37. fejezet - Múltam angyala

Teljesítve a „parancsot”, a fény tényleg előtört. Az ékkőből örvénylett vakító fehéren, mindent elborítva a teremben. Akamaru halhatóan alig bírta jobban, mint vámpír a napfényt. Megpróbálta kitépni kezeit a lányéból, de az minden erejével szorította. A fiúk a fénytől elvakultak, s bár próbálták figyelni az eseményeket, alig láttak valamit. A fény egyre erősebben örvénylett, felemelve a közepén szenvedő lányt és Akamarut. A férfi minden erejét felhesználva próbált kiszabadulni, de fájdalmai miatt nem tudott tökéletesen koncentrálni. Ahogy a tűzszínű energiacsíkok a fehér örvénnyel keveredtek, egy ideig gyönyörű színkavalkádot árasztottak, majd mintha az örvény bekebelezte volna a démoni erőt. A fogva tartó érezte, hogy már nem bírja sokáig, ereje hamarosan elhagyja, hisz ő sérült és gyenge, Akamaru pedig nem adja fel. Hiába ordít a fájdalomtól, küzd. Tudja, ha élve megússza, fájdalmai még egy darabig megmaradnak, s talán ereje is elvész, ellenben ha feladja egy pillanat alatt véget érnek szenvedései. Ösztöne mégis erősebb. Már-már nyerne is, mikor az elgyengült lánynak, valami új erőt ad. Egy erős kar fogja át derekát, majd vállait, szorosan magához ölelve őt. Az örvény erősödött, s a fény mintha megtisztult volna egyre erősebben világított, már túl azon a tartományon ami bántja a szemet. Akamaru hangjával is hasonló történt. Még ordított, fájdalmasabban mint valaha. Mégsem halhatóan már. A szél által falhoz sodort négyes előtt egy kép rajzolódott ki. Látták a némán ordító szörnyet, ahogy a lány szorítja a kezét. Őt egy nála valamivel magasabb húsz év körüli férfi ölelte hátulról. A tünemény a karjába simult, majd a fénynél is fehérebb szárnyak ölelték át óvón. A szárnyak tulajdonosa, az őt ölelő fiú, tetőtől talpig fehérben volt. Hosszú, derekáig érő vörös hajával a szélvihar játszott, jádeszín szemeivel mintha a lányra mosolyugott volna, úgy nézze őt. Ő felé fordult, s bár másképp nézett ki mint akkor, felismerte.
- Yoshi. - Suttogta kedvesen.
A megszólított elmosolyodott, egy puszit lehelt hugocskája arcára. Tíz éve nem láthatta, mégis mintha a fiú meg sem halt volna. Annyi idősnek nézett ki, amennyinek lennie kéne. Ki hitte volna, hogy az angyalok is öregszenek? A két ölelő szárnyra pillantva a lány rögtön kimondta ami eszébe jut.:
- Illik hozzád. - Mosolyogta a szemébe, majd egy puszi kíséretében még közelebb bújt hozzá. Lehunyta szemeit.
Érezte, hogy testvére segít neki. Lassan felszabadult minden ereje, így már meg bírta tartani Akamarut. Még egy kis ideig így maradtak. Már nem is koncentrált a szörnyre, csak arra a hihetetlen boldogságra, amit bátyuskaja megjelenése ébresztett benne. Remélte, hogy ha már nem lehet vele, legalább jó helyre került, s lám: angyal lett belőle. Akamru nem bírta tovább, teste elporladt. Hamvait szétszórta a szélvihar. Vele együtt viszont Yoshinak is távoznia kellett. Csak azért jelenhetett meg, hogy segítse húgát, aki a szörny halálával győzött is. A fény egy pillanatra ismét vakítóvá vált, majd teljesen megszűnt.
Mikor a fiúk visszanyerték a látásukat, már csak a lány volt a terem közepénél. Az emelvénytől nem messze feküdt jobb oldalán, mozdulatlanul. Feleszmélve odarohantak hozzá. Kuwabara a lány baloldalához térdelve fordította őt a hátára. Nem igazán lehetett eldönteni, hogy most ébredezik-e, vagy ennyire kimerült. Lassan felült, bal kezével megtámasztva magát. Jobb lábát felhúzta, hogy megtámaszthassa rajta sérült karját, amiből ismét vér csordogált. Mivel arra eset, sebe felszakadt, talán a hátán lévő is. Haja mindkét oldalról arcába omlott. Egy ideig csak némán üldögélt. Nem halotta, hogy a körülötte lévők mozognak-e, hozzá szólnak-e. Várta, hogy szédülése alábbhagyjon, csak azután nyitotta ki szemeit, csak azután hallotta a körülötte lévőket.
- Jól vagy kislány? - Aggódott Kazu.
