Egy halk nevetés hagyta ajkait, mire az egész kastély népe megrohamozta őt. A szakácstól elkezdve az inasokon át a szolgálókon keresztül mindenki egy-egy kedves szóval köszöntette. Sophie állt legtávolabb tőle. Ahogy lassan elhalkultak az üdvözítő harsonák, Sora a kezeit a kislány felé emelte. Szinte megijedt azoktól a jól ismert szemektől, de eddig nem ebben a formában tapasztalta. Megkönnyebbülve nyugtázta, hogy amikor Sophie felé nyújtotta karjait, a kislány szemei újra meglágyultak és a régi fényben csillogtak. Sietve ugrott fel az ágyra és bújt be mellé, hogy szorosan ölelhesse és kicsit sírhasson is. Sora mindenkit megkért a távozásra és hosszasan beszélgettek a lánykával.

- Sophie! Kérlek! Ne tedd ezt! – szorította magához a lányt – Ne keményítsd meg a szíved! Ne akarj mindenki helyett erős lenni! Maradj olyan, amilyen voltál, egy cserfes angyalka, akinek már csak a jelenléte is vidámsággal tölti el az emberek szívét!
- De... de...
- Ne akarj még felnőni! Hidd el, boldogulunk mi is! A felnőttek élete bár nehéz, de nem megoldhatatlan. Imádunk téged, amit csak tetéz az, amit tettél.
- Mire gondolsz? – szipogta könnyei között
- Hallottam Pierre-től, hogy amikor a városban, voltunk, te intéztél el mindent, hogy az érkezésemkor rendben menjenek a dolgok.
- Igazán nem nagy dolog! – pirult el és zavarát a lány ölelésébe rejtette
- Dehogy nem! A sérülésem...

És vége. Beleszakadt lelkébe a szó. Hirtelen felvillant előtte, ahogy Dante, fegyverrel a kezében fenyegeti Leon-t és ő elé áll és... lövés hallatszik... Sora azonnal ellökte magától Sophie-t, egyik kezét a sérülésére tette, másikkal a fejét szorította és üvöltött. Semmi báj, semmi elegancia. Annyira félt, rettegett, hogy szívét már mozdulatlanságig nyomta a fájdalom. A fájdalmas, érthetetlen kiáltásra mindenki becsődült. A doktornő azonnal az ágyához rohant és igyekezett megnyugtatni őt, de hiába. Ahogy Leon is felért, húgát a földön ülve sírva találta. Sebes léptekkel indult meg felé, erőszakosan rángatta fel a földről és kérdésével bombázva, kezeivel próbált értelmet ébreszteni benne, Sophie is felsikoltott fájdalmában, amitől a fivére tudata is kitisztult. A kemény szorítás meglazult és szorosan ölelte magához a törékeny lánykát, aki szabadon engedte kristálykönnyeit, hogy elvegyüljenek testvére finom anyagú ruhájának szálai között. A férfi összeszorította a szemeit és próbálta teljesen figyelmen kívül hagyni a mögötte fájdalmasan kiáltó szerelmének hangját. Sophie eltakarta a füleit és így védekezett ellene.

- Így nem megyünk semmire! – kiabálta túl a rángatózó, engedetlen, tudatának teljesen kívül eső lányt
- Mégis mit kellene tennünk? – fordult feléjük Leon
- Gyere ide és segíts egy kicsi! Van valami sál, vagy régi anyag a szobában?
- Hajkendők vannak, igen! – segítette őt ki Sophie és már el is tűnt, hogy egy maroknyi anyaggal térjen vissza
- Remek! Ezekkel kösd ki a kezeit! Én majd a lábait! – utasította őt a doktornő
- MICSODA? – háborodott fel – MÉGIS MINEK?
- CSINÁLD, AMIT MONDOK! MÉG A VÉGÉN KÁRT TESZ MAGÁBAN! – felelt ellentmondást nem tűrő hangon, amit Leon sem vethetett el

