29. fejezet - Lebukás

- Ahogy akarod. - Elmosolyodott, majd elfordult és tovább indult. - Ez az egyetlen olyan csapda, aminek húsz perc kell, hogy ismét működjön miután valaki kijátszotta. Öt perce sem jöttem át. - Szólt hátra, majd elszáguldott.
Hiei meg utána. Társai igyekeztek tartani vele a tempót, de szerencséjükre lemaradtak. A démon későn vette észre az újabb termet maga előtt, már nem volt ideje megállni annak határán. Hallani lehetet ahogy a csapda aktiválódik. Néhány kattanás, a falakban mintha megmozdulna valami. Hirtelen minden olyan lassúnak tűnt számára miután megtorpant, de ő maga is mintha azzá vált volna környezetével együtt. Még hallotta Yusuke lassúnak, nyújtottnak tűnő, kétségbeesett kiáltását a végtelenné torzult időben. Hátrapillantva meg is látta a kétségbe esett arcot és tekintetet. Egy pillantás erejéig látta a több helyen résnyire nyílt falak egyikét és a felé száguldó karókat is, de cselekedni már nem tudott. Bíborvörös vércseppek festette be az alagút padlóként szolgáló kövezetét, egyre gyorsabban hullva egymás után. Hiei egy erős lökést érzett csupán testén, ami a falhoz vágta, nem messze a járattól ahonnan jött. A lökés nem volt olyan erős, hogy a becsapódás akárcsak egy kicsit is fájjon neki. A karók mindenhonnan egyszerre lőttek ki, így most már csendes volt minden. Az alagút ajtajánál állók arcára riadt döbbenet ült ki a látványtól. Imikonk szemei is a barátok által földbe gyökerezve bámult pontra terelődtek. Kedvese feküdt mozdulatlanul a teremben, arccal felé ugyan de oldalára fordulva. Körülötte vére növekvő tócsában terült el. Hiei eszét vesztve rohant oda. Félt megfordítani a testet, de tudni akarta, tudnia kellett él-e még a lány. Óvatosan fordította hátára a karjaiban tartott teremtést. Nem volt eszméleténél, ruháját elég nagy foltban áztatta át vére, jobb karjából még mindig az egyik karó állt ki, amit a tűzdémon azonnal el is távolított. A többiek még mindig bénultan figyelték a jelenetet. Képtelenek voltak mozdulni. Hiei remegve emelte könyörgő tekintetét Kuramára.
- Segíts. - Kérte remegő hangon. Ez az egy szó mintha átkot tört volna meg. Az eddig bénult hármas, egy
szempillantás alatt ott termett a lány és Hiei mellett.
Kurama a karon tátongó, erősen vérző seben kívül nem talált másikat,de az épp elég súlyosnak tűnt a vérveszteség miatt. Kioldotta a szokásához híven ezúttal is derekára kötött kendőt, egyszer körbetekerte vele a lány karját a seb felett, majd erősen megkötötte, elállítandó a vérzést. Többet most nem tehetett. A rövid kötözés közben és pár pillanatig utána is gyűjtötte az erőt, hogy ezt és a sérülés súlyosságának mértékét közölje legjobb barátjával. Nagy levegőt vett. Már kezdte volna, mikor a sérült kezdett magához térni. Lassan nyitogatta szemeit, s meglátva az őt tartó, fölé magasodó démon aggódó, de egyre nyugodtabb tekintetét, nagyokat pislogott.
- Jó reggelt! - Kezdte kedvesen csodálkozón.
- Hála istennek! - Sóhajtotta megkönnyebbülten Hiei, majd hirtelen ráförmedt. - Elment az eszed? - A lány egy szempillantás alatt pattant ki „Zsebibabája” karjaiból, s félig-meddig szembeülve a rárivallóval, farkasszemet néztek.
- Nekem? - Kérte ki a fiúéhoz hasonló hangnemben. - Nem én száguldoztam fékevesztetten a csapda kellős közepébe. Nem meg mondtam, hogy csak az előző teremnek kell húsz perc, hogy helyreálljon? Csak Yusuka tüdőkapacitásának és decibeljeinek köszönheted, hogy megúsztad.
-„Talán jobban van mint gondoltam.” - Állapította meg magában Kurama, miközben úgy nézett a két civakodóra mintha egy gyerek-elmegyógyintézetbe csöppent volna.
- Akkor is felelőtlen vagy! - Kiabált vissza Hiei.
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. Tudod a lányok vásárlási mániája a gyászruhára nem vonatkozik.
- Én démon vagyok nem egy egyszerű ember. Jobban bírom az ilyesmit.
- Egyszerű ember? - Háborodott fel. - Te egyszerűen primitív vagy! Megnézném, hogy ugrálsz mikor azok a karók úgy állnak ki belőled, mint süniből a tüskék.
- Héj skacok! - Szólt közbe zavartan Yusuke. A civakodó szikráró tekintetének kereszttüzébe kerülve kényszerült folytatni. - Nem turbékolnátok később? Mennünk kéne mielőtt beérnek a bérgyilkosok.
