39. fejezet - Minden jót!

- Na gyertek, végállomás. - Szólalt meg az utolsó terem előtt állva.
- Itt milyen csapdák vannak? - Kezdte unottan Yusuke.
- Ha annyira érdekel aktiváld! - Vetette oda, majd elővett még egy üveggolyót keblei közül.
- Mennyit hoztál? - Nézett rá idiótán Uramashi.
- Amennyit szükségesnek tartottam. Ez az utolsó. - Olyan közel ment a terem széléhez, amennyire csak lehetett. - Nagyon figyeljetek! - Eldobta az üveggolyót, az padlót érve láncreakció indított be. Az absztrakt  alakzatú kő amire esett felfénylett, majd szép sorban több másik is egymástól különböző távolságokra, egy ellipszist formálva. Pár másodpercig világítottak, aztán kihunyt fényük. - Remélem megjegyeztétek mely kövek izzottak fel, mert csak azokra szabad lépni.
- Jókor szólsz.
- Mondta, hogy figyeljünk. - Védte Kurama. - Amúgy igen, megjegyeztem. Van valami jelentősége annak, hogy két út fénylett fel?
- Van. Párosával tanácsos haladni. Azt javaslom Zsebibaba és Yusuka kezdjék a mi irányításunkkal.
- Egyet értek. - Bólintott rá Kurama.
- Miért mi? - Értetlenkedett Hiei.
- Részben mert ti vagytok a leggyorsabbak most, hogy Dögöcske lesérült, - válaszolt a lány helyett Kurama. - és remekül össze tudtok dolgozni.
- Igazán indulhatnátok már. - Sürgette őket „Dögöcske”. Kurama és a lány irányításával, elég gyorsan átjutottak.
- Most ti jöttök. - Nézett Kuramáékra. - Ti ketten meg álljatok hátrébb, kérlek. - Kiáltott a terem másik végébe.
- Miért?
- Azért Yusuka, hogy ha esetleg baj történne és rá kéne kapcsolniuk, ne a karjaitokba ugorjanak. Fájdalmas tud lenni, ha valaki lépcsőbe veri be a fejét. - Utalt a Hieiék mögötti, meredek lépcsősorra. - A legjobb az lenne, ha föl mennétek pár fokot. - Morogva ugyan, de engedelmeskedtek.
- És te?
- Nyugi Kazuka, tudom mit csinálok. Menjetek csak. Jobb ha innen irányítalak titeket, terepen könnyebb megzavarodni.
- Igaz. - Helyeselt a rókadémon.
Ez a páros is biztonságban átért, igaz nem sokon múlt. Kazu az egyik ugrásnál elvesztette az egyensúlyát és kis híján hasra esett, de azért sikerült. Látva, hogy mind a négyen biztonságban vannak a lány letelepedett a fal mellé és nekitámaszkodott.
- Mit csinálsz? Miért nem jössz? - Riadt meg Hiei. - Csak azt ne mond, hogy annyira megsértődtél, hogy inkább visszafordulsz, hogy a másik oldalon gyere ki megkockáztatva, hogy lelőjenek.
- Eszembe sem jutott. - Hangzott kicsit bágyadtan. Feléjük fordítva fejét, látszott sápadtsága, szemei újra azt a keserűséget tükrözték, amit nemrég Kuwabara látott. Már nem volt ereje színlelni. - Betartottam az ígéretem. Kijutottatok.
- Ne csináld ezt! - Kérte Hiei. - Sajnálom. Tényleg sajnálom, hogy nem bíztam meg benned teljesen, de kérlek kelj fel és gyere át. - A lány arcán halvány mosoly futott végig. Kuramára nézett, súgott valamit, de a többiek nem értették. Tudta, hogy a fiú tud szájról olvasni és ez most kapóra jött. A rókadémon egy pillanatra megrettent, majd elkomorodott, végül bólintott.
- Nem erről van szó Zsebibabám. Már annak is örülhetek, hogy fel tudtam kelni Akamaru halála után. Mozdulni sem tudok. Nincs erőm. - Hieit hihetetlen rettegés fogta el a szavak hallatán. Lebénult. A lány sután a terem falánk egyik oldalkövére tette egyik kezét. - Lépj tovább! Találsz nálam jobbat is. - Súgta még, majd megnyomta azt a követ. A pillanat tört része alatt történt minden. Hiei oda akart rohanni, de Kurama lefogta, föntről egy hatalmas sziklaajtó zuhant eléjük, elzárva a termet. Még hallották a víz morajlását, ahogy elárasztja az alagútrendszert. Dermedten álltak a biztonságot nyújtó ajtó mögött. Hiei tért magához először.
