35. fejezet - Kurama kicsi szíve

Nagyjából ötpercnyi futkosás után a csipet-csapat megállt. Egy fal magasodott előttük.
- És most? - Nézett értetlenül Yusuke.
- Most kell egy „kód” ami nyitja az ajtót és egy Kazunyi segítség. - Mosolygott Kuwabarára.
- Nagyon szívesen. Miben segíthetek?
A lány az alagút oldalához ment és megnyomott rajta egyet a fene se tudja, hogy mennyi, teljesen egyforma alkotójából. Az eddig zsákutcának tűnő falon, különböző mintájú négyzetek rajzolódtak ki. Tolvajunk, látszólag rendszertelenül benyomott közülük párat nagyjából hat-hétcentinyire, majd Kuwabarához fordult.
- Na most kérném a segítséged. Inkább nem kezdenék el itt ugrálni mint akit faron lőttek, ha nem szükséges. - A megszólított elmosolyodott és a lány mellé állt. Ő megmondta, hogy mikor melyik mintázatú követ kell beljebb tolni, vagy épp melyikkel együtt. Néhány perc után a fal megnyílt. Egy, az eddigiekhez képest elég kicsi teremben találták magukat.
- Nyugodtan bejöhettek itt csak akkor lesz veszélyes, ha hibázok a következő zárnál. - Szólt hátra befelé menet.
- Itt biztos nincsenek olyan csapdák mint eddig? - Aggályoskodott Yusuke.
- Én nem tudok róla. - Vont vállat, immár a terem közepénél lévő emelvény mellől. - Ha mégis van, akkor úgy tűnik rám nem támadnak. - „Frankó, szeret az alagút.” Gondolta, majd elkezdett valamit babrálni az emelvénynél, a fiuk lassan köré gyűltek. - Szerintem helyezzétek magatokat kényelembe. Ez eltarthat még egy darabig.
Megfogadva tanácsát a srácok leültek az egyik falnak támaszkodva és pihentek egy kicsit. Kurama nyugalma még mindig csak látszólagos volt. Nem igazán tudott mit kezdeni magával, türelme fogytán volt. Gondolt egyet és odament a lányhoz.
- Segíthetek? - Kezdte segítőkészen.
- Tudsz? - Kérdezte meg sem állva munkájával.
- Nem tudom. Tudok?
- Találkoztál az elmúlt ezer évben ilyen zárral? - A zár kilenc egymás köré sorakozó körgyűrűből állt, mindegyiken ősi jelek sorakoztak. A körök közepén egy félgömb foglalt helyet.
- Ha jól emlékszem ezt úgy kell kinyitni, hogy kívülről befelé haladva a megfelelő helyre kell forgatni a körgyűrűket.
- Jól emlékszel. - Magasröptű beszélgetésük itt megszakadt. Kurama szemben állva a lánnyal, elkezdett a zárrendszeren dolgozni. Kis idő múlva a lány felkacagott. - Nyugodj már meg, még agyvérzést kapsz! Mi a baj?
- Semmi. - Erőltetett higgadtságot hangjába.
- Egy ilyen semmi repesztette meg a bordámat is. - Jegyezte meg halkan, hogy Hieiék véletlenül se hallják, majd ismét normális hangerőre váltott. - Na bökd ki mi bajod!
- Csak bosszant, hogy nem tudom ki vagy. - Próbált tárgyilagos maradni. A lány arcán gonosz kis félvigyor jelent meg.
- Hogy nem tudod ki vagyok vagy, hogy nem tudod, hogy Akima vagyok-e? - A kérdés telitalálat volt, ez egyértelműen látszott a démon arcán. - Ne vágj ilyen képet! Zsebibabámmal beszélgetni is szoktunk.
- Én vagyok a témátok?
- Csak érdekelt ki áztatta el az MP3 lejátszómat. - Mosolyogta.
- Véletlen volt. - Felelte zavartan.
-Véletlenül kétszer is kivágtad a századikról Hieiestől? - Lepődött meg a válaszon. Kurama arcán kínos mosoly jelent meg.
- Így is fogalmazhatunk.
- Tulajdonképpen miért is röpült? - Érdeklődött. - Csak azt ne mond, hogy tényleg azért mert drága a zsepi!
- Bunkóbb volt mint általában. Szegény Koenma kis híján idegösszeroppanást kapott tőle.
