Van az úgy, hogy ha egy ideig csupa rossz dolog történik veled, szemernyi esélyét sem látod annak, hogy mindez megváltozhat. A szomorúság, a gyötrelem úgy férkőzött az életedbe, hogy fel sem tűnt, sőt, közelsége már-már természetesnek tűnt. Már nem tudtál örülni annak, ha egy mező közepén sétálva egy-egy madár vígan dalolva elröppent feletted. Már nem csalt arcodra mosolyt egy apró állatka gyermeki játéka, mely néha a földön heverve végződött. Nem éreztél ezer pillangót a szívedben vadul rebegni, ha az imádott férfi szerelmes hangon suttogott édes szavakat füledbe. És azon a napon, amikor már ébredésedkor egy hang fogadott mézes hanggal a változásra csábítva... minden megváltozott. Angyal formájában jelennek meg körülötted azok az emberek, akik minden gonosz érzést elűznek mellőled. Egy szerelmes férfi... egy ártatlan leány... egy halom kedves ember és egy doktornő személyében. Ahogy Sora szemébe nézett és megkegyelmezett kusza életén, hirtelen minden megszűnt a lány körül. Ott ült abban a hatalmas ágyban és csak meredt maga elé. Szemei szobrokéhoz hasonlóan néztek a semmibe, teste teljesen lebénult, elméje csupa üresség volt. Aztán megjelent előtte egy angyalian kacagó gyermek, ami csak az övé és Leon-é. Ebben a szoborban azonban emberi lélek lakozott, minek bizonyítéka egy kristály könnycsepp volt, mely észrevétlenül keletkezett őz-barna szemeiben és indult útjára porcelán bőrén. A testét hirtelen mindent megremegtető érzések töltötték fel az öröm és imádat vegyületeként. Szemeiben fény csillant meg és azonnal magához ölelte a kissé megilletődött doktornőt. Már nem ismerte a józanságot. Megrészegítette a tudat, hogy végre valóra válhat az álmuk, hogy egy család legyenek. Aztán felrémlett előtte a doktornő arca. Valami nem stimmelt. Lassan engedte ki szorításából és kényszerítette egymásba tekintetüket. A szemüveg mögött még mindig azok a szemek figyelték őt. Azok a szemek, amiben a boldogság mögött bizony fájdalom lapult meg, amit csak akkor vehetett észre, ha igazán megvizsgálta a tekintetét. Sora arcáról is lehervadt a mosoly, könnyei egy pillanatra elapadtak.

- De...? – rebegte félve.
- Figyelj rám! Nagyon fontos, amit most mondani fogok! – ragadta meg a lány vállait. – De mindenekelőtt előbb hallgass végig!
- Kérem! – kulcsolta össze ujjait remegve.
- Szóval. A lövés nagyon közel van ahhoz, hogy a babád veszélyeztesse.
- Nem... – súgta és könnyei újra útjukra indultak.
- Figyelj rám! – rázta meg kissé őt. – Nem lesz semmi baj, ha mindent úgy csináltok, ahogy mondom! Érted?
- Nem lehet... – sírta.
- Sora! Erősnek kell lenned! – ölelte magához őt. – Itt maradok veletek és segítek, rendben?

A lányhoz azonban nem értek el a szavai. A mindent jelentő boldogsága már megint veszélyben volt. Lassan férkőzött a tudatába az átkozottság fogalma, hogy úgy rendeltetett valamikor a múltban, vagy a jövőben, hogy ő nem lehet boldog ebben az életben. Minden ereje elhagyta. Már nem volt ereje újabb csatára, ezúttal saját magával szemben. Teljesen magába burkolózott és omlott vissza az ágy kényelmébe. A doktornő gyorsan megvizsgálta, de semmi rendelleneset nem talált. Pontosan tudta, hogy ezek után két út nyílhatott meg előtte: a teljes összezavarodottság és hiszti... vagy a másik, amibe most esett. A teljes összeroppanás. Aggódva nézett végig rajta, majd gondosan betakargatta és elhagyta a szobát. Az ajtóból még aggódó pillantásokkal nézett vissza rá és távozott. A lányok a hatalmas nappaliban, tűkön ülve várták a visszatérő doktornőt, hogy egyszerre tehessék fel kérdéseiket Sora-val kapcsolatban. Ahogy megpillantották a nőt a lépcsőn lefelé jönni, mindenki felé mozdult. Még mielőtt bármi is elhangzott volna, Dr. Kate az ujját ajkai elé emelte és csendre intette a cserfes nőket, majd megkereste az inast, hogy vezesse őt a férfiakhoz a dolgozószobába. Újra eltűnt, maga után kételyeket, aggódást és könnyeket hagyva a lányokban. A szoba ajtaja mélyen dörrent az apró kopogástól, mire megjelent Leon mögötte.

- Miben segíthetek? – mosolygott a doktornőre.
- Elnézést, a zavarásért de... beszélhetnénk négy szem közt? – sóhajtott a nő, erőt gyűjtve.
- Pe-persze! – zavarodott össze a férfi és elkérette magát partnereitől.