- Mire volt ez jó? - Ordította, kitépve magát Kurama kezei közül. - Minek kellett lefognod? Ehhez nem volt jogotok. - A rókadémon szemeit lesütve suttogta válaszát.
- Ő akarta. Tudta, hogy nem juthat ki. Ez volt az utolsó kívánsága.
- Ez hülyeség. Ki tudtam volna hozni, ha nem ölöd meg. - Üvöltötte, magából kikelve. Yusukének és Kuwabarának kellett lefogni, hogy ne tudja széttépni Kuramát.
- Nem tudtad volna. Itt csak párosával lehetett átmenni. Ezt olvastam le a szájáról, és hogy vigyázzak rád.
- Lett volna megoldás. Mindig van. - Rogyott térdre, immár suttogva.
- Túl súlyosak voltak a sérülései és a vérvesztesége. Mégha rögtön egy korházba visszük is valószínű, hogy elvérzett volna. Inkább beindította az alagút biztonsági rendszerét, hogy a bérgyilkosokat is magával vigye. „Bíznom kellett volna benne. Még bocsánatot sem tudtam kérni.” - Tette még hozzá magában, majd elindult fel a lépcsőn. Yusuke és Kuwabara is követték. Jobbnak látták most kicsit magára hagyni Hieit. Ő az ajtónak támaszkodva ült a földön. Térdeit felhúzta, két karjával átkulcsolta őket, fejét lehajtotta.
Időközben a fiúk a lépcsősor tetejére értek, az egy kis szentélybe vezetett. Kiérve Yusuke a levegőbe lőtt egy rei-gant, jelzésül Koenmának, hogy jöhet. Fél percen belül megnyílt egy átjáró és Koenma lépett át rajta.
- Veletek meg mi történt? - Nézett végig a gyászos társaságon.
- Mi van? Elromlott a TV? - Vetette oda Kuwabara, elhaladva mellette. Egy könnycsepp folyt végig arcán, kedvelte a lányt. Kazu után Yusuke sétált némán, leszegett fejjel az átjáróba, út közben főnöke kezébe nyomta az ékkövet. Kurama is követte volna, de Koenma megállította.
- Mi történt? Hol van Hiei? Ugye nem esett baja? - Aggódott.
- De igen. - Ebben a pillanatba suhant el mellettük egy fekete árny. Koenma értetlenül nézett utána. - Ez nem olyan sérülés, rosszabb. - Magyarázta a rókadémon, majd maga is az átjáróba lépett.

40. fejezet - Nélküled

Yusukére maradt a feladat, hogy mindent elmeséljen főnökének. Nem volt valami egyszerű és Koenma értetlenkedése sem könnyítette meg. Urameshinek már a második visszakérdezésnél elfogyott a türelme. Nem sokon múlt, hogy szó szerint leordítsa főnöke fejét. Dühöngve hagyta ott az irodát, csak órákkal később tudott visszamenni és elmesélni a történetet. Eredetileg három mondatban elintézte volna, de Botan folyamatos kérdezgetései miatt kénytelen volt mindent elmondani. Meséje végére Botan és George pityergése törte csak meg az iroda csendjét. Sajnálták a lányt, Hieit még jobban.
Kuwabara a szellemvilág könyvtárába baktatott, felidézve a lánnyal való utolsó (mentális) beszélgetésének egy részletét.:
„- Jól látod. Tényleg imádom Yukina kisasszonyt, de mivel ő hótündér, sajnos nem lehetünk együtt.
 - Túl könnyen feladod Kazuka. Tudom, hogy a szabály az szabály, de kiskapuk mindig vannak. Léteznek szellemek, démonok, boszorkák, varázslatok. A lehetőségek ezekkel együtt korlátlanok, miért ne lehetne számotokra is segítség?
 - Nekem nincs ilyenfajta erőm.
 - De valakinek biztos van a három világ valamelyikében. Persze tudom, hogy nem lenne olyan könnyű átkutatni a világokat, de a Szellemvilág könyvtárába bármikor bemehetsz.
 - Láttad te már azt a könyvtárat? Ha hátralévő életemet ott töltöm is, legalább hatszor kéne reinkarnálódnom, hogy átnézhessem az összes ottani könyvet.
 - Tudom. Valahol nekem is bujkálnom kellett miután átnéztem az aktáitokat, míg a főnököm nem nyitott egy átjárót a visszaúthoz. Ami azt illeti… az egyik könyvben, amibe beleolvastam vagy ötszáz oldal volt a hótündérekről. Talán kezdhetnéd azzal. Ha gondolod megadom a címét, az alapján csak rá tudtok keresni.
 - Köszönöm, megpróbálnám. Hátha igazad lesz.
 - A remény hal meg utoljára Kazuka. Én szurkolok nektek.”
