Sora két nap múlva, este a szálláshely klubhelyiségében ült barátaival, és a tévét nézte.
"Öt nap múlva premier." - gondolta. A tévében híreket adtak. A bemondó szenvtelen, érzelemmentes hangon közölte a legfrissebb
eseményeket. Most éppen egy repülőgép katasztrófájáról beszélt.
Sora szíve összeszorult, úgy hallgatta:
"...francia légtiársaság 24-es járata New Yorknál a leszállás közben a tengerbe zuhant. A túlélőket még keresik, de kevés a remény, hogy bárkit is találnak a viharos tengerben. A katasztrófa oka egyelőre ismeretlen. A hatóságok a lehetőség szerint minél gyorsabban megkezdik a vizsgálatot..."
"Ezzel a járattal kellett volna érkeznie!" - döbbent rá Sora.
- Ne! Leon! - kiáltotta. Felpattant a fotelből, azután összeesett. Barátai odaugrottak hozzá, élesztgették, de hiába. Sokkot kapott.

Amiről senki nem tudott...
Leon hamarabb elintézte párizsi ügyeit, mint amire számított. Így egy korábbi géppel érkezett, és a hírek idején éppen átlépte tengerparti villájának küszöbét. Sorát nem tudta értesíteni erről, mert épp, hogy elérte a repülőt. A villában sötétség és teljes csend fogadta. Szobájában lerakta a táskáját, majd észrevette, hogy a szekrénye tetején Fool ül, és a lábait lóbálja.
- Üdv. Előkerültél? Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte a szellemtől.
- Nem akartam zavarni, mert az utóbbi időben elég félreérthetetlen helyzetekben láttalak volna benneteket. Így hát kicsit átpártolam Rosettához. - lebegett elé Fool.
- Tudod, hol van Sora?
- Én ne tudnám? - sértődött meg a pici szellem. Majd kis durcizás után vonakodva válaszolt:
- A klubba ment tévét nézni, a barátaitokhoz.
- Kösz. Hazahozom. - bólintott oda Fantomnak, majd elviharzott.
A kis szellem nem válaszolt, csak a szokásos módon meghajolt.

Mire Leon az artistaszállásokhoz ért, ott már teljes volt a zűrzavar. Kalos és Kate doktornő is megérkezett. Leon döbbenten és értetlenül figyelte, mi történik.
Kalos megpillantotta Leont, és örömmel konstatálta, hogy a férfi él, és semmi baja. Gyorsan elmondta, hogy a hírekben hallottaktól partnere sokkot kapott.
- Kórházba kell vinni. - sóhajtotta gondterhelten.
Leon leült Sora mellé, és ő is próbálta magához téríteni. Halkan szólítgatta, beszélt hozzá, de hiába. A füstszürke szemekben elkeseredés örvénylett.
"Jól látom? A szemében könny csillog?! Tényleg nem Halálisten többé." - döbbent meg Yuri. Leilával még nem utaztak vissza New Yorkba, maradni akartak a peremierre. Most mindketten a Kaleido angyal mellett ültek.
Leon pillantása a Yuriéval találkozott. Yuri lehajtotta a fejét. A három évvel ezelőtt történtek kísértették. Most értett meg sok mindent, hogy Leon miért volt ilyen. Már túl sokat veszített...
Yuri összeszorította az öklét, kék szemeiben mérhetetlen fájdalommal bámult maga elé: nem történhet meg, hogy Sorát is elveszítsék - aki még nem is sejti azt, amit ő is csak ma tudott meg...

Leon kísérte el Sorát. Mellette ült a mentőautóban, majd a kórházi ágyánál. Két izmos kezébe fogta a kis kezet, és a homlokát ráhajtotta összekulcsolt kezeikre. A lány még mindig nem tért magához. Az ágyon mozdulatlanul feküdt, csak néha emelkedett kissé a mellkasa, jelezve, hogy él. A néhány napja kapott aranylánc most is ott volt szép vonalú nyakán.
Később Leon érezte, hogy párja keze picit megrezdült. Felkapta a fejét, és angyala arcára nézett.
Sora lassan magához tért. Szemeit nehezen nyitogatta. Nem tudta, mi történt, és hogy hol van.
- Jól vagy, kedvesem? - hallotta az imádott, mély és lágy hangot. Tulajdonosa tovább beszélt hozzá:
- Kórházban vagy. Sokkot kaptál és elájultál. Pihenned kell.
A japán lány erőlködve elfordította a fejét, és a gyönyörű szürke szempárba nézett. Az ő melegbarna szemeiből elindultak a könnyek. Leon átült mellé az ágyra, és magához szorította. Sora csak most kezdett megnyugodni, hogy ez a valóság - hogy szerelme tényleg él, és mellette van.

