Az átjáróból kilépve egy erdőben találták magukat. Mellettük egy elég széles és erős sodrású folyó volt fákkal és sziklákkal szegélyezve. Nagyjából harminc méterre, a folyó mellett magasodott egy kicsiny szentély.
- Ez lenne az? - Kételkedett Urameshi, az épület láttán.
- Ne tévesszen meg a látszat Yusuke, nem a szentély volt az uticélunk, hanem az alagútjai. - Emlékeztette Kurama.
- Én ebből még egy pincét sem nézek ki. - Jelentette ki Kuwabara.
- Nem lep meg. - Fintorgott Hiei.
- Ezzel meg mire célzol Kertitörpe? - Háborodott fel.
- Igazán megtanulhattad volna már, hogy a látszat gyakran csal. - Ezt olyan lesajnálóan vetette oda, amennyire csak lehetett. A vitát elkerülendő, Kurama vette át a szót.
- A szentély alatt egy igencsak hosszú és veszélyes alagútrendszer húzódik. Kész labirintus. A folyosóit néhol termek szakítják meg, ezekben mindig halálos csapdák vannak, bár állítólag egy bizonyos táv után már a folyosókon is. A baj az, hogy nem ez az egyetlen veszélyforrás. Hiába kerül ki valaki minden csapdát, egyetlen rossz mozdulat elég, hogy az alagút elzárjon minden kijutási lehetőséget és a folyó vize elárassz azt.
- Vagyis ha bénázunk vagy a csapdák végeznek velünk, vagy megfulladunk. - Összegezte lazán Yusuke.
- Igen. - Kurama nem igazán tudta eldönteni, hogy barátja csak annyira elszánt-e, hogy nem érdekli a veszély, vagy egyszerűen fel sem fogta igazán a mondottakat.
- És ha nem öl meg a barlang? - Vetette fel kicsit reszketve a hallottak miatt Kuwabara.
- Akkor egy másik hasonló szentélynél lyukadunk ki. - Válaszolt határozottan Kurama, majd hozzátette - azt hiszem.
- Csak hiszed? - Kezdett pánikolni Kazu.
- Nem tudok olyanról a közelmúltból aki túlélte volna, így csak a könyvben olvasottakra támaszkodhatok. - Jelent meg kínos mosoly rókadémonunk arcán.
- Ha berezeltél, maradj kint! - Mordult Hiei Kuwabarára.
- Nem rezeltem be, csak tudni akartam mire számíthatok. - Szögezte le „meggyőzően” a sértett.
- Na persze. - Morogta még magának a tűzdémon, majd megindult a szentély felé.
A többiek követték. Tudta, hogy veszélyes az alagútrendszer, de azt nem , hogy ennyire. Egyre jobban aggódott kedveséért, aki talán már bent van. Gondolataiból alig pár méter után, újonnan keletkezett hangok zavarták meg. A fiuk megtorpantak. Hamarosan egy nagyobb csapat szörny jelent meg uticéljuk bejáratánál. Feleszmélni sem volt idejük, máris motorzúgás és lövések hangjai kapcsolódtak be a változásokba. Nemsoká meglátták a tolvajlányt motorján száguldani, majd egy lövés és a motor már a múlté. Nem sokkal a szörnyek előtt robbant fel, néhányat megsebesítve közülük. A lány még időben felugrott a motorról a robbanás előtt. A szörnycsapat közepében landolt, azok persze rögtön rátámadtak. Akrobataként el tudott ugrani a támadások elöl, de jobbnak látta nem harcba bocsátkozni. Ezalatt a lövések forrása is megérkezett. Pár kocsi állt le fékcsikorgatva egy-két méterre a szörnyektől. Újabb lövések dördültek el, a lány jobbnak látta lelépni. Az egyik támadás elöl kitérve egy közeli szörny fejére ugrott. Azonnal el is rugaszkodott onnan, s átugorva a többit ért földet, majd villámgyorsan bestartol a szentély ajtaján. Kint a szörnyek és a fegyveresek mindent beleadva „szórakoztatták” egymást.
A fiuk ezt kihasználva surrantak be. Beérve Urameshi megtorpant. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet hagyni, hogy azok ott kint öldököljék egymást. Mégis csak emberekről van szó. Majd amint meghallotta, hogy egyezkedni kezdtek, úgy döntött inkább megy tovább. A kis épület másik végén, a baloldali sarokban egy nyitott rejtett ajtót találtak. Mivel az ilyesmiket általában zárva tartják, nem volt nehéz rájönniük, hogy a lány arra ment. A küszöböt átlépve egy szűk lépcsősoron kellett lemenniük, majd egy rövidebb folyosórész következett, ami egy terembe torkollott. Tolvajunk ennek a teremnek a közepén állt, körülötte a falaknál lévő fáklyák már meg voltak gyújtva. Ő szembe fordult az érkezőkkel.
- Ciasztok! - Gyerekeskedett ismét, vigyorogva. - Ezek a termek csapdákat rejtenek ám. - Kurama már ennyitől a plafonon volt, de türtőztette magát.