- Minden rendben? - Érdeklődött Yusuke is.
- Válaszolj kérlek! - Kérte kedvesen aggódva Hiei.
- Megvagyok. - Szólt kicsit erőtlennek tűnő hangon.
- Ennek örülünk. - Szólalt meg Kurama is. - Honnan tudtad?
- Elsőnek a sötétség ékkövet kellet ellopnom és akárhányszor találkoztunk mindig ügyelt arra, hogy árnyékban legyen. Logikusnak tűnt, hogy nem bírja a fényt.
- Vagyis tippeltél? - Hüledezett Yusuke.
- Ha volt jobb ötletetek, közölhettétek volna. - Sóhajtotta. Hangjában nem volt semmi rosszallás vagy sértettség, csak kimerült volt.
- Tudtommal nem volt. - Gondolt vissza Kazu. A lány halványan elmosolyodott egy pillanatra, majd kicsit később ő törte meg a beálló rövid csendet.
-Köszönöm a bizalmat. Jól esett. - Higgadt volt, bár hangján némileg lehetett érezni keserűségét, bármennyire is próbálta visszafojtani. Most először emelte fel fejét, mióta felült. A ballján lévő Kuwabarához fordulva folytatta. - Tényleg nagyon kedves volt tőled, hogy így bíztál bennem annak ellenére, hogy alig ismersz. - Próbált mosolyt erőltetni arcára, de nem lett túl hiteles. Finoman átkarolta a srác nyakát, közelebb húzódott hozzá, majd adott neki egy puszit. - Tényleg köszi Kazuka. - Ő kicsit elpirulva válaszolt.
- Nincs mit. Ez csak természetes.
- Neked. - Lehelte halkan, miközben visszaült eredeti pozíciójába. Talán még Kazu sem halotta meg a keserű megjegyzést.
A többiek szótlanul figyelték az eseményeket. Szégyellték magukat az akkori megszólalásaik miatt. A lány lassan feltérdelt és az előtte lévő ékkőért nyúlt. „Kész mázli, hogy nem felállni akartam.” Gondolta. Igyekezett nem gyengének látszani, de szédülését és gyengeségét csak nagy-nehezen tudta elrejteni. Felvette az ékkövet, majd lassan felállt, a többiek is követték példáját. Ő tett pár lépést, aztán megtorpant, majd lazán hátradobta az ékkövet, mintha csak valami szemét lenne. „Valamelyik úgyis elkapja.”
- A tietek. Ti döntsétek el, hogy visszateszitek-e, vagy sem. - Hangja most sem érzékeltette, mi játszódik le benne. - Kazuka kérlek, segítenél a zárral? - Kérdezte kedvesen.
- Már ott is vagyok. - Jött a lendületes válasz.
A zár ugyanolyan volt, mint amin bejöttek. Ismét kinyitották pár perc alatt, s már indultak is. A mási három utánuk, az ékkővel.

38. fejezet - Barátocskám

A lány és Kazu mentek elöl, egymás mellett. Ez utóbbi roppant dühös volt társaira és ezt nem is szándékozott magában tartani. Mentális lecseszésbe kezdett.:
„Nem kell úgy lemaradni. Nem harap és nem árul el.” - Kezdte gúnyosan.
„Befognád?” - Érdeklődött bosszankodva Hiei, bár inkább volt dühös magára, mint Kuwabarára.
„Mi van Zsebpiszok? Fáj az igazság vagy csak még mindig nem tudod elhinni?”
„Kuwabara elég!” - Szólt közbe nyugtatólag Kurama.
„Te csak ne ugass! Te sem vagy jobb.” - Förmedt rá.
„Nem böknéd ki konkrétan mi a bajod?” - Kérdezte Yusuke, a válasz tudatában.
„Ti vagytok a bajom. Ez a lány végigsegített minket ezen a vesztőhelyen, kétszer is kockáztatta az életét, hogy az ostobaságunkba bele ne haljunk, aminek köszönhetően olyan sebeket szerzett, hogy kész csoda, hogy még nem vérzett el, ti meg leárulózzátok?! Hihetetlen, hogy az eddigiek után eszetekbe sem jutott, hogy talán nem egy önző ki érdekdög. Különösen neked Törpe. Elvégre a te barátnőd. Na nem mintha megérdemelnéd.”
Utolsó mondata, inkább csak megjegyzés volt. Nem várt választ. Tudta, hogy nem fog kapni. A mellette lépkedőre nézett. Hosszú haja még mindig takarta arcát. Kazu megpróbálta elsöpörni a tincseket, de amint belekezdett a lány elkapta a fejét, csak egy pillanatra látszottak könnyel és keserűséggel telt szemei. Nem értette, hogy mit tehetett vagy mondhatott, amiért még szerelme is képes volt szemernyi kétely nélkül elhinni, hogy elárulná. Gondolataiból Kuwabara zavarta fel. Valahogy fel akarta kicsit vidítani a lányt, ezért rákérdezett a legnagyobb hülyeségre, ami eszébe jutott.
