21.fejezet - Romlik a helyzet

- Hogy az a… - Sziszegte.
- Mi a baj Kurama? Nem találod az ékkövet? - Érdeklődött Yusuke.
- Nézz a képernyőre! - Mutatott rá a rókadámon. A többiek köré gyűltek.
- Meg áll az eszem. Már megint? - Sápadozott Urameshi. Kuwabara meg hozta a formáját. Az említett kamera felé fordult és… elkezdett integetni.
- Ütődött! - Csapta le Hiei. A lány valamelyik szobában jót nevetett a jeleneten, majd ismét gépelni kezdett.
- Ejnye Zsebibabám, ez nem volt szép tőled. Jól vagy Kuwabarack?
- Igen kössz. - Írta vissza, sajgó kobakját dörzsölgetve.
- Ennek örülök. Az ékkövet keresitek?
- Hogy jöttél rá? - Gúnyolódott Kurama.
- Remek! Bunkó vagy mint mindig. Jó, hogy van ami sosem változik.
- Anyád! - Ezzel tudtán kívül, nagyon is érzékeny pontra tapintott.
- Kössz, hogy emlékeztetsz. Már rég ki akartam menni hozzá a temetőbe, de valahogy mindig elmarad. A tied hogy van? Tudja már, hogy nem is vagy egészen a fia, csak egy tömeggyilkos alvilági bandita, aki megszállva a kisfia testét egybeolvadt azzal?
Mindenki ledermedt a válaszon. Kuramát figyelték, nehogy dühében valami hülyeséget csináljon. Hieit nagyon zavarta a kibontakozó vita, úgy döntött közbelép. Ő küldte a következő üzenetet.
- Hol az ékkő?
- Köszönöm. - Jött a válasz. - Természetesen nálam van. Még tíz percig kell az épületben tartózkodnom, mielőtt értem jönnének. Ennyi időtök van megtalálni. - Ezzel a kis párbeszédük befejeződött. Kezdődött a csapaté.
- Köszöni? - Értetlenkedett ismét Kazu. - Mit köszön?
- Nem mindegy? - Vetette fel Yusuke. - Már csak tíz percünk van. Meg kell találni a csajt. Kurama jól vagy? - Fordult barátjához.
- Igen. - Mondta, majd felállt. - Egy ekkora épületben fölösleges kutatni. A kijutási lehetőségeit kell elvágnunk. –Hangján, arcán és mozgásán is érződött a lány hatása. Komorabb lett mint valaha. Megindult az ablak felé és ugrott. A többiek is egyesével utána. Hiei egy kicsit hátra maradt, mintha várna valamit. A monitor felé fordult. Nem tévedett, a lány még üzent neki.
- Sajnálom. Ne haragudj, kérlek! Holnap?
Halvány mosoly futott végig a démon arcán, majd a többiek után ugrott.
Hiei a tetőről figyelte az egyik oldalt, Yusuke, Kuwabara és Kurama a másik hármat osztatták fel maguk közt a talajon. Mindeközben a lány várt. Nem mutatkozott meg az első nyolc percben,aztán…
Kuwabara nyugottan szemlélte a tájat. Nem látott és nem hallott semmit, mígnem egyszercsak egy gyengéd érintést érzett karján. Ijedtében ugrott egyet és fel is visított… volna, ha nem fogja be valaki a száját.
- Nyugi, ennyire rémisztő azért csak nem vagyok. - Suttogta a hang. Kazu is automatikusan így válaszolt.
- A frászt hoztad rám. - Ragadta meg a lány karját. - Ha azért jöttél ide, hogy föladd magad mehetünk is. - Kuwabara megindult, de a lány csak finoman visszarántotta.
- Nagyon haragszik rám ugye? - A fiú nagyon meglepődött. Tolvajunk ott állt leszegett fejjel, hangján hallatszott, hogy mindjárt elsírja magát. - Én nem akartam, csak ha érzékeny pontomra tapintanak nem tudom visszafogni magam. Még csak nem is gondoltam komolyan, csak… annyira sajnálom. - Sírta el magát. Kazu nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel. Megpróbálta szavakkal nyugtatgatni a lányt, de csak értelmetlen habogás lett belőle. Aztán ő lassan Kuwabarához bújt és úgy sírdogált tovább halkan. Kazu zavartan átölelte, elengedve a lány karját. Ő sírdogált még egy kicsit, majd eltávolodott.
- Köszönöm. És kérlek mond meg neki, hogy sajnálom. Engem biztos látni sem bír. - Azzal megfordult és indult is mikor a fiú kapcsolt.
- Héj! Várj csak! - Kiabált utána. A többiek ezt meghallva elindultak Kuwabara felé.
- Még nem lehet.
Mire odaértek már csak a lányt látták elfutni. Utána eredtek, de hamarosan  beszállt egy várakozó autóba és a sofőr elhajtott. A kihalt útszán százzal száguldozó kocsit esélyük sem volt utolérni.
Benne a sofőrön kívül még két alak volt. Mindkettő arcát a sötétített üvegek tették kivehetetlenné.
- Megszerezted? - Kérdezte egy férfihang.
- Meg. – Válaszolta és átadta az ékkövet.