- Turbékolni? - Kérdezett vissza fülig vörösödve Hiei. - Miből gondoljátok, hogy mi ketten…
- Elég nyilvánvalóvá tettétek. - Közölte szokásos nyugalmával a rókadémon. - A lakásomért még számolunk Hiei. - Tette még hozzá. A megszólított nyelt egy jó nagyot.
- Hogy jön most ide a lakásod? - Értetlenkedett Kuwabara az érintetteket fürkészve. Mostmár a tolvajlány is fülig elvörösödött zavarában, de azért még válaszolt.
- Úgy, hogy első találkozásunk alkalmával elcsentem a kulcsot.
- És ezért mért Hiei fizet meg? - Kíváncsiskodott tovább Yusuke, mit sem sejtve.
- Mert én már túlestem rajta. - Válaszolt ismét a lány, s pirongva a rókadémont fürkészte közben - Azt hiszem. - Tette még hozzá. Kurama leszegve fejét bólintott.
- Tulajdonképpen miért is olyan nagy bűn ez? - Faggatózott tovább Kazu. - Tudtommal megvan a kulcsod, nem? Vagyis visszaadta. Akkor hol itt a probléma? Talán elcsente az egyik gazodat?
- Azok növények. - Szögezte le Kurama. - És nem. Nem vitt el semmit.
- Akkor? - Nézett a bűnösökre.
- Csak ellenőriztük egyes bútorok minőségét. - Nézte egyre növekvő zavarában a talajt Hiei. - Pontosabban csak egyét. - Lelki szemei előtt látta, Kurama milyen szúrósan néz le rájuk, úgyhogy inkább nem emelte fel a fejét. Vele ellentétben viszont Yusuke arcán széles, kaján vigyor terült el.
- Én még mindig nem értem. - Törte meg a beálló rövid csendet Kuwabara.
- Hihetetlen, hogy még mindig meg tud lepni a rohamosan növekvő idiotizmusod. - Sóhajtotta Hiei, mire kedvese finoman oldalba bökte könyökével.
- Figyelj haver! - Karolta át barátja vállát Urameshi. - Ezek ketten Kurama lakásában, hogy úgy mondjam „igénybe vettek” egy bizonyos bútordarabot, amiért Kurama zabos lett. És…ugyebár ők egy pár. Gondolod a fésülködőasztalt szemelték ki maguknak? - Kazu szemeiben megcsillant az értelem, majd felegyenesedve elvigyorodott.
- Már értem!
- Kész csoda. - Motyogta Hiei.
- Szóval kő ketten Kurama ágyában… - Kezdte nagy lendülettel, de Yusuke befogta a száját.
- Csak elkapott a hév. - Mentegetőzött bűnbánóan, gyerekesre váltva a lány.

30. fejezet - Felszaggatott sebek

A folyosóról léptek zaja szűrődött be.
- Úgy tűnik élnek még páran. - Állapította meg Yusuke hátrafordulva.
- Akkor talán induljunk. - Javasolta a tolvajlány felkelve. - De ha lehet a csapdákat inkább mellőzzük ahelyett, hogy beleszáguldoznának egyesek. - Vetett szúrós pillantást Hieire.
- Egész úton ezzel akarsz cseszegetni? - Kérdezte sértődötten, felkelés közben.
- Csak ha okot adsz rá. - Azzal megindult uticélja felé.
- Nem azt mondtad, hogy csak az az egy csapda az, aminek húsz perc kell, hogy helyreálljon? - Piszkálódott Kurama, utána indulva.
- Azt mondtam, hogy az az egyetlen csapda, aminek húsz perc kell, hogy helyreálljon, MIUTÁN VALAKI KIJÁTSZOTTA. - Hangsúlyozta ki utolsó szavait. - Amibe viszont Zsebibabám szíveskedett belerohanni, azt nem kijátszottam, hanem kikerültem.
- Szállj már le rólam! - Morgott Hiei, mire a lány felé indult, majd melléérve megállt és halkan a fülébe súgta.:
- Ahhoz előbb rád kéne másznom, de kétlem, hogy erre ez lenne a megfelelő időpont. - Itt egy puszival félbszakította mondandóját. - Majd később. Addig türtőztesd magad, kérlek. - Elvigyorodott, majd visszatért útvonalához. Kuwabara és Yusuke jót derültek a jeleneten és céklavörösre pirult barátjukon, aztán a lány és az őt követő rókadémon után indultak. Hiei még morgott valamit, mielőtt csatlakozott volna.
Az alagútrendszerben a lány ment elől, mivel állítólag ő ismerte az utat. Kazu, Urameshi és Kurama úgy egy méterre maradtak le tőle, Hiei pedig miután beérte őket, azonnal mellé szegődött és halk beszélgetést kezdeményezett. Mivel nem akarta barátai orrár kötni miről beszélnek, egy kicsit gyorsított, ezzel is növelve a köztük lévő távot.
- Mi volt ez a „de gyönyörű” szöveg, miután Kurama átváltozott? - Kezdte gyanakodva.
- Ténymegállapítás. - Válaszolt egyszerűen, mintha mi se lenne természetesebb. Nem nézett a fiúra, hisz ő sem tette mikor kérdezett.
