A part felé vettük az irányt, miközben a város lassan esti fényekbe burkolózott, némán haladtunk és valahogy belőlem eltűnt az a cserfes kislány, aki az ilyen séták alkalmával mód felett élvezte a másik figyelmét.

- Gie említette, hogy tegnap beszéltetek - kezdte végül ő.

- Igen, felkeresett, és egy kávé mellett választ kaptam tőle néhány kérdésemre, tisztázódott pár dolog.

- Én akartam, nekem kellett volna ezt elmondanom.

- Nem. Nem tartozol magyarázattal, nem kérhetlek számon semmiért, hisz az utóbbi időben igencsak világosan kifejeztem, nem akartok tőled többet, minthogy a színpadon a partnerem légy. Ráadásul nem is egyszer.

- Akkor sem akartam, hogy ez az egész így alakuljon.

- De így alakult, és azt hiszem így a legjobb.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan! - háborodott fel.

- Leon - pillantottam rá. - Van valami, amit azt hiszem, tudnod kell, hogy megérts. Üljünk le oda - mutattam egy ismerős pad felé, ahol aztán helyet is foglaltunk. - Tudod - kezdtem bátortalanul, de tudtam, hogy ha akkor nem tisztázzuk a dolgokat az tényleg végzetes lesz kettőnkre és az igencsak ellehetetlenedett kapcsolatunkra nézve -, nem ok nélkül borultam ki annyira a minap olyan hirtelen. Amit mondtál, vagyis mondani akartál, felszakított egy régi sebet. Nem hittem, hogy ennyi év múltával is ennyire fog fájni, pedig azt hittem rég beletörődtem, a helyzetembe - miközben beszéltem a homokot piszkáltam a lábujjaimmal és szemeimmel gondosan azokra a mozdulatokra fókuszáltam

- Nem értelek - nézett értetlenül rám, láttam, mikor végre annyi erőt gyűjtöttem, hogy felnézzek rá. Hogy is érthette volna?

- Elhiszem, de nem ok nélkül kertelek, nem olyan könnyű erről beszélni. Nagyon nehéz kimondani, főleg neked.

- Bármi is legyen az... - fogta meg bátorítóan a kezem, de szinte azonnal el is engedte, ahogy az arcába vágtam az igazságot.

- Nem lehet gyerekem - mondtam ki gyorsan, hirtelen, hogy minél hamarabb túl legyek rajta. Csendben ültünk tovább, hagytam, hogy szépen összetegye az apró kockákat, összeálljon előtte a kép, majd emésszen. Nem sürgettem, idő közben még az is felmerült bennem, hogy feláll és egy szó nélkül elsétál. Hagytam volna, de nem tette.

- Ez... - suttogott maga elé, teljesen össze volt zavarodva. - Nem lehet - próbálta hitegetni magát, mint ahogy egykor én is.

- De. Sajnos így van. Az orvos világosan megmondta, hogy ne is reménykedjek, attól csak rosszabb lesz.

- Hogy mi? - nézett ismét rám.

- Így most ez egy kicsit kegyetlenül hangzott, de a doktor nagyon kedves és megértő volt velem, hidd el.

- De, mégis... - Tudtam mire kíváncsi, így megkímélve attól, hogy kérdeznie kelljen, folytattam.

- Egy rutin ellenőrzés során észrevett valamit, ami okán pár komolyabb vizsgálatra küldött. Amikor az eredmények miatt mentem vissza pont olyan képet vágott, mint amikor halálhírt kell közölni egy hozzátartozóval - nagyot sóhajtottam, kis szünetet tartva. Felpillantottam rá, a hánykolódó vizet fixírozta tekintetével. - Mindenre gondoltam, míg az ítéletre vártam, de erre nem, és minden lehetőség közül ez volt a legrosszabb, amit közölhetett akkor velem.

- Ez nem változtat semmin! - tört ki a csendből mérgesen.

- Tévedsz Leon! Mindent megváltoztat!

- Szeretlek, és ez az egyetlen lényeges dolog! Még mindig nem érted, hogy engem semmi más nem érdekel!

- Leon - könnyeimmel küszködtem, de nem hagyhattam, hogy lássa. - Azt hiszem, azon kevesek közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy ismernek. - magam elé beszéltem, de tudtam milyen a tekintete, és hogyan változik, miközben megérti, miről is beszélek. - Tudom, mennyire fáj, ha elvesztesz valakit, láttam mit tett veled Sophie halála. - Lassan folytattam, és mikor a család szóhoz értem a mondandómmal éreztem, ahogy megmerevedik az egész teste. - Az a baba, az egyetlen, aki visszaadhat neked valamit, aminek a létezéséről, úgy hiszem, már rég letettél. Az a sok szenvedés és fájdalom, egy igazi családra van szükséged, mit én... - csuklott el a hangom.

