ohn Malcolm csörtetett át feltartott orral az összecsoportosuló előadók és stábjaik között, utat törve valakinek... vagyis inkább valakiknek.
Összenéztünk, majd önkéntelenül közelebb húzódtam Leonhoz és Dannyhoz is. Őrangyalom szorosan átölelte a derekamat. Tudta, hogy így nagyobb biztonságban érzem magam.
Kalos összeszűkült szemekkel vizslatta az érkezőket. Az előbbi ritka vendég - a mosolya - egy pillanat alatt eltűnt arcáról. Ő is megsejtette, kik közelednek, és felkészült arra, hogy artistáinak bármilyen segítséget megadjon. Layla és Yuri égkék szemei elsötétültek, arcuk komorrá vált. Mia idegesen törelte a kezeit, így Ken inkább a háta mögé állt, és átölelte. Az időközben szintén befutó May sem szólt, csak gyilkos tekintetet vetett az érkezőkre.
John diadalmas mosollyal lépett elénk:
- Nos, ne legyetek magatoktól annyira elájulva! Mindent tudunk rólatok.
- Már a padlón fekszünk, annyira elájultunk, nem látod?! Amúgy jó neked! Mi az a minden? És ki tudja? - érdeklődtem ártatlan arccal, kizökkentve nagyképű előadásmódjából. Nem számított arra, hogy félbeszakítjuk drámainak szánt belépőjét. A mellettünk ácsorgó együttestagok közül többen már kuncogtak rajta.
- Hát azt, hogy kik vagytok... - magyarázgatta vörösödő fejjel, szerepéből kiesve és összezavarodva.
- Azt mi is tudjuk. Sőt, a cirkusz világában élők és a nézők közül mindenki. Sora Naegino-Oswald, Anna Legrand, Daniel Legrand és Leon Oswald. A Kaleido Színpad artistái, az Államokból, Cape Maryből. - jegyezte meg Leon cinikusan.
- Ezek nem az igazi neveitek. - szólalt meg mögöttük egy reszelős hang.
- Hmm... mert felvettük a férjeink vezetéknevét?! - villámlott Anna máskor szelíd szeme.
- Az úgynevezett férjed nem Legrand.
- Üdv, nagypapi! De bizony, Legrand a nevem, miután ti kitagadtatok, megváltoztattam. Semmi közöm már hozzátok. És Anna nem az úgynevezett, hanem valódi feleségem.
- Mi neveltünk és taníttattunk tizenöt évig!
- Hatalmas áldozat volt tőletek... Tessék, itt van az egész összeg, egy cent híja sincs. - dobott oda Daniel megvetően egy csekket a lábuk elé. Bizonyára számított egy ilyen találkozásra, és magánál tartotta az utalványt.
A vénasszony hápogott, de azért felkapta a kis papírszeletet, és megnézte. Döbbenten makogta:
- Sam, ez tényleg annyi.
- Tedd el. Ez jár nekünk - vakkantotta az öregember.

- És ez a kis fattyú? - bökött felém a botjával a vénasszony, aki leginkább engem fixírozott eddig.
- Fattyú?! Törvényes gyermekei vagyunk szegény szüleinknek! Életemben nem láttam még magukat, de nem is kívánnám azt a jövőre nézve. Nekem sincsen közöm magukhoz. Volt szívük az utcára dobni csecsemőként, és elszakítani az ikerbátyámtól, csak azért, mert én az édesanyámra hasonlíttam. Én is tudom, maguk kifélék... - válaszoltam gúnyosan.
A nagypapi a száját is eltátotta döbbenetében, hogy volt merszem visszaszólni. A mami meg elfelejtett hadonászni a botjával.
- Nos, egyáltalán, mire véljük ezt az egész ok nélküli támadást? - kérdezte főnökünk, szemeit összehúzva. Majd folytatta:
- Önök meghívták az artistáimat egy nagyszabású fesztiválra, előadóművészekként. Ők a várton jóval felül teljesítettek, pedig megkülönböztetésül a többi művészénél rosszabb körülmények várták őket. Ha a Kaleido nem biztosít nekik itt is megfelelő feltételeket a műsor próbáihoz, súlyos árat fizethettek volna a maguk "előzékenysége" miatt.
- Hagyja, főnök! - Szólalt meg Daniel. - Hisz épp ez volt a céljuk. Le se tagadhatják. Csak rájuk kell nézni! Két vér szerinti unokájuk van mindössze, akiket kitagadtak, és most abban reménykedtek, hogy véglegesen eltüntetnek... persze nem ártott volna, ha a gyűlölt fajtából, a cirkuszművészekből még velük együtt veszik néhány...
Majd kissé félrehúzott, és a fülembe súgta:
- Hugi, kérlek, bocsáss meg! Van egyetlen dolog, amiről nem szóltam, mert még nekem is annyira fájt... és annyira felfoghatatlan. Nem akartam, hogy te is szenvedj emiatt. Most azonban lehet, hogy ki kell tálalnom, mert másképp nem tudlak megvédeni.
Ámulva néztem rá, majd bólintottam:
- Rád soha nem haragudnék, Danny! Tedd csak, amit jónak látsz!