- A fene! Már megint meglógott. - Bosszankodott Yusuke. Hiei inkább elismerően nézett kedvese után, bár bosszantotta, hogy már megint meglépett előlük.
- Szép volt Idióta. Elengedted. - Kedveskedett Kazunak, majd megindult Urameshi után az átjáró felé. Kuwabara direkt lemaradt és hátrahúzta Kuramát is.
- Mit akarsz mondani? - Tért a lényegre a démon.
- Üzeni, hogy nagyon sajnálja, nem gondolta komolyan és nem akart megbántani.
- Ezt ő mondta? - Kérdezte szárazon. - És te el is hitted?
- A könnyei nagyon is igazinak tűntek. - Ezen Kurama kicsit meglepődött. - Senki sem tűri jól, ha szidják az anyját. És az övé még halott is. Szerintem megbocsáthatnál neki.
Azzal átléptek az átjárón és Koenma irodája felé vették az utat.

22. fejezet - Várakozás

- Ne fáradjatok! Láttam a kivetítőn. - Kezdte Koenma. Nos, akkor nincs más hátra mint remélni, hogy péntek előtt nem kerül elő az utolsó ékkő.
- Miért péntek előtt? - Kérdezte Kuwabara.
- Mert pénteken lesz a bál, amin ott lesz az a két lány akiket, még nem zártunk ki a lehetséges „gyanúsítottak” köréből. - Adta meg a választ Kurama.
- És addig? - Kapcsolódott be Yusuke.
- Addig Yusuke kutatunk tovább az ékkő után.
- Majd miután aludtunk is. - Szögezte le Kazu ásítva.
- Kuwabara veled még beszélnék. - Komolyodott el Koenma. - Kettesben.! - Nézett a többiekre, de semmi reakció. Hiei továbbra is az ablakban ült lehajtott fejjel, Kurama és Yusuke a falat támasztották hátukat, szintén leszegett fejjel. - Tűnjetek már el! - Kiabálta. Erre mindenki felébredt.
- Bocsánat Koenma nagyúr mondtál valamit? - Ásított a rókadémon. A kérdezett lemondóan sóhajtott.
- Csak annyit, hogy mehettek haza. - Két másodperc múlva már csak Kazu és ő voltak az irodában.
- Szerinted őszinte a lány Kuwabara?
- Ha a sírásra gondolsz, az igazi volt. A pólóm még mindig nem száradt meg.
- És a megbánás?
- Nem tudom. Szerintem az is igazi volt.
- Akkor végképp nem értem. - Töprengett el Koenma.
- Én sem. Mit is?
- Hogy miért akart nektek esélyt adni. Nyugodtan leléphetett volna anélkül, hogy észreveszitek. És mi az, hogy még nem engedheti, hogy elfogjátok. Mire vár?
- Ha pénteken meg lesz a csaj meg tudjuk kérdezni tőle.
- Ha meg lesz.

