31. fejezet - Lelkek

- Te Törpe! - Tért magához Kazu. - Nem kéne utána menned?
- Ne parázz, nem fog cserbenhagyni. - Válaszolta gúnyosan.
- Nem is azért mondtam, de nem úgy tűnik, hogy jól van. - Magyarázkodott higgadtan. - A te barátnőd, nem kéne mellette lenned és megnyugtatni. - A démonnak csak most esett le, hogy barátja tényleg a lány és nem önmaga miatt aggódik. Ennek megfelelően is válaszolt.:
- Jobb ha egyedül hagyjuk. Ilyenkor nem szereti a társaságot. - Meredt gondterhelten az útra.
- Szép kis barát vagy.! - Förmedt rá a srác és már ment is a lány után.
- Te tudtál erről, ugye Hiei? - Kezdte Kurama komolyan, némileg szégyellve magát, miközben elindultak Kuwabaráék után.
- Láttam. - Hangzott tömören. A beállt csend, ennek megmagyarázására ösztönözte. - Álmában, még nálad. - Biccentett fejével a rókadémon felé. Egy fél pillanatra halvány mosoly villant át arcán. - Mégcsak nem is haragudott érte.
- Miért nem mondtad, vagy legalább állítottál le az előbb? - Ha ezt tudom…
- …ő akkoris ugyan az a lány marad. - Szakította félbe Hiei Kuramát.
- Most mi lesz? - Kapcsolódott be Yusuke.
- Megpróbál lehiggadni annyira, hogy el tudja játszani, hogy semmi baja. Remélem ez az idióta nem bosszantja tovább. - Jegyezte meg. - Aztán tovább játssza a szerepét és kivezet minket. Majd kiadja magából, ha egyedül marad. Ő az a csendben szenvedő típus.
- Mostmár én tartozok neki bocsánatkéréssel. - Gondolkozott hangosan Kurama. - Nem is akármilyennel.
- El fogj fogadni és arra hivatkozva, hogy nem tudhattad meg is bocsát majd. Talán már meg is tette. - Rókadémonunk erre kicsit megnyugodott, aztán jött a hidegzuhany. - Azt viszont kétlem, hogy el is fogja hinni, hogy tényleg bánod amit mondtál. A legtöbb amit kinéz majd a gesztusból az az lesz, hogy miattam csinálod és lesajnálod. - Kurama válaszolt volna, de hirtelen nem tudta mit. Mire elkezdte volna Yusuke már beelőzte.
- Pontosan mi történt vele? - Érdeklődött. - Elmondhatod, pontosan mi is ez az egész? - Hiei csak bólintott. Tudta, hogy már úgyse ronthat semmin és kedvese is elmondaná előbb-utóbb, ha már belekezdett. De nem tudta volna megfogalmazni, inkább levette a kötést a jaganról és megmutatta, kivetítve barátai elméjébe.

Ezalatt persze Kazu is utolérte a lányt.
- Héj! Várj már! - Kezdte lágyan.
- Nyugi nem hagylak itt titeket, csak kérlek hagyj egyedül egy kicsit. - Hangjában érdekesen vegyült kérlelő kedvessége és mérge, amiért utána jöttek.
- Mintha csak a törpét hallanám.-Jegyezte meg magának a lány mellé érve. - Nem ezért jöttem.
- Ha Kuramacs miatt akkor tudom, hogy nem tudhatott róla és nem is haragszok, - hangja most szomorúra váltott, könyörgőre - csak szeretnék egyedül lenni kicsit.
- Csak tudni akartam veled mi van. Hogy vagy? - Halovány mosoly siklott végig a lány arcán.
- Köszönöm jól,de…
- …semmi de! - Vágott közbe. - Maradok és kész. - Jelentette ki határozottan. - Tudod… néha könnyebb ha kiadod magadból és elmondod valakinek. - Váltott ismét kedvesre, figyelmesre, de választ nem kapott. - Ismerem Kuramát. Már biztos bánja és bocsánatot fog kérni.