- Kis buta - húzott magához és gyengéden karjaiba vont. Olyan szoros és meleg volt az ölelése. - Fogd már fel végre, hogy te vagy az egyetlen, akire szükségem van - suttogta, de pontosan értettem minden egyes szót, és éreztem minden apró szótag súlyát, mi szépen lassan a mellkasomra telepedett. Halk pityergésem egyre zaklatottabbá vált.

Az éjszaka közepén felriadtam, mikor egy hatalmas villám cikázott át az égen őrjítő zajjal. A szoba, amiben ébredtem nem volt ismerős hirtelen. Először az illatát éreztem meg, ami mindent belepett, majd amikor mozgolódni kezdtem megéreztem a derekam közé fonódó kart.

Óvatosan ügyeskedtem magam a másik oldalamra, nehogy felébresszem, közben pedig próbáltam összerakni, hogy kerültem oda. Emlékeztem, hogy a közeledő vihar miatt visszaindultunk, majd hogy nem engedett autóba ülni, és végül feljöttem hozzá. Folytatni akarta a parton abbamaradt beszélgetést, és a nappaliban vártam, hogy visszatérjen a konyhából, az ígért teával. Utána megszakadt a fonal. Lassan kisimítottam egy tincset az arcából, hogy legalább egy kicsit csodálhassam páratlan, szinte már tökéletes arcvonásait. Régen is szerettem figyelni álmában, bár nem sokszor volt rá lehetősége. Ébren szinte soha nem láthattam azokat a gondtalanul békés vonásokat.

- Szeretlek - halkan suttogtam, szinte ki se mondtam.

- Tudom - suttogta hasonló hangerővel. Mikor lassan előbukkantak sűrű pillái rejtekéből ezüstösen csillogó íriszei, egy kissé döbbent tekintettel találta szembe magát.

- Nem akartalak felébreszteni.

- Csak csendben le akartál lépni - húzott közelebb magához.

- Megfordult a fejemben - vallottam be őszintén.

- Hogy aludhatnék így melletted nyugodtan - sóhajtott kissé színpadiasan. - Sora - hangja meggyötörten hangzott, amivel akaratlanul is belém mart. - Meddig akarod még ezt csinálni?

- Nem vagyok képes rá, nem hiszem...

- Kezdek belefáradni - még szorosabban húzott magához -, nem akarlak elengedni, ne tedd ezt velem.

- Leon - fúrtam fejem a vállgödrébe, mint aki el akar bújni. - Nem tudom, tényleg nem tudom - motyogtam mielőtt ismét elnyomott az álom.

A borús fellegek még mindig sűrűn fedték az eget ébredésem kor. Leon nem volt mellettem, de motoszkálást hallottam a fürdő felől. Megnyugtatott a tudat, hogy ott van tőlem pár lépésnyire. A táskám felől halk zajt véltem felfedezni. A telefonom volt az, és amikor felvettem a vonal túlsó végén a kissé dühös Marco kezdett ordítozni velem. Csak aggódott, hogy valami bajom esett az esti viharba, azért nem mentem haza az este. Próbáltam megnyugtatni, hogy jól vagyok, és mikor közöltem, hogy még Leonnál vagyok elhallgatott. Még pár szót váltottunk, majd letette. Az alvás során kisé összegyűrt ruhát kezdtem igazgatni magamon, majd a szememmel a szobát kezdtem vizsgálni. A tekintetem az éjjeliszekrényen akadt meg, mikor Giselle egyik mondata kezdett visszhangzani a fejemben. Túlzottan hajtott a kíváncsiság. Óvatosan kihúztam a kis fiókot és minden pont úgy volt ott, mint ahogy azt lefestette nekem. Egy párizsi kép rólunk és egy kis fekete doboz. Nagyot nyeltem, hezitáltam, de végül nem nyúltam hozzá csak meredten bámultam magam elé. Mikor kinyílt a fürdő ajtaja, azonnal odakaptam a tekintetem. Egy törölköző volt rajta semmi több, de ez nem terelte el annyira a figyelmem, hogy ne vegyem észre a dühösen felvillanó szemeit.

- Szintén Gie? - hangja gúnyosan csengett. Visszafordultam és újra a képet és rajta nyugvó dobozkát kezdtem el figyelni. - Ha meg akarod nézni, csak nyugodtan - ült le mellém.

- Mikor? Mióta? - néztem rá a vállam felett.

- Párizsban voltunk, az egyik este a folyóparton sétáltunk. Akkor gondoltam erre először.

- Akkor készült a kép - állapítottam meg, mire enyhe bólintással felelt.