- Ha tényleg „olyan” viszonyban vagytok Koenmával, mit érdekel téged Akima?
- Nem érdekel. - Morogta. - Viszont kösz, hogy elmondtad, hogy nem te vagy ő.
- Nagyon szívesen. - Válaszolta Akima hangján.
- Hogy az a… - Fakadt ki. - Hogy lehet valaki egy ilyen szemét kis dög? - Hangján érezni lehetett, hogy nem akarta megsérteni a lányt, aki ennek megfelelően is válaszolt.
- Én is szeretlek Kurci.
- Kurci? Keresed az igazit?
- Nehéz Csinibabának méltó utódot találni.
- Muszáj ezt a hangot használnod? - Sziszegte.
- Mért zavar ez téged? Hisz nem érdekel Akima. - Feszítette tovább a húrt.
- Nem. Tényleg nem. - Hallatszott hangján, hogy majd felrobban a dühtől, amit igyekszik visszafolyani.
- Nem lenne egyszerűbb bevallanod az igazat? - Vigyorgott gonoszúl.
- Igazat mondtam. - Sziszegte.
- Egy frászt! Tetszik neked.
- Nem.
- De.
Ezt még vagy tízszer eljátszották, mire Kuramából kifakadt.:
- Jól van tetszik. Nagyon is. Most boldog vagy? - Kiabálta. A lány vigyorgott, mint akinek nem épp most ordították le a fejét. Ezt követően az emelvény felet áthajolva adott egy puszit az idegbajosból meglepettre váltó rókadémon orrára, majd vigyorogva közölte.:
- Nyugi, nem én vagyok Akima.

36. fejezet - Szióka főnök

- Nyugi Kurama! - Lépett oda Yusuke. - Nem tudom ki tetszik ennyire, de biztos kiabálás nélkül is fel fogod tudni dolgozni. - Rókadémonunk szépen elvörösödött. „Nem hiszem el, hogy ez a ki átok képes volt ilyen helyzetbe hozni.”
- Ki a szerencsés hever? - Kezdett rá Kazu is. - Kibe zúgtál bele ennyire? - Karolta át a nyakát.
- Senkibe. - Vörösödött tovább.
- Ez a senki egész véletlenül nem az a lány, akivel a bálon táncoltál? - Szállt be Hiei is, a szokásos gonosz kis félmosollyal.
- Akinek azért kérted el a számát, hogy elérhesd, ha esetleg kiderül, hogy ő a tolvajunk? - Vigyorgott Yusuke.
- Elég! Szálljatok már le rólam! - Sziszegte.
- Neki is ezt fogod mondani? - Idétlenkedett Kuwabara.
- Hagyjátok már szegényt! - Gyerekeskedett a lány, Kurama elé állva, aki ettől meg is lepődött. Hogy őt védi? - Még felhívni sem meri. Amíg ilyen tutyimutyi úgysem lesz ebből semmi. - Pimaszkodott.
- Megfojtom! - Morogta és már támadott is. A három fiú együtt alig tudta lefogni, a kiscsaj pedig csak vigyorgott vele szemben, épphogycsak biztonságos távból.
- Nyugi Rókuci! Szerintem esélyes vagy, csak szedd össze magad. - Azzal odasétált és adott mégegy puszit a rókadémon orrára. - Sok sikert! Szurkolok.
Ezt az idilli pillanatot, mikor Kurama épp készült újabb dührohamot kapni, egy ismeretlen hang törte meg a terem egyik sarkának sötétjéből.
- Ügyes. Látom már meg is szerezted az ékkövet. - Kurama immár szabadon, az emelvényre nézett. A zárrendszer közepén lévő félgömb szétnyitva, üresen állt.
- Mikor? - Nézett döbbenten, a megkomolyodott lányra.
- Mikor a puszit kaptad. - Rá sem nézett a kérdezőre, csak a hang forrásának irányát kémlelte. - Gondolom ezért jöttél. - Mutatta fel a követ.
- És érted. - Egészítette ki. - Gyere vissza velem! Tőlem olyan hatalmat kaphatsz mint senki még.
- De milyen áron? - Tette fel a költői kérdést Yusuke. Ezt figyelembe sem véve folytatták a társalgást.
- Nem érdekel a hatalom. - Hangzott szárazon a lánytól. Hiei egy pillanatra elmosolyodott. Büszke volt rá.
