„Mintha azt olyan könnyű lenne…” Inkább csendben maradtam. Kezdtem szédülni a vérveszteségtől, és a hasam is fájt már. Most tűnt fel annak az előnye, hogy Hiei nem hajlandó engedni a szorításból: nem fejeltem le a talajt. Ráadásul még a hasamhoz is kaphattam a karom. Úgyis elég erősen tartott ahhoz, hogy így is ülve maradjak.
- Mi van? Kifogytál a kifogásokból? –Az ilyen fokú kedvesség már az én túlérzékenységem nélkül is fájna szinte bárkinek.
- Mért válaszoljak, ha te már úgyis eldöntötted, mit akarsz hinni? –Már nem érdekel mit gondol rólam, hogy minek tart. Szabadulni sem akartam, egyszerűen csak beletörődtem a helyzetembe. Hosszú hajam még mindig takarta az arcomat, ahogy ott térdeltem. Gondolom a vértócsát is… A választ követően csak még inkább erősödtek a fájdalmaim, de nem volt erőm tenni ellenük. Úgy nem is tudtam volna, hogy ne ártsak vele Hieinek. Aztán hírtelen zokogva kifakadtam és még egy gyenge és eredménytelen próbálkozást tettem a csuklóm kiszabadítására. –Eressz már el! Kérlek… –Nem akartam lebukni, most mégis kétségbeesetten zokogtam. –Fiam… –Hogy ez kinek szólt? Nem tudom. Talán Hieit akartam kérlelni vele, talán a kisbabámat féltettem a fájdalmak miatt, de az is lehet, hogy a hamarosan ténylegesen megjelenő Kohakut hívtam.
A szorítás már enyhült, mire oda teleportált. Mögém térdelve csavarta ki Hiei kezéből, fogva tartott csuklómat és ölelt magához. Semmihez sem volt már erőm. A vér átáztatta a ruhámat, ahogy a könnyek is nyomot hagytak az arcomon. Szánalmas látvány lehettem… Tündérfim szépen ledöbbent, de ez leginkább Kohaku megjelenése miatt lehetett.
- Te…? –Alig jött ki hang az imiko torkán. Akkor már tudtam, hogy felismerte megmentőmet, és így némileg én is lebuktam. Sajnáltam, hogy meg kellett tudnia. Különösen az, hogy így.
- Anya! Anyukám jól vagy? –Szorosan ölelt magához, de éreztem, hogy ezt egy villámló tekintet előzte meg Hiei felé. Aggódva simított végig az arcomon, majd az ölébe húzott és egy pillanat alatt eltűntünk onnét, magára hagyva a szinte kővé vált imikót.
Hogy innentől mi történet, arra nem emlékszek. Elájulhattam. Mikor magamhoz tértem, a kis privát dimenziómban találtam magam az ágyamon. Mellettem Kagome őrködött. Hálás voltam a fiamnak, hogy nem maradt. Nem tudtam volna mégegyszer elbúcsúzni. Hogy a ruháimat ki cserélte ki, nem kérdeztem. Még kicsit szédültem, mikor nagy nehezen felcsüccsentem az ágyon.
- Legalább még egy kicsit pihenned kéne. –A hangsúlyból ítélve előre tudta, hogy ez halott ötlet. Inkább segített felállni.
- Köszönöm. –Ez elég bágyadtra sikerült. Mire felé fordultam, már kaptam is a választ a még fel sem tett kérdésre.
- Közel két órája. –Ennyi ideje lustultam ott.
- Akkor sietek.
Shiori házában nyomát sem találtam főnökömnek. Úgy tűnik tényleg elfelejthette a megbeszélt találkozót. A második tippem a lakásom volt, és ez be is jött. A kis édes ott szuszogott az ágyban, nyakig a takaró alatt. Csak a buksija és az egyik kezecskéje lógott ki. Annyira cuki volt! Legszívesebben azonnal letámadtam volna. Ehelyett csak az ágy mellé sétáltam.