- Miután visszatértünk kicsit megrémültem, hogy mi jár a fejemben, de egyre többször gondoltam rá, egyre biztosabb lettem benne, hogy ezt akarom. Az első premiered után akartam odaadni, de te olyan zavarodott voltál, ami visszakozásra késztetett. Hidd el ezerszer megbántam már, hogy nem tettem meg akkor. Miután elmondtad, hogy kaptál egy ajánlatot, lemondtam róla, hogy megteszem. Nem akartam, hogy azt hidd, azért teszem, hogy itt maradj.

- Ha akkor megteszed... - suttogtam és félig felé fordulva láttam, ahogy a dobozkával babrál. - Gondolkoznom sem kellett volna a válaszon, egy pillanat alatt felejtettem volna el New Yorkot, és most nem itt tartanánk - felkacagtam és megráztam a fejem. - Mi értelme van ennek az egésznek? - kérdeztem keserűen.

- Felejts el mindent - szólalt meg hosszas hallgatás után. - Ne foglalkozz semmivel, ne gondolkozz, csak arra gondolj, amit most érzel. Mondd azt, hogy hozzám jössz és, hogy...

- Rendben - vágtam rá, amivel magamat jobban megleptem, mint őt. Nem értettem magam, össze voltam zavarodva, de a válasz olyan egyszerűen csúszott ki. Hosszú másodpercekre elnémultunk, egymás tekintetét fürkészve. Teljesen szembe fordultunk időközben egymással. - Hozzád megyek, ha megkéred a kezem - törtem mega csendes kis játékot. Kinyitotta a dobozt és kivette belőle az apró ékszert.

- Sora - egyik kezével a kezemet fogta, míg a másikkal a gyűrűt tartotta előttem. Soha, soha az életben az előtt nem láttam annyira komolynak a tekintetét. - Leszel a feleségem? - a szemeibe kétségek ültek, de nem magában, hanem a válaszomban kételkedett, még az elhangzottak után is. Először csak bólintottam, majd halkan kimondtam egy igent. A gyűrű tökéletesen illett az ujjamra.

- Őrült - mosolyogtam, halkan felkacagva húzódtam közelebb hozzá, és ő ezen felbátorodva egy pillanat alatt maga alá gyűrt. Fullasztó volt a csókja, a hév, ami belőle áradt azonnal átjárta minden porcikámat. Mintha telefoncsörgést hallottam volna, de a külvilág egyre jobban tompult körülöttünk. Giselle lépett be a szobába.

- Leon! Kalos hívott, hogy már bent... - a torkán akadt a szó, amit meglátott minket. - Azt hittem egyedül vagy - húzta vissza maga előtt az ajtót -, ne haragudjatok.

Alig fél óra múlva már a színpadon álltunk, hogy drága főnökünk ítéletet mondjon produkciónk felett.

--- --- ---

- Várj! Ezt most nem teljesen értem - szakítja félbe Sorát a szőke hajú lány.

- Ha nem szakítanál folyton félbe, már rég végeztünk volna, és mindent értenél. De mivel tudom, úgysem állod meg - csóválja meg a fejét -, válaszolok a kérdésedre, ha te is elmondod vére, mivel rémített meg ennyire.

- Jó - húzza el a száját a lány. - Szóval azt mondtad, hogy nem lehet gyereked. - Sora bólint. - De mégis itt van Sophie és Aaron. Amikor visszajöttem a színpadhoz Sophie már nagyobb volt, de emlékszem arra, amikor a kis Aaron vártad. - Sora ismételten csak bólint. - Ezek szerint Sophie... - kezd Hannah fejében összeállni a kép szépen.

- Pontosan, Sophie nem az én lányom. Sajátomként szeretem, nevelem és abban a pillanatban elbűvölt, hogy először a karjaimban tartottam, de nem én adtam neki élet. Aaron - széles mosoly ült ki az arcára -, érte igazán meg kellet küzdeni. A másfél évi próbálkozás, a csalódások, semmi volt ahhoz képes, mint amikor kiderült, hogy végre sikerült és az orvos szigorú ágynyugalmat javasolt. Tudtam mire vállalkoztam már a legelején, és hogy nem lesz egyszerű, de az hogy ő is itt van nekünk, mindent megért.

- Az arcod, mindig olyan más, ha róluk beszélsz, olyan földöntúli boldogságot sugároz, hasonló, mint amikor Leonnal vagy, vagy róla beszélsz, de mégis más.

- Neked is van egy ilyen arcod, amikor ő jár a fejedben.

- Tényleg? - néz csodálkozva a német lány.

- Igen. Most viszont te jössz, hogy kibökd, mi bánt, már napok óta.