- Na persze. - Morogta. - Láttad volna, hogy néztél rá.!
- Gondolom mint egy ovis, aki először lát szivárványt. - Tanakodott. Hieit meglepte a hasonlat. „Ezüst róka és szivárvány?”
- Ha te mondod… - Duzzogott tovább beletörődőn.
- Tényleg nem értem mi bajod ezzel. Csak mert nem a csomagolás alapján lettem szerelmes, még nem vagyok vak. Mellesleg mit gondoltál? Miért nevezem Csinibabának?
- Mit „Csinibabázol” ott elöl te kis dög? - Szólt előre a rókadémon. Hiei csak vigyorgott, mint aki berúgott. Ő leragadt a szerelmi résznél. Még mielőtt a lány válaszolt volna, Kuwabara halkan odasúgott Kuramának.
- Lehetnél kicsit kedvesebb. Mégiscsak segít.
- De ha egyszer nem tudjuk a nevét. - Vont vállat. - Valahogy csak szólítanunk kell. - Súgott vissza.
- Nekem speciel semmi bajom a megnevezéssel, - mosolygott rájuk - de azért köszönöm a védelmek Kuwabari. - Yusuke persze ezt is viccesnek találta.
- Bari? - Kérdezett vissza Kazu értetlenül. - Legutóbb nem „Barack”-ot mondtál?
- Akkor is ezt akartam, csak akkor ez a két lökött máig birkázna. - Bökött fejével Yusuke és Hiei felé. Ezutóbbin megakadt a másik három tekintete, majd kiszakadt belőlük a röhögés, igaz Kuramának úgy-ahogy sikerült visszafognia magát. Hiei még mindig nem tért magához. Ugyanúgy vigyorgott és ment volna előre, ha a csapat leállása miatt kedvese nem teszi a srác hasára egyik kezét, ezzel megakadályozva továbbhaladását. Vagyis imikónk vigyorogva menetelt egyhelyben.
- Amúgy kérdésedre válaszolva, - kezdte a rókadémonhoz fordulva - azért kerültél szóba, mert Zsebibabám féltékeny volt, amiért átváltozásod után meg mertem jegyezni, hogy nem vagy épp egy bányarém.
- A „nem épp bányarém” és a „de gyönyörű” közt, azért van egy kis különbség. - Morogta a tűzdémon. Egyébként meg nem voltam féltékeny és mondtam már párszor, hogy NE szólíts Zsebibabának.
- Oh! Hát erre tértél magadhoz?! - Világosodott meg a lány. - Ha ezt előbb tudom… na nem mintha nem lettél volna aranyos azzal a mosollyal. - Mint általában ilyenkor, most is mosolygott. Hiei erre morgott valamit, de mire belemelegedhetett volna, Kurama közbeszólt.
- Köszönöm a „bókot”, - fintorogta- de ne nevezz Csinibabának, nagyon kérlek. - Tárgyilagos és nyugodt volt mint mindig, de ezúttal rideg és kimért is. Ettől a tolvajlány is komolyabbra váltott.
- Még mindig haragszol a múltkoriért, igaz?
- Azt hiszed ez olyan egyszerű? - Fakadt ki a démon.
- Nem. Persze, hogy nem. - Védekezett. - És mondtam is, hogy nem gondoltam komolyan. - Pillantott Kazumára.
- Átadtam az üzeneted. - Súgta neki halkan.
- Valóban megkaptam az üzeneted, de Kuwabara elég naiv tud lenni. - Vetette oda ridegen.
- Ezt most nem kéne. - Komorodott el Hiei is, barátjára nézve.
- Nem játszottam meg magam. - Sziszegte lehajtott fejjel, enyhén remegve.
- Tényleg nem most kéne ezt megbeszélnetek. - Állt közéjük Yusuke is. - Így pedig különösen nem. Tudom, hogy nagyon rosszul érintett, amit akkor írt, - nézett barátjára - de bocsánatot kért.
- Ezt te nem értheted. - Sziszegte mérgében.
- Ahogy engem sem. - Csatlakozott elhaló hangon a lány.
- Tudom, hogy mindkettőtöknek érzékeny pontja az anyukája. - Hajtotta le fejét ő is. - Én sem tűröm, hogy akárcsak egy rossz szót is szóljanak az enyémről és biztos rosszabb, ha már nincs, - fordult az érintett felé - de ez talán egy kicsit tényleg túlzás volt.
- Ezt nem kellett volna. - Nézett Urameshire Hiei.
- Mondtam, hogy nem értheted. - Sziszegte, még mindig elcsukó hangon a lány.
- Hidd el megértjük. - Kapcsolódott be Kuwabara is.
- Dehogy értitek! - Fakadt ki mindenkit meglepve. - Fejlődj vissza úgy tíz évet és nézd végig a félelemtől bénulva tehetetlenül, ahogy kivégzik és felgyújtják a családodat. Akkor majd megérted. - Kiabálta könnybe-lábadt szemekkel, majd elhalkultan, lehajtott fejjel még hozzá tette. - Akkor próbálj meg jóképet vágni egy anyázásra. - Azzal elviharzott.