arcomat. Nem láthatta, mennyire fáj. Hihetetlen gyűlölet és megvetés áradt felém belőle, és a szorítása sem volt kellemesebb. Mire válaszra nyitottam a számat, már némán zokogtam, és a véremmel keveredve értek talajt a számára láthatatlan könnycseppek.
- Realista alkat vagyok. –Valamennyire azért megnyugtatott, hogy a hangomon sem hallatszik túlzottan az állapotom.
- Válaszolj! –A „parancsot” volt szíves a szorítás fokozásával is nyomatékosítani. Éreztem, hogy szívesen leszúrna. Valószínűleg csak Kurama miatt nem tette. –Mit tettél velem?
- Nem többet, mint amit te észrevehettél. –Ettől csak még dühösebb lett. Azt hittem az, hogy már csak maguktól ömlenek a könnyeim azt jelenti, hogy túlvagyok a holtponton. Tévedtem. –Engedj el, kérlek! –A hangon elcsuklott, és a levegőt is egyre nehezebben vettem.
- Csak nem képzeled, hogy beveszem ezt a színjátékot te szuka? –Csak úgy áradt belőle a gúny, ahogy gonoszan elvigyorodott. –Ugye nem képzelted, hogy engem is behálózhatsz te szerencsétlen? Ez szánalmas.
- Fogalmad sincs, miről beszélsz… –Suttogtam. –Engedj el! –Hiába próbáltam kirántani a kezemet a szorításból, nem sikerült.
- Akkor magyarázd el!