A könyvtárhoz érve, azonnal megkereste és olvasni kezdte az ajánlott könyvet.
E közben Kurama az utcákat járta. Nem rég tette le a telefont. A tudakozónál érdeklődött egy telefonszámhoz tartozó cím után. Megérkezve senkit sem talált otthon, így leült a lépcsőre és várt. Úgy egy óra múlva jött meg, akit keresett.
- Szia. Te hogyhogy itt Minamino? - Köszönt rá egy hosszú, világosbarna hajú, kékszemű lány.
- Téged vártalak. Hol voltál eddig? - Állt fel a lépcsőről.
- Ahol neked is lenni kellett volna: iskolában.
- Ma nem tudtam bemenni. Mayaka is ott volt? - Kérdezte az ajtó felé menet.
- Maya egy női Urameshi, csak jobb jegyekkel. - Közben kinyitotta az ajtót. - Bejössz?
- Igen, kösz. Hogy értetted, hogy egy női Urameshi? - Érdeklődött, miközben becsukta az ajtót és beljebb ment a lány után.
- Ő is csak akkor megy suliba, ha rángatják. Miért? Hiányzik? - Fordult szembe vele.
- Nem egészen, de tudnom kell hol van. Meg tudod adni a számát?
- Letépné a fejem. De ha gondolod felhívom neked. - Ajánlotta.
- Légyszi hívd. Köszönöm.
- Nincs mit. Kihangosítsam? - Kérdezte tárcsázás közben.
- Csak nyugodtan. Nincs szó semmi titkosról. „Ha nem ő volt Hiei barátnője. Ha viszont igen… nem tudom, hogy mondjam el neki.” Néhány csöngés után az üzenetrögzítő vette fel.:
- Nem Akima eszemben sincs suliba menni és légy oly jó, hogy nem cseszegetsz ezzel folyton. Inkább mondanád meg Minaminonak, hogy tetszik neked! Ahogy elnéztem, úgyis kölcsönös. Ráadásul Csinibabának még esze is van a jó csomagolás mellé. Szerintem ne hagyd ki. A te korodban már egyébként is ciki szűznek lenni. Ha véletlenül nem Akima vagy, felejtsd el az eddigieket és hagyj üzenetet a sípszó után. Bíííp.
Hagyott is üzenetet.:
- Te idióta, elmebeteg liba! - Ordította. - Hogy lehet ilyen szöveget mondani egy üzenetrögzítőre? Nagyon ajánlom, hogy legalább egy hétig ne kerülj a szemem elé, különben cafatokra téplek. - Azzal lecsapta a kagylót.
Kurama némán nézte végig ez eseményeket. Nagyon meg tudta érteni a már a második mondat után fülig vörösödött lányt. Az viszont, hogy vonzalma kölcsönösnek tűnik, egyáltalán nem zavara, ellenben az üzenetrögzítő által visszamondott szöveg hangjának tulajdonosával. Csak egy valaki szólította Csinibabának és ez a stílus… nem túl gyakori. Gondolataiból Akima morgása zökkentette ki.
- Nem hiszem el, hogy még mindig barátkozok ezzel az idétlen kis döggel.
- Nyugi! - Tette a lány vállára a kezét.
- Neked könnyű. - Förmedt rá, felé sem fordulva. - Érdekelne, hogy te hogy reagálnál a helyemben. El tudod képzelni, hogy hány közös ismerősünk tudja ennek a hibbantnak a számát?
- Legalább az igazat mondta. - Gondolt bele Kurama,csak kicsit hangosabban, mint akarta.
- Mit mondtál? - Fordult felé Akima. A fiú pedig, mint aki épp most tért magához.:
- Bocs, mondtál valamit? - Értetlenkedett.
- Ezzel már Maya sem tud beetetni, pedig jobban színészkedik mint te. - Közölte. - Mire mondtad, hogy igaza volt?
- Nos én csak… - Hebegte zavarában. - Áh! Könnyebb megmutatni. - Azzal magához húzta a lányt és megcsókolta.
Akimát eléggé meglepte ez a lépés, bár számított rá, legalábbis reménykedett. Magához térve átkarolta Kurama nyakát és viszonozta a csókot, ahogy a következőt és az az utániakat is. „Talán mégsem tépem szét, csak összeverem.” - Gondolta a lány. A csókok kezdtek elfajulni, átterjedni a tünemény nyakára. Valahogy a hálószobában kötöttek ki. Kuramának hirtelen eszébe jutott az üzenetrögzítő szövege.: A te korodban már egyébként is elég ciki szűznek lenni. Egy pillanatra keserédes mosoly ült ki arcára. „Vigyázok rá Maya. Ígérem.”