Óvatosan megfogta az egyik kezét, amit Sora elrántott tőle és hadonászni kezdett vele. Tanácstalannak érezte magát, és amikor az orvost nézte, szíve még jobban elnehezedett. Ő kíméletlenül kötözte ki a lány bársonyos bőrű, vékony lábait a baldachin oszlopaihoz. Szemeit most kedveséébe fúrta, de abban nem látott semmi fényt. Egy teljesen összetört és megzavarodott lány volt. Mintha nem is az a nő feküdne itt, akit alig egy fél órája hagyott az ágyában mosolyogva. Egyszerűen nem volt képes elviselni azokat az élettelen, fénytelen szemeket. Hát elfordította tekintetét és csak az utasításra koncentrált. Megragadta őt és kikötözte... először az egyik kezét, majd a másikat. Sora most teljesen kiszolgáltatottan feküdt előtte és egyszerűen képtelen volt elviselni a helyzetet. Ráborult a lányra, közelségével próbálta megnyugtatni. Beszélt hozzá, apró csókokkal halmozta el arcának pontjait, végül ajkait. Sora megremegett. Egyetlen csók elég volt hozzá, hogy az a szörnyű árny, melyet a múltkori esemény emelt elméjére, most elhalványuljon, végül nyomtalanul eltűnjön. A lány szemében újra fény gyúlt. Mintha álmából ébredt volna. Egy lusta mosoly kerekedett arcán, szemeit pedig lehunyta. Mint egy édes gyermek, aki nem akar még iskolába menni és anyja parancsoló szava ellenére még visszabújik az ágyba. Leon is megnyugodott kissé. Szemében kérleléssel fordult a doktornő felé, aki bólintásával engedélyezte a lány elengedését. Gyorsan bontotta meg az anyagot a lány csuklójáról és lábairól, aki erre összegömbölyödött és gondtalanul aludt tovább. A ház népe elhagyta a szobát, majd Sophie is és a doktornő is. Leon egy nyugtató csókot pecsételt Sora homlokára, mintha azzal akarná távol tartani kedvesétől az ártó gondolatokat.

A szoba elhagyása előtt még egyszer visszanézett az alvó hercegnőre és kissé nyugodtabban indult lefelé a szalonba. Minden egyes lépése kiesett tudatából, amit az a látvány ejtett rabul, ahogy Sora vergődött a karjai között. Iszonyú dühös volt. Majd felforrt a tudattól, hogy Anthony már nem kaphatja meg tőle azt, amit kimérne rá, de a szíve kicsit megnyugtatta, ha eszébe jutott a férfi végzete. A szalon most különösen sok emberrel telt meg. Az ajtóból pásztázta körbe a hatalmas teret. A hosszú kanapén, szemben a kandallóval ült Sir Kalos Naegino Ediot, Anglia királya, jobbján feleségével, Lady Sarah Martina Naegino Ediot, a királyné. Velük szemben foglalt helyet Sir Dante Harold Naegino Ediot, a korona herceg, aki már évtizedek óta nem beszélt drága szüleivel. A tűz mellett kuporgott még húga, Sophie, a terem másik végében, magának délutáni teát töltött a doktornő. Az ablak alatt egy kedves házaspár ült egymással szemben, Lord Yuri Killien és Lady Layla Hamilton személyében, akik mellett régen látott szolgálóik, Ana, Mia és Ken is szüntelenül figyelt. Leon, érkeztével meghajlással üdvözölte a jelenlévőket és helyet foglalt egy fotelben, nem messze Dante-tól, szemben a királyi párral.

- Jöttünk, ahogy tudtunk! – szólalt meg először a királyné
- Ez tartott három napig? – vetette oda kétkedően a fiuk
- Dante! Fogd vissza magad! Egy királyságot csak nem lehet csak úgy, egy szó nélkül ott hagyni! – hördült fel a király
- Még a saját családodért sem? – sziszegte, miközben tekintetét az apjáéba fúrta
- Még mindig a régi sérelmek beszélnek belőled, nem igaz? – dőlt hátra a férfi
- Kérem! – avatkozott közbe a kialakuló vitába Leon – Ha jól tudom, most nem ezért vagyunk itt! – tárta szét karjait unottan és az asztalon gőzölgő forró italáért nyúlt
- Bocsásson meg nekünk! – engedelmeskedett mindenki – Hogy van a lányunk? – fakadt ki a királyné
- Reményeim szerint a sérülése hamar begyógyul majd, de az előbbi kirohanást nem tudom mire vélni. Had mutassam be önöknek Miss Kate Smith-t, aki egyedülálló tehetség a környéken az orvostudomány terén. Hogy ne csak az én elfogult diagnózisomat hallhassuk, megkértem őt, hogy meséljen el mindent.
- Köszönöm! – vette át a szót a nő – Nos, Lady Sora állapota egészen kielégítő. A golyó nem érintett semmilyen létfontosságú szervet, és az eltávolítása során sem lépett fel komplikáció. Ami aggaszt, azaz előbbi roham. Úgy tűnik, az agya még nem volt képes feldolgozni a történteket és ha a lánynak eszébe jutnak a balesete részleteit, egyszerűen újra lejátszódik előtte. Ez hatalmas fizikai és lelki fájdalommal jár.
- Jézusom! – formálta halkan a király
- Szegény kislányom! – esett kétségbe Lady Sarah
- De meggyógyul, ugye? – szólt messzebbről Layla, aki elválaszthatatlan barátnője lett a lánynak
- Ha mindenki azt teszi, amit mondok, akkor talán hamarabb, mint azt jósolni tudnám. – mosolygott a nő
- Akkor mit kell tennünk? – egyenesedett fel Leon
- Sosem szabad emlékeztetni őt az eseményekre. Próbáljon meg mindenki őszinte lenni hozzá és ne kezdjenek el bájologni vele, mert az csak gyanút szülne az amúgy is nyugtalan tudatában. Ha kell, oktassák ki, vagy emeljék fel a hangjukat ellene! Higgyék el, ha ezekkel az érzelmekkel lesz elfoglalva, a tudata egy idő után már nem fogja fel olyan tragikusnak a helyzetet!
- Rendben! – felelt mindenki helyett Leon, és a hivataloskodásnak ezzel vége szakadt

