Néhány nap múltán Anna és a kicsi Anabell hazamehettek. A többi gyerek érdeklődve várta már a család legifjabb tagját. Mindannyian odaseregletek a kiságyához, és parányi méretein csodálkoztak:
- Milyen apró a keze!
- És az ujjai...
- A lába kisebb, mint Linett babámé - állapította meg szakértő módon Amy.
- Ő az én testvérem! - Jelentette ki büszkén Alex, és kihúzta magát, hogy a nyolcéveseknél nagyobbnak tűnhessen... persze náluk még így is jóval alacsonyabb volt.

Közeledett nevelőszüleink utazása. Már mindent összecsomagoltak, amit szükségesnek véltek.
Az indulás előestéjén - a vacsora után - a nappaliban ülünk, mi, felnőttek. A gyerekek alvási előkészületeit épp Magde felügyelte. Anyánk ekkor felénk fordulva, merev arccal intézte hozzánk mondandóját:
- Gyermekeim, mondanom kell valami nagyon fontosat. Én... nem hiszem, hogy... visszajövök Japánból. Gyógyíthatatlan beteg vagyok. Ott szeretnék meghalni, ahol születtem. Kérlek, vigyázzatok apátokra, és segítsetek neki felnevelni Yumét...
Hiába tudtuk már, amit végül is bejelentett. Mindannyian megrendülten néztünk magunk elé. Annával könnyezni kezdtünk. Én erősen szorítottam egyik kezemmel párom, másik kezemmel bátyám kezét.
Végül Leon szólalt meg:
- Pár hete már tudjuk, hogy mennyire beteg, Midori-sama! Megértjük a döntését, és tiszteletben tartjuk, bármennyire is fájdalmas ez az egész...
- Köszönöm, fiam! Ugye, érzitek, hogy szerelek benneteket?! A szívetekben mindig meg fogtok találni, ha szükség lesz rám... - a megkönnyebbülés elömlött a sápadt arcon. A beesett szemek szeretetről meséltek.
Másnap elutaztak apával. Nevelőanyám két hét múlva, zokszó nélkül viselt szenvedései után tért meg őseinkhez, szülőhazájában.
A temetési szertartásra mindannyian hazautaztunk Japánba. Végakarata szerint ott szórtuk szét hamvait, mint ahol rég vér szerinti szüleinkét.
Két nappal később nevelőapánk szívrohamot kapott. Ezúttal nem élte túl. Egy héttel anyánk temetése után újabb gyászszertartáson vettünk részt...

A szívem mérhetetlen kínban vergődött. Ha Leon és a többiek nem lettek volna mellettem, lehet, én is követtem volna őket... gyermekkorom két erős támaszát, akikre mindig számíthattam árvaként.
Most azonban nekem kellett támaszt nyújtanom a húgomnak. Erőt vettem magamon. Magától értetődően Yumét mi vettük magunkhoz.
Immár négy gyermekrő kellett gondoskodnunk párommal. Lassan telt az idő. Újabb néhány év...

Újsághír:
"A világhírű artista házaspár, Sora Naigeno-Oswald és Leon Oswald végleg visszavonult. Az utolsó elődásuk az összes eddigi sikerüket felülmúlta. Az artistalegenda-páros fantasztikus produkciója méltó befejezése volt ragyogó pályafutásuknak. De lesz
utánpótlás. Gyermekeik is artistáknak készülnek."

Az öltözőben álldogáltunk egymást ölelve. Szomorúan néztünk egymásra. Döntésünk megmásíthatatlan volt. Tudtuk, hogy tovább nem
kockáztathatunk. A homokórán lepergett a mi időnk. Leon több régi, súlyos sérülése nyom nélkül gyógyult akkor - de mostanában a leglehetetlenebb pillanatokban jött elő a fájdalom a lábában. Én pedig mással nem kívántam szerepelni. Akikben még feltétel nélkül megbíztam - Daniel, Layla, Yuri - szintén visszavonultak.
Fantom tűnt elő a semmiből. Arca már nem látszott számunkra tisztán.
- Az utolsó fellépésetek méltó volt hozzátok. Csodás búcsú a Színpadtól... és tőlem is. Ha lehet ilyet mondanom, a kiválasztottak között is ti voltatok a Kiválasztottak... Angyali Páros! Nektek elárulom: a gyermekeitekre vigyázok tovább. Ők is nagy tettekre hivatottak... - hajolt meg szokása szerint. A látomás lassan szertefoszlott. Többé nem látjuk, nem halljuk perverz megjegyzéseit...
- Hiányozni fog... - suttogtam Leonnak. Ezüsthajúm halványan elmosolyodott, és bólintott:
- Nekem is - majd lecsókolta könnyeimet.
- Menjünk, Madame Oswald! Várnak ránk a gyermekeink!

Sora visszaemlékezései itt véget értek...

Néhány újabb esztendő telt el. Zord tél eleji idő volt. A nehéz felhők lustán gomolyogtak a csípős széllökésekben.
A Cape Mary városa melletti temetőben egy nagy csoport fekete ruhában állt körül egy friss földhalmot. Amy és Yume, a két tizenhat éves nagylány partnereibe kapaszkodva, sírásra már képtelenül meredt maga elé. Sora-Sophie és Leon - akik néhai szüleikre megszólalásig hasonlítottak - egymás kezét szorították kétségbeesve. Daniel és családja próbált az árváknak támaszt nyújtani. De ott volt Kalos Eidio családostól, a Killian család, és még sok barát, volt pályatárs.
Lucskos hó csapódott a gyászolók arcába. Még az ég is őket siratta... a Kaleido Színpad örökös sztárjait, Sorát és Leont.
Annyi mindenen mentek keresztül ők ketten együtt... és örökre egymás mellett is maradtak. Fantom csendesen üldögélt az ifjabb Leon Oswald vállán. Most nem volt mit mondania. Őrködött a fiatal, könnyező angyalok felett, ahogy annak idején szüleiknek megígérte.

A széltépte ágak között mintha két árny mozdult volna... Egymást átölelő két alak, kiknek hajába és szárnyaiba kapott a szél... majd a látomás eltűnt. Végleg.