- Na ne mond.! Tényleg? - Gúnyolódott. Válaszul a lány hevesen bólogatott.
- Igen. Ha rossz kőre lépsz - mutatott a négyzet alakú kövekkel kirakott padlóra - véged.
Ekkor szerencsére megérkeztek a szörnyek. A négyes harcolni kezdett. Kurama direkt örült, hogy van kin levezetnie dühét. A tudat viszont, hogy addig a lány leléphet és neki gőze sincs melyik kövekre lehet lépni, beárnyékolta „örömét”. Sietni akart, úgyhogy átváltozott és úgy folytatta. Tolvajunk rendesen elcsodálkozott a látványon. Nem tudta magában tartani véleményét.
- De gyönyörű! - Lehelte halkan. Ahhoz viszont nem elég halkan, hogy Hiei ne halja meg és egyáltalán nem volt ínyére ez a megnyilatkozás. A lány csodálkozó, csillogó szemeivel kombinálva pedig egyenesen dühítő volt.
A csatának hamarosan vége lett, Kurama visszaváltozott. Ő még mindig ott állt a terem közepén a három fiú legnagyobb meglepetésére. Hieit nem döbbentette meg különösebben, hogy szeretője nem hagyta ott őket.
- Te még itt? - Kezdte Kurama. - Csak nem tévedtél el az aknamezőn? - Gúnyolódott.
- Nem. - Sóhajtotta. - Nagyon jól tudom merre kell mennem. És ti? Tudjátok hova léphettek? - Újabb meglepetés.
- Csak nem segíteni akarsz? - Hüledezett Yusuke.
- Ha azok a szörnyek elérnek, nem biztos, hogy túléltem volna ezt a termet, úgyhogy jövök egyel. Ha ragaszkodtok ahhoz, hogy megpróbáltok végigmenni az alagúton, ezen a termen átsegítelek titeket. A többi a ti dolgotok.
- Tudod mekkora a tét? Hogy mire kellenek a főnöködnek a kövek? - Tette fel a kérdést komoran Kurama.
- Gondolod a főnököm bérgyilkosai poénból üldöznek? - Kérdezett vissza, majd egy újabb sóhaj. - Nem fogom neki odaadni az ékkövet, úgyhogy akár vissza is fordulhattok. - Komorodott el ő is.
- Gondolom ezt el kellene hinnünk és bízni benned, meg abban, hogy tényleg meg tudod szerezni és tartani az ékkövet. - Gúnyolódott tovább.
- Gondolj, amit akarsz! - Vetette oda. - Ha mindenképp jönni akartok, figyeljétek meg mely kövekre lépek és csak arra merészkedjetek. - Ezzel megfordult, majd hátraintett. – Viszlát! - Azzal elindult, elég lassan ahhoz, hogy megfigyelhessék az útvonalat, majd a teremből kiérve villámgyorsan tűnt el az alagút sötétjében.
28. fejezet - Segítség
Hiei gondolkodás nélkül követte, nem törődve a többiekkel. Pillanatokon belül eltűnt az alagútban.
- Kertitörpének nagyon sürgős. - Állapította meg Kazu.
- Idióta! Neked nem gyanús? - Reagált Yusuke az eltűntek után nézve.
- Mi bajod Urameshi? - Visította Kuwabara.
- Gondolkozz már, az istenért! - Fordult felé. - Mióta bízik meg Hiei egy ellenfél szavaiban?
- Láttuk, hogy átment a csaj, nem?
- Yusukének igaza van. - Csatlakozott be Kurama. - Hiei sokkal gyanakvóbb. Normális esetben eszébe jutott volna, hogy talán nem használható kétszer ugyanaz az útvonal és ez egy csapda.
- Szerintem a kiscsaj nem az a gyilkos típus.
- Kuwabara te tényleg nem érted? - Rivallt rá Yusuke. - Neked milyen eredmény jön ki ha összeadod, hogy a mindig gyanakvó Hiei gondolkodás nélkül bízik egy olyan hosszú hajú, vékony és alacsony lányban, amilyennek a körvonalát láttuk a múltéjjel?
- MI? - Visított fel meglepettségében Kazu, a szokásos bugyuta arckifejezés kíséretében. - Szerinte ez a csaj Kertitörpe barátnője?
- Logikus. - Állapította meg Kurama a terem közepéről, majd gondolatba hozzátette: „A lakásomért még számolunk Hiei.”
- Te mit keresel ott Kurama. - Értetlenkedett Yusuke. Kuwabara felvilágosítása közben fel sem tűnt neki, hogy a démon elment mellőle.
- Nem vagyok oda a kis dögért, de az útvonal bevált. - Közölte hátra sem nézve. - Elfelejtetted miért jöttünk Yusuke? Az ékkő ott van bent, mellesleg eddig csak a szörnyekkel végeztünk. Nem akarom megvárni míg Akamaru bérgyilkosai idejönnek kilyuggatni és mivel embert nem ölhetünk nemigen maradt más választásunk mint végigmenni az alagúton. - Azzal továbbugrott. - Mi van? Gyökeret eresztettetek?