- És amit elérhetsz általa? - Váltott cinikusra.
- Ezzel mire célzol? - Kérdezte Kurama. Pár perccel ezelőtti mérgének, most nyoma sem volt.
- Gondolod kislány, hogy a három világot uralva nem tudnám neked feltámasztani őket?
- Te öletted meg őket. - Sziszegte lehajtott fejjel. A jobb kezében lévő ékkőtől vércseppek folytak ki tenyeréből, ahogy dühében szinte teljes erőből megszorította, s az megvágta kezét.
- Nem. Én azt a parancsot adtam, hogy ha már apád eltette a pénzt a munkáért, akkor adja is vissza a köveket. Neki is az utolsónál jutott eszébe kíváncsiskodni mint neked. Ezért hagyta itt a fény kövét, mikor érte küldtem.
- Az apja is végig ment ezen az alagútrendszeren? - Tátotta el száját Yusuke.
- Is? Ti még nem jutottatok ki. - Emlékeztette gúnyosan. - Szép kis dührohamot okozott mikor kiderült, hogy a másik ötöt még halála előtt, elpostáztatta a világ különböző pontjaira.
- Ügyes. - Jegezte meg Kazu. - Tiszta lánya. - Tette a lány vállára kezét jelezve, hogy bóknak szánja.
- Ha már itt tartunk, apádnak bele se kellett volna keverednie ebbe az egészbe, ha Kurama nem időzíti olyan rosszul a halálát.
- Mi van? - Morogta Hiei.
- Jól hallottad. Kuramával akartam összegyűjtetni az ékköveket. Már az is megvolt, mivel zsarolhatnám ha esetleg nem akar együttműködni. De mivel a kövek csak bizonyos körülmények közt hajlandóak megmutatni erejüket és ez hol tíz, hol száz év várakozással jár, nem volt más választásom mint mást megbízni. - Ezt követően nyájasabbra váltva folytatta, a lánynak címezve. - Na de mit számít ez már? Ha velem tartasz és átadod az ékköveket, mindent helyre hozhatok. Visszakaphatod a régi életedet, a régi álmaidat, a családodat. Tudom, hogy hiányoznak azok az idők gyermekem. Tőlem visszakaphatod. Újra vele lehetsz. Hisz még mindig hiányzik ha nem tévedek. Aki vigyázott rád és óvott, aki mindig meg tudott vigasztalni, nevettetni ha szomorú voltál, aki átölelt ha féltél és mindig melletted volt. Tudom, hogy vissza akarod kapni. Hogy mindent megtennél, hogy vele lehess. Még utánamenni is megpróbáltál annakidején.
- Yoshi… - Lehelte bátyja nevét, lévén eddig róla beszélt Akamaru.
- Most visszaadhatnám, csak gyere ide. - Hívta nyájasan, két kezét felé nyújtva. Ki a sötétségből. A lány a kezében lévő ékkőre pillantott, mintha attól várná a döntést.
- Ugye tudod, hogy ezt nem tehetd? - Kérdezte tőle aggódva az őt fürkésző, tőle úgy egy méterre lévő Kurama.
- Nyugi, nem teszi meg. - Jelentette ki Kuwabara.
- Szerintem sem. Nem lehet ennyire önző. - Csatlakozott, kicsit bizonytalanabbul a még távolabbi Yusuke. - Ugye? - Szegezte neki a kérdést. A következő pillanatban a lány már alig távolabb mint karnyújtásnyira volt főnökétől.
- Ezt nem teheted! - Förmedt rá Hiei.
- Nem fogja. - Súgta Kazu. - Nem adja neki.
- Azonnal gyere vissza! - Sziszegte a tűzdémon.
- El fog árulni. - Motyogta maga elé vészjóslón Kurama. Volt egy olyan érzése, hogy a lány talán már nem is hallja mi folyik körülötte, csak Yoshi jár a fejében. Az hogy visszakaphatja.
Ő még mindig lehajtott fejjel állt volt főnöke előtt. Még egyszer ránézett az ékkőre, majd Akamaru kinyújtott kezei felé nyúlt. Két kezével megfogta a férfi kezeit jobbjában a fény ékkövével. Felnézett, megszorította Akamaru kezeit, majd egy hírtelen mozdulattal kirántotta őt az árnyékból. Egyetlen szó hagyta el száját határozottan, szinte parancsként.: Fény!