Sora gyorsan rendbejött így, hogy kedvesének nem tötént baja, és maga mellett tudhatta őt. Már másnap kiengedték a kórházból. Leila és Yuri az épület előtt várták a párost, mert természetesen Leon egy percre sem hagyta magára Sorát, egész éjjel mellette volt. Így vele együtt hagyta el a kórházat.
Leila belekarolt barátnőjébe, és beszélgetni kezdtek. Yuri Leonhoz fordult:
- Beszélnem kell veled sürgősen, négyszemközt. Soráról van szó. Ne dühödj fel, nem akarok semmi rosszat mondani. Csak kicsit ez a dolog még nekem is új, nemhogy Neked... és még Sora sem tud róla.
- Mi ez az egész? Mit rejtélyeskedsz? Nem értek belőle sokat. - válaszolt a francia fiú kissé megütközve.
- Jó, most Leila lefoglalja Sorát! - pillantott a lányokra a szőke artista. Majd tűnődve szólalt meg újra, fejét az ezüsthajú felé fordítva:
- Pedig neki is el kell majd mondanom, de nem tudom, hogy fogadja majd... Sora a húgom.
- Hogy mi?! - torpant meg Leon döbbenten, és a szőke fiúra nézett kutatóan.
- Jól hallottad, a húgom. - válaszolt nyugodtan Yuri. Már volt ideje végiggondolni, amit megtudott, és könnyen elfogadta a tényt.
- Én is csak tegnap értesültem róla, de az este már nem volt alkalmam elmondani. Néhány hete elhunyt az egyik apai ági rokonunk, és az ügyvédjétől kaptam egy levelet. Tegnap délben aztán találkoztam az ügyvéddel, és ő adta át a rokon végrendeletét. Eszerint apám, amikor Japánban járt, megismerkedett egy igen vonzó hölggyel. A vonzalomból viharos szerelem lett, majd apámnak vissza kellett utaznia Amerikába. Mindezt titokban kellett tartaniuk, mert a nőnek kiszemelt vőlegényéhez kellett hozzámennie, apámnak meg ott volt a családja... Bár akkor már elvált anyámtól. Senki más nem tudta, mi lett a nővel, és hogy ő gyermeket várt, csak ez a egy családtag, aki a nagykövetségen dolgozott. Ő megígérte apámnak, hogy titokban tartja. Japán
családját apám rajta keresztül próbálta segíteni - de nem sokkal később meghalt... Sorától tudom, hogy az édesanyja és a férje - akit apjának hitt - apám halála után négy évvel szintén elhunytak... A négy éves kislánynak az édesanyja nem tudott
már semmit mondani, a többi rokon meg nem ismerte a valódi származását.

Leon döbbenten hallgatott. Majd, amikor a hallottakat megemésztette, csendesen megkérdezte Yurit:
- Leila tud róla?
- Még nem. Neki sem volt időm elmondani. Túl gyorsan követték egymást az események.
- Mikor mondod el nekik?
- Nem tudom, Sora mennyire pihente ki a tegnapi sokkot. De minél előbb tudnia kellene. És Leilának is.
- Ez igaz. - bólintott elgondolkozva Leon. - De ne várd, hogy én mondjam meg! Gyertek el megint vacsorázni hozzánk, ma este. Akkor lesz alkalmad elmondani, és legalább Leila is megtudja.
- Köszönöm. Amikor tegnap este már én tudtam, hogy a húgom... ott láttam feküdni a hordágyon. A tehetetlenségtől üvölteni tudtam volna! Akkor értettem meg sok mindent... mert alig adatott meg, hogy testvérem legyen, máris féltem, hogy elveszítem. Leon, valaha meg tudsz nekem bocsátani?!
- Már nem gyűlöllek, de még mindig nagyon fáj - válaszolt a francia férfi őszintén. - Amit most elmondtál, annak ismeretében ki merem jelenteni: már tudom, hogy nem akartad akkor Sophiet bántani. De tegnap miért nem jöttél utánunk a kórházba?
- A többiek még semmit nem sejtenek. Na és Neked is csak most meséltem el. Még felkoncoltál volna, mert félreérted...
A két artista egymásra mosolygott. Mindketten tudták, a csatabárd örökre el lett ásva.