A következő nap ismét kutatással telt, majd Hiei esti randijával. A már megszokottnak számító úton ment. Megérkezve meglátta a lányt a fa tövében gubbasztani. Letelepedett mellé és csöndben várt.
- Csinibaba nagyon dühös ugye? - Kezdte gyerekes, elkeseredett hangon.
- Biztos. Nem tudom. Nem szokta kimutatni. - Jött a válasz félvállról. - Ugye tudod, hogy ő nem a báttyád? - Fordult felé. A lány kicsit elmosolyodott.
- Persze, de ez akkor is durva volt tőlem. - Komolyodott meg.
- Tőle is. Igaz nem tudhatta. Amúgy szívesen. - Mosolyodott el egy pillanatra.
- Jé! Ez csak nem egy mosoly volt? – „Csodálkozott”, majd maga is követte a fiú példáját. - Ezek szerint csak Csinibaba haragszik rám.
- Nekem mért kéne? Nem áll szándékomban beleavatkozni az ügyeitkbe.
- Akkor jó mert úgy döntöttem megkérem a kezét, de szeretőnek megtartanálak.
- Mi van? - Döbbent le.
- Most mit csodálkozol? Azt mondtad nem avatkozol az ügyeinkbe. Tehát tőled azt csinálunk amit akarunk.
- Ha megéritek. - Sziszegte.
- Bántanád Csinibabát?
- Te közelebb vagy. - Pillantott rá fenyegetően, és fél pillanat múlva már kergette is.
Átvágtak a fél parkon, majd egy tónál kötöttek ki. Egyik oldaláról ők jöttek, Másikon pár méter és egy fasor után, magas fal húzódott. A lány már a tó fölötti hídon állt, Hiei pedig elzárta a visszautat.
- Nyugodj meg kérlek! - Kezdett mosolyogva hátrálni. Egyikük sem vette komolyan a dolgot. - Ha életben, hagysz az első gyereket rólad nevezzük el. - Erre Hiei rögtön a lány előtt termett, nekiszorítva őt a derékig is alig érő korlátnak.
- Vond vissza!
- Oké. Csak ha lány lesz. - Ennek végeredménye kisebb „birkózás” lett, melynek következtében tolvajunk a tóban landolt.
- Megérdemelted. - Vigyorgott gonoszul a démon.
Eltelt némi idő, de a lány nem jött fel a vízfelszínre. Az első perc után Hiei kezdett aggódni. Egyre tüzetesebben vizsgálta át a vízfelszínt, de nem látott semmit. Sem kedvesét, sem buborékokat amik  mutatnák merre lehet. Egyre türelmetlenebbé vált és egyre inkább aggódott. Majd eljött az a pont mikor nem bírta tovább, levetette cipőjét és kabátját, aztán ugrott. A tó elég mély volt. Körülnézett, de nem látta sehol. Másfél-két percig kutathatott mielőtt először feljött a felszínre. Meglátva őt, a lány egy fa tövében ülve nevetni kezdett. Hiei ezt már nem találta annyira viccesnek. Szikrázó szemekkel jött ki a vízből.
- Ezért még megfizetsz. - Morogta, csak úgy magában.
- De aranyos vagy ázottan, én hősöm. - Próbálta nevetését visszafogni.
- Még gúnyolódsz is? Na megállj csak… - Fenyegetőzött.
- Egy tapodtat sem mozdulok. De tényleg nagyon édes vagy így.
- Mért mániája mostanság mindenkinek megfürdetni? - Morgott tovább.
- Mindenkinek? Ki előzött meg?
- A te Csinibabád. - Telepedett le vele szembe. - Pár napja kétszer is kivágott az ablakon a századikról a tengerbe.
- Mit csináltál?
- Na szép! - Háborodott fel. - Rögtön bennem keresed a hibát? - Duzzogta.
- Nem úgy értettem édesem. - Karolta át puncsolva. - Na kérlek, ne haragudj! - Kezdte el a nyakát csókolgatni. Hiei még egy darabig játszotta a sértődöttet, de miután a lány lehámozta róla pólóját nem bírta tovább. Egy újabb szenvedélyes éjszakát töltöttek együtt.