- Az csak egy üres gesztus, hogy megnyugtassa a saját lelkét és ne veszítse el Hieit. - Sóhajtotta. - Bár kétlem, hogy ez lehetséges lenne. Hiei ragaszkodik hozzá. Ő volt az első barátja, tiszteli és benne tud leginkább megbízni.
- Szépen átlátod a helyzetet, de Kurama tényleg elég lelkiismeretes.
- Csak azt ne mond, hogy te nem kételkednél a helyemben! - Nézett a szemébe. Értetlen tekintet meredt vissza rá. Újra az utat figyelte lehajtott fejjel, úgy folytatta. - Attól még, hogy az a kettő nem veszi észre magát, nem válik semmivé. Alig egy kis ideje vagyok veletek, de már feltűnt, hogy Yusuka és Zsebibabám minden alkalmat kihasznál, hogy piszkálódhassanak. - Kuwabara már értette mire akar kilyukadni s ez le is hangolta, de tovább hallgatta. - Tudtommal csak benned nincs démonvér a csapatból. Az alapban nagy hátrány, ők meg még rá is kontráznak azzal, hogy hol a fizikai, hol a gondolkodó-képességedre tesznek gonosz kis megjegyzéseket. Tudod látszik rajtad, hogy pont ezért próbálkozol egyre erősebben, de az oka is épp ez annak, hogy ezekkel a kísérletekkel csak újabb támadási lehetőségeket nyújtasz nekik. Ha fejlődni akarsz azt csak magadért szabad elkezdened. Ha pusztán nekik akarsz bizonyítani, akkor nem ér semmit a próbálkozás. - Kis szünet után folytatta. - És most vissza az eredeti kérdéshez. - Egy terem ajtajába érkeztek. Leállt és Kuwabara szemébe nézett. - Ha nem maguktól veszik észre, hogy mit is csinálnak és kérnek bocsánatot, hanem például én vágnám a képükbe, egy csepp kétely sem lenne benned? - Kazu kitért a lány pillantása elöl, most ő hajtotta le a fejét.
- De lenne. - Súgta halkan.
- Érted már? - Kérdezte gyengéden. Ő csak bólintott válaszul. A lány lassan kibogozta a karján lévő kendőt, majd a srác kezébe nyomta. Kazu értetlenül nézett rá, ő a terem felé fordult. - Őszintén szólva nem terveztem, hogy lesérülök és nem tudom, hogy így elég leszek-e ehhez a teremhez. - Hallgatósága ettől kicsit megriadt. - Ha jól tudom az ott - utalt a kendőre - Kuramacsé. Még nem tudtam megköszönni neki az ellátást, ha nem lennék elég ügyes, kérlek tedd meg helyettem és add vissza neki a kendőt. Így mégis csak könnyebben jut vissza hozzá, mintha a hullámról kéne leráncigálni. - Mosolyodott el.
- Szerintem ez nem olyan vicces. - Fintorgott a fiú.
- Egy kicsit talán mégis. - Ismét komolyabbra véve a dolgot folytatta. - Ha viszont sikerül, kérem vissza. Illene kimosnom mielőtt visszaszolgáltatom, ha már egyszer összevéreztem. - Sóhajtott egyet, majd mielőtt Kazuma észbekaphatott volna belépett a terembe.

