A temetési szertartást egy héttel az alagútban történtek után tartották. Elment rá osztálytársai nagy része, barátai népes tábora, néhány tanár, Yagaro, Akima akit Kurama is elkísért, Keiko is,Yusuke oldalán, Kuwabarát nővére kísérte és végül Genkai, Koenma és Botan. A történtek után kötelességüknek érezték és tiszteletüket akarták tenni az előtt, aki utolsó leheletéig segítette a csapatot és a nagyhatalmú ékköveket is biztonságban eljuttatta a Szellemvilágba. Éppen ezért lett Koenma idegbajos mikor a gyászmise előtti utolsó percben megtudta, hogy el kell mennie.
Yukina bátyjával maradt Genkai mesternél. A fiú azóta nemigen hagyta el a szobát. Huga olykor-olykor benézett hozzá, de a démon szívesebben volt egyedül.
A gyászmiséről lemaradt Koenma még odaért a temetési szertartásra mielőtt leengedték volna a koporsót. Egy fiatal lány is jött vele. Fekete hosszú ujjú egyberuhát viselt, minek szoknyája combközépig ért, fekete harisnyát és megegyező színű körömcipőt. Pár méterre a szertartás helyszínétől megtorpant egy fa árnyékában.
- Nem jössz? - Értetlenkedett Koenma.
- Még egy darabig nem. Tudom, hogy kicsit morbidnak hangzik főnök, de azt hiszem még egy darabig inkább csak nézem. Majd a megfelelő pillanatban. - Vigyorodott el.
- Ahogy akarod. De kérlek ne csinálj túl nagy cirkuszt. - Idegeskedett. A lány kacsintott egyet és eltűnt.
A szertartáson minden rendben ment. A gyászbeszéd meghatóan szép volt, szinte nekrológ, páran könnyekig hatódtak. A koporsó leeresztése után, Akima elindult a sírhely felé, hogy a koporsóra dobja az első szál rózsát. A feketeruhás ekkor oda lépett elé és finoman kivette a virágot a kezéből.
- Had én! - Kérte. Akima szemei elkerekedtek, csak dadogni tudott.
- Ma-ma-ma.
- Ya-ya-ya. Te jössz! - Vigyorodott el a másik.
- Eszemben sincs te elmebeteg! - Kiabált az előtte állóra Akima, aki egy apró lépésnyit hátrált is, majd visszatámadott.
- Ne kiabálj a temetésemen!
- A temetéseden? Adok én neked temetést! - Azzal akkorát behúzott a lánynak, hogy az nemcsak hogy beleesett a sírgödörbe, de még a koporsó fedele is beszakadt alatta.
- Aucs! - Dörzsölgette fejét. - És ti ebben akartatok eltemetni? Hogy ez milyen kényelmetlen és selejtes. Újrahasznosított mi? - Sandított Akimára.
- Nem. Tesco gazdaságos. – Jött a szarkasztikus válasz.
- Még jobb… - Fintorodott el. - De sóher egy banda vagytok.
- Nem mindegy neked? Úgysem voltál benne.
- Na megállj csak! Te sem élsz örökké. - Morogta, csak úgy magának.
- Mondtál valamit? - Szólt le barátnőjéhez fenyegetően.
- Semmit, semmit. - Sóhajtotta. A legtöbben az egybegyűltek közül nem értették a történteket. Nem volt idejük megfigyelni a lány arcát mielőtt „sírbaszállt”. Akik felismerték hangjáról, vagy padlót fogtak vagy röhögő görcsöt kaptak. Yusukéék is.
- Mássz már ki! - Utasította Akima. - Még van egy kis elszámolnivalónk. - Sziszegte.
- Mit csináltam már megint? - Ugrott ki unottan a sírból.
- Nem rémlik semmi?
- Szó szerint eszméletlen egy hetem volt. A fene sem emlékszik már rá mit tette azelőtt, amiért dühös lehetsz.
- Nem? Emlékeztesselek mit mondtál az üzenetrögzítődre? - A kérdezett arcára kajla vigyor ült ki.
- Nem kell. Arra még emlékszem. - Hátrált pár lépést. - Ahogy látom össze is jöttetek.
- A fél osztály hallotta azt a szöveget. - Kelt ki magából Akima.
- Ne aggódj, - „nyugtatgatta” - amilyen pletykásak tuti, hogy már az egész suli tudja.