Eközben a két öreg nem szólt, csak villogó tekintettel pásztázta az egész csapatot. A popegyüttes tagjai és a körülöttük lebzselő sajtósok dermedten figyelték őket. Azt hiszem, a másnapi újságokban mindez benne lesz....
Végül az idős nő megszólalt, stílust váltva, látszólagos kedvességgel fordult Leon felé:
- Belőled nézem ki közülük egyedül, hogy hallgatsz az eszedre. Mit vársz ezektől?! Hiszen az anyjuk elcsavarta szegény fiam fejét, és hazugságokal ámította, hogy bekerülhessen Ausztrália leggazdagabb családjába... Ez a lány is ezt csinálta veled.
- Nagyon rossz lóra tett, hölgyem! Halottak emlékét gyalázni a szememben a legnagyobb bűnök egyike. Ráadásul nem igaz az állítása. Sora inkább meghalna, minthogy a nyakamba akaszkodjon. Őszintén szeretjük egymást. Vagyona pedig neki is van. Nem a sztárként megkeresett javaira gondolok. Hanem a családjára és a barátaira, akik mellette állnak.
- Hagyd, Leon! Ahogy elnézem, nem ismerik az igaz érzéseket és a szeretetet. Kérges szívű, gonosz démonok... - jegyezte meg Layla.
- Ch... ez is egy idealista... - jegyezte meg megvetően az öreg, páromra célozva.
Bátyám ekkor kissé előbbre lépett. Szép arca szomorú, sőt rettenetesen fájdalmas lett. Sejtettem, hogy kénytelen elmondani azt a
dolgot... szavai súlyosan koppantak a beállt csendben:
- Miután ugyanúgy megszöktek a szüleink tőletek, mint én is, a halálba üldöztétek őket. Írásos bizonyíték van a kezemben róla, hogy ti álltatok a balesetük mögött. Nem akartam, hogy eddig fajuljanak a dolgok, mert mégis csak a nagyszüleink vagytok. De nem engedem, hogy tovább mocskoljátok anyánkat és apánkat, valamint a húgomat.
Leon döbbenten húzott magához, és én a mellkasára borulva, némán zokogtam. Teljesen megértettem, Dan miért tartotta eddig magában -
bár a tudatom legmélyebb zugában sejtettem én is.
- Sam, ugye, mondtam, te félnótás, hogy eltűnt két levél...
- Véletlenül találtam rájuk 16 évesen. Abból kellett megtudnom, hogy a szüleimmel valójában mi történt. Feláldoztátok őket szívfájdalom nélkül Mammon* oltárán.
- Hívom a rendőrséget - jelentette be komoran Yuri.
Az eddig - csodák csodájára hallgató - May összegezte a dolgot:
- Nos, maga vén szarkavaró gyilkos, asszonyom. A papi pedig a maga méltó párja, a törpe szörnyeteg. Élvezhetik a vagyonukat tovább a börtönben... a pokolba, a társaikhoz úgyse vihetik...
Nagyszüleink megint csak hápogtak, miközben John Malcolm csendben igyekezett elosonni. Minő balszerencse... az épp megérkező rendőrök
karjaikba futott. Az öregek minden piszkos ügyletében segédkezet nyújtott, és ez köztudott volt...

Az együttes közben a színpadra lépett, hiszen a műsornak folytatódnia kellett. A nézőközönség nem sejthetett meg semmit a kulisszák mögött zajló drámáról. Odakintről felhangzott a zene és a tombolás, míg a fő szponzorokat és lótifutijukat a rendőrök gyűrűje vette körül. A sokat látott nyomozók is meghökkentek az öregek szívtelenségén és kegyetlenségén.
- Biztos kiváltotta belőlük valami ezt... - találgatott Anna tétován.
- A kapzsiság elvette az eszüket, gyilkos démonokká változtatva őket - válaszolt fivérem.
- Én is egy ilyen szörnyeteg voltam... - hajtotta le a fejét Leon.
- Nem. Te soha nem fordultál volna a családod ellen. A fájdalmad elől menekültél. Ők nem menekültek. Ők irtották a vérüket. Jól mondta May - pokolbeli gyilkosok. - simítottam végig párom karján. Felnézett, szemeiben reménnyel:
- Akkor szereted a te Démonodat?
- Imádom!
Magához szorított, majd szája először nyakamon perzselt végig. Aztán megtalálta az ajkaimat, és gyöngéd csókot váltottunk.
- Ezt nem itt kellene... - céloztam súgva a túl nagy nézőközönségre.
- Az öltözőben folytatjuk - dorombolta fülembe, majd kézen fogva magával húzott, megvigasztalni.