Szerettem volna eltűrni egy kósza tincset a szemétől, és legalább egy búcsúcsókot adni, ha már felébreszteni nem volt szívem. Valami viszont megállította a kezem, mielőtt ezt megtehettem volna. Annak emléke, ahogy Botannal láttam őt. „És ha igazam volt…? Ha tényleg csak ragaszkodik hozzám, vagy kizárólag hálából… és mert tudja, hogy szeretem?” A gondolat teljesen elkeserített. Lerogytam a padlóra, az ágy mellé. Lázasan kutakodtam az emlékeimben egyet szó után. „Talán csak nem emlékszek rá…” Ez volt az utolsó kapaszkodó. Az utolsó reménysugár, de annak is hamis. Száztizenhárom év emlékei közt képtelen voltam rálelni akárcsak egy olyan alkalomra is, amikor azt mondta volna: szeretlek. „Sosem hazudozott. Biztos most sem akarta elkezdeni.” Karjaimmal óvatosan az ágyra támaszkodtam, nehogy felébresszem. Hozzáérni mostmár végképp nem mertem. „Bőven sok lehetett neki eddig eltűrni az érintésemet. Nem bántom tovább.” A könnyfátyolon keresztül még egy darabig tanulmányoztam az arcát. A finom vonásokat, ahogy olykor megrebben a szeme. „Biztos álmodik.” Azt én már nem láthattam, hogy mit…
Álmában egy havas erdőszélen volt, de hideget nem érzett. Körülnézve egy kihalt környék köszönt vissza rá. Egy téli erdő képe az egyik oldalán, egy árva, időtlen-idők óta elhagyott házikó a másikon, körbe fordulva pedig még valamin megakadt a szeme, ami eddig mögötte pihent a földön. A hó és a fagy eltakarták, de Kurama leguggolt és lesöpörte ezeket a rétegeket. Igaz, csak egy kézfejnyi széles sávban. A többit megoldotta a hírtelen feltámadt szél, ami dolga végeztével el is csitult, hóesést hagyva maga után. Kurama hírtelen hátrahőkölt a feltárult látványtól. A tél egy jégkoporsót takart. Kellett pár pillanat míg elkapott tekintetét vissza tudta fordítani a kíváncsiság tárgyára. Még egyszer végig húzta rajta a kezét, hogy tisztábban lássa a jégsírban pihenő arcát. Furcsán ismerős volt neki, amit lát, bár hunyorogva is alig tudta kivenni a karakteres vonalak összképét. Végül a rubint szemek hírtelen felnyíltak. Ettől úgy megijedt, hogy hátraesett. Hírtelen felgyorsult pulzusát és szívverését igyekezett mély levegők vételével csitítani, mígnem egy dallamos, búgó férfihang meg nem szólította hátulról.
- Mitől ijedtél meg? –Ez sem javított a helyzeten. Sietve feltápászkodott és az újonnan érkezőhöz képest hátrált pár lépést. Értetlen tekintetét gyanakodva jártatta a férfi, és az immár üres, nyitott koporsó közt.
- Te az előbb még… –Kezdte, de megzavarodott. „Ezt nem értem.”
- Szóval ettől rettentél meg. Mert magadat láttad odabenn. –Biccentett a jégsír felé. Kurama követte a jelzett irányt, majd még zavartabban pillantott vissza a férfira. Látszólag harminc sem lehetett. Főnökömnél valamivel magasabb volt. Hosszú, fekete haja lazán össze volt fogva hátul, de a szél így is mutatta olykor-olykor belekapva, hogy legalább a térdéig ér. A rubintszín szemek kiismerhetetlenül csillogtak, ahogy végig mérte a szemben állót. Amennyire ruhája engedni láttatta, ami talán még a házikónál is régebbinek tűnt, látszólag egy valaha volt korból, egy harcos testét takarta.
- Én téged láttalak. –Úgy tűnt a rókadémon végre megtalálta a hangját. A válasz már viszonylag határozott volt, bár még mindig látszott rajta, hogy gőze sincs mi folyik itt. –Ki vagy te?
- Te vagyok. A múltad. –Válaszolta egyszerűen. Váratlan volt a válasz és elég kétértelmű. Kurama lázasan kutatott az emlékeiben az ismerős arc után, de semmi eredmény.
- Nem emlékszek rád.
- Kevesen emlékeznek az előző életeikre, de erre most nem érünk rá. Azonnal fel kell ébredned, és magad mellé hívni Janát, mielőtt késő lenne. –A meglepő „parancsot” egy lemondó sóhaj követte. –Nem hiszem el, hogy tényleg ez lett belőlem. Hogy nem érezted meg, hogy milyen fájdalmai vannak a feleségemnek?
- Te vagy Shogu? –Igencsak elkerekedtek a jádeszemek, és a szája is tátva maradt a hírre.
- Pontosabban te voltál, és még mielőtt megkérdeznéd nem, nem tud róla. –Kezdte türelmét veszteni. –Menj már vissza! –A rókadémon márcsak az erő örvénylését látta és egy felé tartó energiahullámot, aztán egy lökés ereje és se kép, se hang.