32. fejezet - Mint először

Mire Kurama, Hiei és Yusuke megérkeztek a lány már javában kerülgette a falakból, plafonból és a padlóból száguldozó szélsebes, lángoló nyilakat. A lehető legrosszabb helyről tőrt elő mindig egy újabb. Alig volt lehetősége egy-egy pillanatra talajt érni. Szinte táncolt a levegőben, ahogy az egymást követő nyilak elöl ugrált el a lehető legkülönfélébb akrobatikus ugrásokat, figurákat felhasználva. A négyes tátott szájjal figyelte a kecses és precíz mozdulatokat. Hiei szemeiben büszkeség csillant meg kedvesét figyelve. Olyannyira belemerült a bámészkodásba, hogy félteni is elfelejtette. Tűztánca végeztével megállt a terem közepén, mintha valamit várna. Kurama indult el felé először, pár lépéssel mögötte Hiei követte, majd Yusuke és Kuwabara. Lépteik hallatán a tolvajlány feléjük kapva fejét azonnal rászólt a rókadémonra.:
- Ne gyere közelebb!- Mindenki megtorpant, csak ő tett még néhány lépést.
- Én csak… - Kezdte volna, de nem sokkal később a lány jóvoltából a padlón landolt. Fejét beütődött, így eltartott egy darabig, míg újra tisztán látott. Azt viszont egyértelműen érezte, hogy a lány rajta fekszik. Már éppen rá akart kérdezni az okra, mikor meglátott fölöttük elsuhanni egy hatalmas, kötélen lengedező fejszefejet. Egyértelművé vált a válasz, még fel nem tett kérdésére. Hamarosan egy becsapódásra lett figyelmes. Oldalra nézve Hieit pillantotta meg kardal a kezében, előtte a vele kb. egymagas fejszefej. A „Kis dög” csak ezután kezdett el mozgolódni. Lassan ült fel Kusama mellé. A többiek is ekkorra értek oda.
- Bocsi, már az elején szólnom kellett volna, hogy várjátok meg még szólok, hogy jöhettek. - Kezdte. Hangján nyoma sem volt a nem régi eseményeknek. Mintha semmi sem történt volna. Oldalra nézett a már szintén ülőhelyzetben lévő rókadémonra. - Jól vagy? - Kérdezte kedvesen, enyhén gyerekesen, a fejét dörzsölgető démontól. Az kicsit megilletődve bólintott.
- Igen, köszönöm.
- Nincs mit. Én köszönöm az ellátást. - Utalt lágy, megértő mosollyal a kendőre, amit abban a pillanatban vissza is adott neki Kazu. - Majd visszaadom miután kimostam. - Mondta még miközben felállt, majd sürgetőn hozzá tette. - Úgy tíz másodpercünk van kiérni a teremből, úgyhogy indulhatnánk. - Kezet nyújtott Kuramának, hogy felsegítse, miközben a többiek már kifelé tartottak.
- Mi történt volna, ha maradunk? - Érdeklődött Yusuke. A kérdezett kicsit hátralépett, majd számolni kezdett.
- Négy, három, kettő, egy. - Ebben a pillanatban újabb nyílzápor indult meg a teremben. - Ez. - Mosolygott a frászt kapott fiúra. A csapat már megfordult, indultak volna tovább, de a nyílzápor másik oldaláról egy lövés hallatszott, s egy golyó süvített el az átjutottak között.
- Állj meg te áruló kis ribanc! - Kiabált a lőfegyver tulaja. Alig lehetett tíz centivel magasabb tolvajunknál, de az biztos, hogy tíz évvel idősebb volt. Ő is hasonló ruhát viselt, csak bőrből és sokkal mélyebb dekoltázzsal. Megérkezésétől a tolvajlány arcán gonosz vigyor jelent meg, ismét elemében érezte magát. A nő mellett lassan felsorakozott csapata maradéka. Alig tízen lehettek, a legtöbb sérült, de ez a „sértettet” nem érdekelte. Gúnyos-gyerekes stílusa újra felszínre tört.
- Jé! Ebben a korban még terepre engednek? - Állcsodálkozott. - Azt hittem a főnök már csak ágymelegítőnek használ. Talán rájött, hogy kik vágtak még gerincre és büntetésből utánam küldött? - Yusukéék jól mulattak.
- Ezért még megfizetsz áruló! - Kiabálta dühösen.