Időközben Hiei is beérte kedvesét s megragadva karját, állította meg az alagútban.
-„A többi a ti dolgotok” mi? - Kezdte.
- Nyugi követhető leszek, - fordult szembe vele - de jobb lenne ha visszafordulnátok.
- Felejtsd el! Ez túl veszélyes neked.
- Pont azért. - Próbált érvelni. - Én tökéletesen ismerem a barlangot, mégis veszélyes még nekem is. Csak nemrég kaphattad meg az üzenetem, amit mellesleg jobb lett volna, ha el sem küldök. Minden esetre kétlem, hogy nagyon felkészültetek volna.
- Neked talán több időd volt? - Kezdett vitát Hiei.
- Tíz évem! - Emelte fel a hangját ő is. A folyosó futó léptek hangját vízhangozta. - Remek. - „Örvendezett” - Fordulj vissza kérlek! - Kérte lágyan, majd egy gyors csók után eltűnt.
Yusukéék beérték barátjukat, de nem hozták szóba feltételezésüket. Az alagútrendszer egy elágazásánál voltak.
- Merre ment? - Érdeklődött Yusuke. Imikónk válasz helyett csak megindult előre. Alig pár lépés után a falak lépéseik zaján kívül más hangokat is visszavertek.: Fájdalmas kiáltásokat, üvöltéseket, halálsikolyokat. Hiei arcára akaratlanul is gonosz félmosoly húzódott.
- Nekik nem sikerült. - Jelentette ki, kicsit talán kárörvendve. Kurama és Yusuke csak lehajtották fejüket. Tudták, hogy már semmit sem tehetnek, nem is tehettek volna. Kuwabara szíve kihagyott a vérfagyasztó sikolyok hallatán. Most tudatosult benne igazán, mibe is kezdett. A folyosón végighaladva még négy elágazásba ütköztek. Mindegyiknél egyértelmű nyomok utaltak a tolvajlány döntéseire. Hol azt utaltak sugallták egy kanyarban, hogy valami nagyon gyors hirtelen fékezett, hol azt hogy el is taknyolt, de volt hogy csak egy-egy friss kéznyom rajzolódott ki a poros falakon. A következő teremhez érve ismét megpillantották őt a másik oldalon. Az alagút falának dőlve ült annak „küszöbén”.
- Jól meggondoltátok? - Kérdezte Yusukéék számára még meglepő komolysággal, de nem nézett rájuk. A falnak támasztotta fejét és becsukta szemeit. - Még visszafordulhattok. Ismerem a barlangot, meg tudom szerezni a követ. Nem kapja meg Akamaru.
- Még ha tényleg meg is tudod szerezni sem hiszem, hogy lenne esélyed Akamaru ellen. Nem várja meg, hogy odaadd, elveszi. - Közölte Kurama. - Ugyan, hogy tudnád biztosítani az ékkövet?
- Apának sikerült tíz éve. - Ez a kijelentés mindenkit meglepett, Hieiel az élen. A lány ezt sosem mondta neki. - Igaz meg is fizetett érte, - szegte le fejét - kamatostól. - Tette még hozzá halkan.
- Attól, hogy neki sikerült, neked még nem biztos, hogy fog. - Ellenkezett halkan Yusuke. Hallva a megtorlással kapcsolatos mondatot, nem akart túlságosan goromba lenni.
- Sikerülni fog. - Válaszolta magabiztosan. - Forduljatok vissza! - Állt fel.
- Nem lehet. - Jelentette ki Kurama. - Ha akarnánk sem. A bérgyilkosok nem hiszem, hogy mind meghaltak volna. Ha visszafordulunk vagy megölnek,vagy nekünk kell megölni őket. Nem ölhetünk embert.
- Nekem meghalni sincs kedvem. - Tette hozzá Kuwabara.
- Zsebibaba elég gyors ahhoz, hogy leüsse őket anélkül, hogy idejük maradna lőni. Nem maradhattak olyan sokan.
- Ne Zsebibabázz! - Sziszegte Hiei. Yusuke és Kazu akaratlanul is elmosolyodtak.
- Végig megyünk. - Jelentette ki határozottan a rókadémon.
- Te mit akarsz? - Nézett Kuwabarára. Ez általános értetlenséget váltott ki. - A múltkori kedvességedért hálával tartozok. Ha akarod ezen még átsegítelek, - mosolygott rá - de ezzel minden adóságom rendezve. Nos? Mit szeretnél? - Kuwabara visszamosolygott. Valamiért kedvelte a lányt. „Ritka gondolkodásmód. Nem is olyan rossz a csaj.” Végignézve barátain és belegondolva, mekkora a tét, nemigen látott más lehetőséget. Nagyot sóhajtott, majd…
- Menni akarok. - Mondta a szemébe határozottan.
AJÁNLOM AZ OLDALT