Ezzel megindíttatott maga ellen egy újabb támadást, amit ezúttal sikerült megúsznia. Egy közeli fára ugrott fel. Kurama még időben lefogta barátnőjét, hogy ne tudjon a lány után ugrani.
- Te kolléga! - Nézett a lány Yusukéra a fáról.
- Kolléga? - Lepődött meg.
- Nos igen, - vakargatta fejét Koenma - kollégák lettetek és veletek is fog dolgozni, míg nem szerez elég tapasztalatot. Genkai mester szeretném, ha te képeznéd ki. - Fordult az anyóhoz.
- Örömmel. Yusuke után kész élmény lesz.
- Hálás köszönet mester. - Hajolt meg a fán állva. - Yusuka hol van Zsebibabám? Illene itt lennie a barátnője temetésén…
- A templomomban van lányom.
- Köszönöm mester.
- Gyere odaviszlek. - Hívta le Koenma a lányt. Az Kazuka nyakába ugrott, adott neki egy puszit üdvözlésképp, elnézést kért a lányoktól amiért elhalasztja a bemutatkozást, majd főnökével ment, aki nem messze nyitott neki egy átjárót a templomhoz.
- Koenma megmagyaráznád? - Vonta kérdőre Yusuke.
- Nos a lány nem halt meg. A sodrás elég gyors volt ahhoz, hogy egy perc alatt a folyóba rántsa. Egy perc nem olyan sok levegővétel nélkül, ha a tüdődben van. Átrakta a kendőjét arra a nőre aki az alagútban a nyomotokban volt, majd pár méterrel arrébb összeesett. Eddig a szentélyszolga ápolta, aki rátalált. Csak ma tért magához.
- És ezt eddig nem tudtad mondani? - Förmedt rá Kazu.
- Én is csak fél órája tudom.
Mayaka fél pillanat alatt besuhant a templomba, arról viszont gőze sem volt, merre tovább.
- Üdvözlöm kisasszony, segíthetek? - Csilingelt egy kedves hang a háta mögül. Megfordulva egy mosolygós kékhajú lánnyal találta szemben magát.
- Szia! Te biztos Yukina vagy. - A lány bólintott. - Az én nevem Mayaka Minoko. - Nyújtott kezet. Yukina egyre szélesebb mosollyal, el is fogadta a gesztust.
- A bátyám nagyon fog örülni. - Lelkendezett.
- Tehát elmondta végre? Ennek örülök. - Mosolygott vissza. - Ő most hol van?
- Második ajtó ballra.
- Köszönöm. - Az ajtó felé indulva megtorpant egy pillanatra és visszafordult. - Yukina! - Szólt utána. - Tudom, hogy nem tartozik rám, de te és Kazuka…?
- Oh igen. - Pirult el. - A könyv alapján amit javasoltál talált egy másikat, benne a megoldással. Még kell egy kis idő, de…
- Értem. Sok boldogságot! - Azzal ment is tovább.
Hiei az ablak előtt állva figyelte a lemenő napot. Hallotta az ajtó nyílását, de nem reagált. Tudta, hogy húgán kívül mindenki a temetésen van, így biztos volt benne, hogy testvére jött ismét lelket önteni belé. Finom női kezek ölelték át hátulról derekát, tulajdonosuk szorosan a fiúhoz bújt. Egyikük sem szólt egy szót sem, csak akkor vált gyanússá a helyzet, mikor a lány lágyan megcsókolta szerelme nyakát. Hiei lassan és döbbenten fordult meg, ami csak fokozódott meglátva kedvesét.
- Maya… - Lehelte halkan.
- Reméltem, hogy még felismersz Zsebibabám. - Mosolygott kedvesen. - Hogy lehet, hogy egyikkőtöknek sem jutott eszébe, hogy Koenma elé kellett volna kerülnöm ha meghalok? - Kedves, halk szavait tovább lágyította, hogy közben gyengéden megsimogatta a srác arcát. Ő mit sem törődve a kérdéssel elvigyorodott, szorosan magához ölelte Mayát és egy hosszú, szenvedélyes csókkal üdvözölte. - Nyugi, még idő előtt kiszorítod belőlem a babát. - Mosolyogta, mikor végre levegőhöz jutott. Ezzel szinte a végtelenségig fokozta Hiei hirtelen jött boldogságát. Újra megcsókolta Mayát, de ezúttal óvatosabban ölelte.
AJÁNLOM AZ OLDALT