- Nem esküdtem hűséget.
- Pofa be! Várj meg ha mersz és rendezzük az ügyet kettesben.
- Bocs, de ennyi plasztikai műtét után egyáltalán nem tartalak vonzónak. Csoda, hogy még nem estél szét a sok szilikontól. Amúgy-lépett oda Hieihez, hogy megfogja a kezét - már foglalt vagyok, s mint látod nem a nőkhöz vonzódok.
- Idióta kurva! - Üvöltött dühében.
- Most se lettél vonzóbb. - Tanakodott, fenntartva gyerekes, bosszantó stílusát. - De ha gondolod, miután megszereztem és biztonságba helyeztem az ékkövet, szívesen széttéplek. Úgy hallottam a szervkereskedelem virágzik, végre valami hasznod is lenne. Persze csak ha van meg benned valami természetes is. - A nő már remegett a dühtől, amit a lány felé irányított fegyvere remekül tükrözött is. Ez újabb rosszmájú támadást kívánt: - Vén piás! Még vedelsz is? - Kiáltott fel. Mindkét oldalról szakadtak a röhögéstől. Lövés dördült, a golyót Hiei fékezte meg kardjával. Nem talált volna el senkit, de a démon már nagyon unatkozott. Végre egy veszélyes küldetés, de harcolni bezzeg nincs kivel! Ez roppantmód zavarta, így hiányérzetét valamivel pótolnia kellett.
- Menj elvonóra! Hátha utána célozni is tudni fogsz. - Javasolta imikónk a dühroham szélén álló nőnek, majd elindult a járatban. Kedvese mellészegődött, a többiek követték őket.
- Meddig fog tartani a nyílzápor? - Kérdezte Kurama.
- Még úgy egy percig. - Felelte normálisra komolyodva. - Siethetnénk kicsit. Ha ez az idegbeteg utolér lefáraszthat, mellesleg ha hozza a formáját tuti, hogy beindítja az alagút „önvédelmi rendszerét” és itt fulladunk meg mind. - Nem kellett kétszer mondani. A lánnyal az élen, megkezdődött a futás.
-„Neked aztán van dumád.” - Szólította meg mentálisan Kazu.
-„Ő nem olyan mint te. Annyi érzés van benne mint egy őskövületben, csak a hiúságát és az egóját zavarja amit mondtam. Neked viszont a lelkedet és az érzéseidet sebzik azok a beszólások.”
-„Ebbe megint beletaláltál. De biztos vagy benne, hogy az a nő tényleg olyan amilyennek mondod?”
-„Ha nem lenne, visszafogtam volna magam.” - Csevelyük itt véget ért.
Futás közben Hiei is gondolataiba mélyedt.:„Ahogy megmondtam. Nem mutat ki semmit, mintha mi sem történt volna.”  Yusuke a látottakon töprengett, azon amit Hiei mutatott neki. Még mindig beleborzongott. Kuramának máson járt az esze.:„Tényleg olyan amilyennek a múzeumnál megismertük. Nem mutat ki semmit, ahogy Hiei is megmondta. Bocsánatot kéne kérnem, de ez nem a legmegfelelőbb pillanat. Itt az alagútrendszerben azt hiszem nem is lesz olyan. Ehhez a beszélgetéshez más körülmények kellene. Majd ha ennek vége kérek tőle egy találkozót. Egyre kevésbé ellenszenves és egyre kevésbé értem őt, de nem csak ez zavar. Tudni akarom ki ez. Remélem nem az a lány, akinek a bálon elkértem a számát. Őszintén szólva a srácoknak igazuk volt, ő tényleg tetszik, de egyszerűen még csak sejtésem sincs, hogy ő vagy a barátnője-e a tolvajunk, vagy esetleg olyasvalaki, aki nem volt Koenma listáján. Bosszant, hogy nem tudom. MEGŐRÜLÖK!!!!!!!!!!!!!!!!”