„Héj Kislány! Tudom, hogy ez még tőlem is idiótán fog hangzani, de Yusuke példája óta foglalkoztat a kérdés.”
„Csak rajta.”
„Kuramának tényleg van fésülködőasztala?” - Ezzel tényleg sikerült elérnie a kívánt hatást. A lány halkan felkacagott.
„Gőzöm sincs. A körülnézésre már nem maradt időm. Nézd meg” - Nyújtott át egy kulcsot.
„Ez ugye nem…”
„Csak a másolata. Nyugodtan tartsd meg, van másik. Tudod a szokás hatalma.”
„Elképesztő vagy.”
„Tudom. Bár szerintem egyszerűbb lenne megkérdezni tőle.” - Utalt vissza az eredeti témára.
„Addig élnék.” - Erre a lány megfordult és…
- Héj Rókuci! Lenne egy kérdésünk. - Kiáltotta.
- Mi? - Kérdezett vissza zavartan. Biztosra vette, hogy a lány haragszik rájuk, de olyan volt mint eddig.
- Őszintén szólva a nézelődésre már nem nagyon volt időm nálad, így nem tudtam válaszolni Kazuka azon kérdésére, hogy tényleg van-e fésülködőasztalod.
- Hogy mim? - Mint akitől egy ötéves két óvszert, olyan képet vágott.
- Ne engem nézz hülyének. - Védekezett rögtön Kuwabara. - Uramashi példája volt.
- Ki mondta neked, hogy szó szerint kell venned te marha? - Akadt ki Yusuke.
- Ami azt illeti engem is kezd érdekelni. - Jelentette ki rosszmájúan Hiei. - Van? - Nézett Kuramára.
- Kölcsön kérnéd Törpe? - Gúnyolódott Kazu. - Mondjuk nem ártana… - Gondolt bele.
- Mit mondtál? - Sziszegte.
- Az igazat. Tudod a fésű csodákra képes, ki kéne próbálnod. - Ezzel megkezdődött szokásos műsoruk.
„Agyon ne veresd magad miattam te lökött!” Gondolta elmosolyodva a lány, majd cselekedett is. Két ütés között kilopta az őt püfölő tűzdémon alól, aki már csak akkor vette észre, mikor az ökle Kuwabara képe helyett a kikövezett talajba csapódott. Nem volt valami kellemes.
- Hogy az a… Ezt most miért? - Morogta.
- Mert semmi kedvem szitává lövetni magam. - Válaszolt tárgyilagosan, majd leguggolt a lábánál ücsörgő fiúhoz. - Jól vagy Kazuka? - Mosolygott rá.
- Megvagyok. - Dörzsölgette fájó arcát.
- Gondolod az a nő tudja a kombinációt? - Kérdezte Kurama a „nem akarom szitává lövetni magam” kijelentésre visszautalva.
- Te talán visszazártad az ajtókat? - Ismét egy telitalálat. Persze, hogy senkinek eszébe sem jutott. - Na menjünk! - Kelt föl Kazu mellől. Természetesen mint mindig, most is követték a srácok és Kuwabara is ismét mellé szegődött.
„Mi ez a lány? Egy szent? Nem hiszem el, hogy nem is haragszik ránk. És milyen jó erőben van még mindig!?” - Filózott Yusuke.
„Dühösebb lehet mint gondoltam, ha ennyi idő és Higagyú hülyesége kellett ahhoz, hogy ezt beindítsa.” - Rágódott Hiei, fájó öklét dörzsölgetve.
„Megint úgy viselkedik, mint eddig, de valami nem stimmel. A mozgása megváltozott. Remélem nem a sérülései miatt.”
„A francba! Nem kellet volna ugrálnom. Csak addig tartson még ki az erőm, míg kijuttatom őket.!” – Bosszankodott. - „Szerencsére mindent sikerült elrendeznem mielőtt idejöttem.”
-„Minden rendben kislány?”
-„Persze Kazuka, köszönöm.”
-„Biztos?”
-„Igen az, de ha csak beszélgetni akarsz váltsunk témát.” - Próbálta elterelni a szót. Nem szívesen hazudott újdonsült barátjának. - „Mi van Yukinával?”
-„Az én Yukina kisasszonyommal?” - Vidúlt fel a srác. -„Nos…”
Innentől kezdve a beszélgetésből leginkább beszélés lett. Kuwabara az út végéig áradozott szerelméről és búslakodott, amiért nem lehetnek együtt. A lány megértően hallgatta és néhol ő is szóhoz jutott. Így érkeztek el az utolsó teremig.