Ahogy az ilyenkor lenni szokás, a férfiak és a nők külön termekbe gyűlve folytatták a beszélgetést. Leon mindenkit a dolgozó szobájába invitált, ahol whisky-vel és szivarral kínálta az urakat. Ahogy az várható volt, Dante és a király a lehető legmesszebb foglaltak helyet egymástól a teremben.

- Hamarosan vissza kell indulnunk! – kezdte Sir Kalos
- Milyen meglepő?! – esett vissza székébe az éppen felállni készülő Dante
- Ilyen hamar? – lepődött meg Leon is
- Mit tehetnék, fiam? Az ország nincs meg királya nélkül! – ecsetelte sóhaja közben, és valódinak tűnt bánata
- De ígérje meg, hogy indulásuk előtt még megnézi a lányát! – kortyolt az italába a házigazda
- Ebben biztos lehet! – bólintott határozottan
- Nah persze... – sziszegte Dante, de senki sem reagált érctelen viselkedésére
- És mi történt felétek a nagy Killien birtokon, barátom? – fordult Yuri-hoz
- Minden a régi. Az urak folyamatosan leveleikkel zaklatnak, amivel vissza próbálnak édesgetni a társaságba.
- Miért tagadod meg ezt a lehetőséget? – sóhajtott Leon az agyonrágott témát hallva
- Eddig sem akartam kitenni a kedvesemet a kapzsi ügyfelek élcelődéseinek. Pláne most.
- Mit értesz ez alatt? – pislogott értetlenül Leon
- A Killien család hamarosan bővülni fog! – jelentette ki büszkén

A kis társaság egy emberként kelt fel székéből és indult meg gratulálni a leendő apa felé. Csak úgy repkedtek a jótanácsok, az olykor zavarba ejtően gyerekes megjegyzések és egyik teli poharat követte a másik. Közvetlenül a dolgozószoba alatt lágy zene mellett női kacajok és ízes pletykák áradata indult el. A királynét mindenbe beavatták, amit Sora akkor csinált, mikor elszökött otthonról. Még szerencse, hogy a doktornő is csatlakozott a társasághoz, mert olykor elkellett a segítsége egy-egy történet alatt. Layla természetesen beavatta barátnőit a titkába, mi szerint hamarosan édesanya lesz, amit szintén kitörő örömmel fogadtak. A legjobban talán azt bánta, hogy Sora most nem volt ott mellette, hogy először tudja meg a hírt. A férfiak társalgásával ellentétben itt nem merült fel politika, viszályok. Csupán vidám dolgokról beszélgettek, emlékeztek meg. A társaságot ütemes kopogás zavarta meg, amit az inas, Jerry mért a hatalmas faajtóra. A doktornőt kérette, mert idő közben Sora ébredezni kezdett a szobájában és szerette volna, ha beszéli tud valakiről. Az illedelmes távozás után az inas nyomában haladva tért be a lány szobájába. Sora teljesen kicserélődött. Újra azaz ártatlan, gondtalan nő ült az ágyon, aki régen volt. Dr. Kate egy bátorító mosollyal az arcán indult el felé és vizsgálta meg újra.

- Hogy érzed magad?
- Köszönöm, doktornő, már sokkal jobban.
- Ez remek. Ha vigyáztok a sebedre, hamar meggyógyulsz, meglásd!
- Hál’ Istennek. Már úgy kimennék innen. – csúszott vissza fekvő helyzetbe
- Annak is eljön majd az ideje, majd meglátod. Egyébként... mondanom kell neked valamit.
- Valami baj van? – húzta össze a szemöldökét
- Még nincs. Az orvosi titoktartás megkötötte a kezem, ezért te vagy az első, akinek elmondom.
- Ne ijesztgessen! – homályosodott el a lány tekintete a könnyeitől
- Sora. A lövést követően megvizsgáltalak minden szempontból, hogy bizonyos legyek az egészségedet illetően. Sora. A vizsgálataim alapján teljes bizonyossággal állíthatom, hogy... gyermeket vársz.