Ebből én annyit érzékeltem, hogy igencsak mocorog alvás közben, mintha rémálmai lennének. Pár másodperccel az ébredése előtt el is tűntem onnét. Ő lihegve ült fel az ágyban. Kicsit még emésztgette az álmot, és megpróbált rájönni, hogy több volt-e annál, de ez hamar félbeszakadt. Nem akarta megvárni még kiderül. Halkan még hallottam, hogy szólít, de akkor már majdnem a kis dimenziómban voltam. Már nem volt erőm visszafordulni, vagy válaszolni…
Mire visszaértem Kagome már láthatóan mindent előkészített. Az ágyam körül, amire teleportáltam magam, már megvolt az öt kristály egy pentagram csúcsait jelezve. Ezeket gyógynövényekből és mécsesekből kirakott utak kötötték össze a megfelelő alakzatra. Még egyszer megköszöntem a segítséget, aztán az ágyra kuporodtam, és ő elkezdte. A lényeg roppant egyszerű volt: Pár perc alatt kicsit kevesebb mint kilenc hónapot kellett öregednie a testemnek, ezzel letudva a terhességet. Kedvenc kis boszorkaharcosom nekilátott a munkának. Egy kupola magasodott fölém, aminek falához érintette kezeit. A varázsige, amit mormolni kezdett, lassan hatott és a kupolán belül felgyorsította az időt. Lassacskán én is érezni kezdtem a változásokat a testemen. Csak pár perc volt, és a terhességem minden jelével együtt le is zajlott. Mintha borús felhők vettek volna körül ez idő alatt. Gondolom Kagome sem láthatta mi történik velem odabenn, és nem is hallhatta. Még pár végtelennek tűnő fájdalmas perc, és már a kisbabámmal a karjaimban zavartam meg kicsit a varázst, jelzésként. Ő értette is, és abbahagyta. A következő látvány, ami elé tárult, az én voltam erőtlenül ölelve az ágyon a kisbabámat. Még egy utolsó kis varázslattal eltakarítottam a szülés nyomait a környezetemről, és a fiamat is rendbe tettem. Annyira pici és törékeny volt! Olyan kis tökéletes! Sajnos többre már nem volt sem erőm sem időm, minthogy gyengén megfogjam a kis kezecskéjét, és egy utolsó pillantást vessek rá, aztán lehunytam a szemeimet. Annyit még éreztem, ahogy segítőm magához veszi a babámat.
- Vigyázz rá! –Kértem, aztán mindennek vége lett. A testem elhamvadt, és a kis privát dimenzióm feloszlásával járó szél szétszórta a hamvaimat, mialatt Kagoméék visszaértek az alvilágba.
- Ígérem. –Hallottam még az elcsukló hangot.
Furcsa dolgokat képes produkálni az élet. Ha valaki meghal, Koenma elé kerül. Ha egy istenség halt meg, teljesen megsemmisült. Testestől, lelkestől minden, ami ő volt. Úgy tudtam rám is ez a sors várt, de nem így lett. Talán a körülmények miatt, talán azért, mert a lelkemnek nem volt megnyugvás. Én elvesztem. Tudattalanul és láthatatlanul sodródtam a világokban, de ami a legrosszabb: tehetetlenül. Innentől tudat alatt, mindent tudtam, láttam és éreztem, ami a szeretteimmel kapcsolatos, de még csak önmagamat sem tudtam irányítani, mintha béna lennék. Olykor az érzelmileg jelentősebb változásaikat tudatosan is felfogtam, de többre nem telt tőlem. Egyszerűen csak sodródtam. Nem nyílt lehetőségem békében nyugodni, de ennél még kegyetlenebb volt az élet. Tehetetlenül kellett néznem azoknak a szenvedését, akiket mindennél jobban szerettem.
Ezalatt az élő közt, az emberi világban, drága szerelmem egyre kétségbeesetten hívogatott, immár eredménytelenül. Végül úgy döntött elindul megkeresni, bár tudta, hogy a lehetetlenre vállalkozik. Ősz lévén az éjszaka igencsak hűvös volt az az álom járt a fejében, és az érzés, hogy elkésett. Nem értette hogy hallhatnék meg, ha egyszer nincs olyan, aki a túlvilágra küldhet. Ez táplálta benne a remény.
Önkénytelenül is Yusuke lakása vette az irányt. Márcsak akkor vette észre merre jár, amikor egy kis kavics az ifjú szellemdetektív ablakán landolt az ő jóvoltából. Hamarosan lámpa fénye kezdett el bentről világítni, és a fiú hunyorogva nézett ki az ablakon. Egy szót sem szólt, csak felkapott pár ruhát meg a cipőit, és már lent is volt Kurama mellett. Mielőtt még megszólalhatott volna bármelyikük is, léptek zaja hallatszott az amúgy kihalt utcán. Aznap mentették meg Yukinát, akibe Kuwabara bele is szeretett, és akinek haza kellett mennie. A fiú nem tudott aludni, hát kóborolt.
- Mi az? Csapatgyűlés van és nekem nem szóltatok? –A kérdésre váratlan forrásból érkezett a kedves válasz.
- Már megint hülye vagy. –Hiei is leugrott a fáról, mire Kazu a többiekhez ért.
- Mi van Törpicsek? Fáztál? –A szóvicc egy morgással le lett lőve.
- Nem tudom minek köszönhetem, hogy így összejött a csapat, de nekem kapóra jön. Segítsetek megkeresni Janát! –Hiei és Yusuke is leszegte a fejét a kérés hallatán.
- Most nem elég, ha hívod?
- Idióta! Szerinted ha elég lenne, akkor kérné a segítségünket? –Morogta Tündérfim. –Tudod mit? Inkább ne válaszolj! Addig sem mondasz marhaságot.
- Fiúk! –A halk rájukszólás hatásos volt. Mind a ketten elhallgattak. –Ti tudtok valamit, ugye? Yusuke? Hiei? –Néma csend. Most roppant érdekfeszítőnek tűnt mindkettejük számára az aszfalt. –Válaszoljatok! –Valahol a parancs és a kérés határán zengett a hangja. Yusuke suttogása törte meg a csendet, de nem nézett a jédezöld szemekbe.
- Részvétem. –Főnököm kétellyel vegyes kétségbeeséssel fürkészte a fiút.
- Mi van? –Visította Kuwabara. –Elment az eszed Urameshi? Jana halhatatlan. -A kérdezett megrázta a fejét.
- Yusuke beszélj már! –Mostmár egyértelmű volt. Kért. Szinte könyörgött.
- Nem tudom. Nem igazán értettem azt a beszélgetést. –Nehéz helyzetben volt. Meg tudom érteni, hogy nehézkesen ment a folytatás, de nem várta meg, míg újra rászólnak. –Tegnap meghallottam egy beszélgetést közte és Kohaku közt. Nem akartam hallgatózni, de a téma ott tartott. Azt mondta… –Nem lehetett könnyű megválogatni, mit mondjon el a hallottakból. –arról beszélgettek, hogy… Jana terhes, és már nincs sok ideje hátra. –Nem figyelte a környezete reakcióit, csak folytatta. Mégegyszer nem tudott volna belekezdeni. –A fiú mérges volt, amiért az anyja hagyja magát „kínozni”. Nem tudom mire érthette, csak azt láttam, hogy amint a beszélgetés vitába ment át, Jana ruhája véres lett. Mintha a szíve vérezne… Reggel meg akartam vele beszélni, de a suli miatt délutánra halasztatta, és mert… azt mondta Kuramával is beszélnie kell még valamiről. Aztán jött a küldetés és… azóta nem láttam.
A beszámoló vegyes reakciókat váltott ki. Hieiből bűntudatot és dühöt. Kuwabara szimplán le volt taglózva. Most sem értett többet, mint általában, bár érezte a dolgok súlyát. Lopva Kuramámra pillantott. Ezt Yusuke még mindig nem volt képes megtenni. Szegény rókadémonom nehezen dolgozta fel a hallottakat, és még nehezebben akarta elhinni. Most jutott csak eszébe az estére megbeszélt találkozónk. Hogy azt mondtam fontos… és ő elfelejtette… Könnyek szöktek a szemébe és kétségbeesetten rázta meg a fejét.
- Nem. Az ki van zárva! Valamit biztos… félreértettél. –Hebegte a könnyekkel küszködve. –Ő biztos nem… Egy terhesség kilenc hónapig tart. Nem történhetett meg!
- Az ő hatalmával… –Kuwabara befejezte a mondatot, amint találkozott tekintete a zavarodott Kuramáéval. Most törte benne össze a reményt, és ez látszott is. Meg jelent az első könnycsepp… majd a következő, ahogy tétován hátrálni kezdett. Hiei és Yusuke csak most néztek rá, de már nem tehették sokáig. A lassú hátrálásból cél nélküli rohanás lett. Lábai automatikusan a lakásomba vitték. Gondolatban még szólított párszor, és az ágyra borulva suttogva is, de már nem válaszolhattam. Szívszaggató sírásba kezdett, míg pár szó motyogása után eszméletét vesztette.
- Jana! Gyere haza, kérlek! Szeretlek… Jana…
AJÁNLOM AZ OLDALT