Jerry nyomában, némán vonultak át a szalonba, hogy csendes körülmények között beszélgessenek. Az inas italokat készített elő és apró süteményeket, a vendég fogadására, majd távozott. Leon érezte, hogy valami baj van, de annyira szerette volna, ha ez így lenne, maradjon titokban. Annyira szerette volna meghosszabbítani ezeket a perceket, hogy sose derüljön fény a sötét titokra. Kezébe vette poharát, amiben bűnösen kavargott a gin és a szájához emelte.

- Nos? – fordult végre a nő felé. – Miről szeretett volna beszélni?
- Lady Sora felébredt! – kezdte a jó hírrel.
- És ezt csak így mondja? – tört ki belőle a boldogság.
- Kérem! – csitította Leon-t. – Hallgasson végig! A hölgy ha lehet, most még rosszabbul van, mint eddig...

És igen. Ettől a mondattól félt Leon a legjobban. Ezért nem akarta elkezdeni ezt a beszélgetést. Kezében a pohár megremegett, majd téveszthetetlenül közeledett kicserepesedett ajkai felé, hogy akár egyetlen kortyától enyhüljön a benne tomboló félelem.

- Ezt hogy érti? – túrt bele lomhán a vállára omló hajfürtjeibe.
- Ahhoz, hogy megértse, előbb be kell jelentenem valamit. Lady Sora gyermeket vár.
- Tessék? – kérdezte súgva, gyermeki boldogsággal a szemében, mely túlragyogott minden csillagot.
- Jól hallotta, uram. A baj azonban pont ez.
- Hogy nevezhet egy gyermeket problémának? – hőkölt hátra hitetlenkedve.
- Nem a létezésével van a baj... hanem a helyzetével. – sóhajtott, majd folytatta. – A kisasszony sérülése nem messze húzódik a gyermektől, ami ez által könnyen elmehet. Sajnálom...
- Úgy érti... talán meg sem születik? – rogyott le magas támlás, kézzel faragott karfájú székébe.
- Attól tartok, igen. De nyugodjon meg! Nem szabad mindent ilyen borúsan kezelni! A jó hírem az, hogy bár most kétséges a gyermek világra jövetele, kellő törődéssel és odafigyeléssel semmi baj sem lesz.
- Mit kell tennem? – ugrott fel a székből.
- Sora-nak teljes nyugalomra van szüksége, és ha lehet, még egy ideig maradjon ágyban. Továbbá legyen mellette. Bocsássa meg következő szavaimat, de a maga fájdalma csekély töredéke annak, amit most a Lady érez. Csak vigyázzon rá és még így is, legyen része a család életének.
- Értem. És köszönöm az őszinteségét! – azzal meghúzta poharát. – Ha most megbocsát! – nyújtotta karját az ajtó felé, hogy távozásra kérje a nőt, aki engedelmesen elhagyta a szobát.

Leon is teljesen összetört, megzavarodott. Fogalma sem volt, hogy tudna egy ilyen helyzetben ő maga bármit is tenni. Mérgében üres, mérgének zamatát halványan őrző poharát az ajtónak vágta, mely ezernyi ragyogó darabkára hullott szét. A szilánkok tánca teljes fénybe árasztotta a komor szobát. A férfi a földre zuhant és mozdulatlanul bámulta a plafont.

- Az Istenit! Mikor már végre minden rendben ment... Nem... egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Battlefield keze még a halálból is képes elérni minket és ártani nekünk. Mi kell ahhoz, hogy teljesen eltűnjön az életünkből? Honnan szerzek én elég erőt ahhoz, hogy mindenki elméjéből elűzzem... főként Sora-éból?

Akaratlanul is eszébe jutottak apja szavai, ha kilátástalan helyzetbe került valami miatt...

Van egy imádság arra, hogy erőt adjon azoknak, akik olyan helyzetbe kerülnek amit nem akarnak elfogadni! Az ima ereje az emberi természet mélységes ismeretéből fakad: „Kérjük az Urat, hogy adjon Erőt elfogadni a megváltozhatatlant - mert oly sokan, oly hevesen gyűlöljük a kártyát, amit az élet osztott nekünk, Bátorságot megváltoztatni a megváltoztathatót - mert oly sokan, oly gyávák vagyunk és félünk kiállni az igazunkért, és Bölcsességet, hogy felismerjük a különbséget - mert oly sokan átadjuk magunkat a kétségbeesésnek, ha lehetetlen választás elé kerülünk. A jó hír azoknak akik elmondják ezt a fohászt az, hogy Isten meghallgat és felel imáitokra... a rossz hír azonban az, hogy előfordul hogy a válasza... NEM! Ebben az esetben csupán magadra támaszkodhatsz, az életed során összegyűjtött magabiztosságra, merészségre és tudásra. De ne hidd, hogy ez a felsőbb erő nem szeret téged, vagy elhagyott. Csupán így akarja megmutatni neked, hogy igenis képes vagy magadtól csodákat művelni, bármilyen sötét is most számodra a jövő.

Kissé bódultan ült fel a földről és Sora jutott eszébe. Ahogy végignézett magán, a rendetlen hajzuhatagán, gyűrött ruháján és italtól bűzlő testén, kissé elmosolyodott.

- Így mégsem állíthatok be hozzá. – jegyezte meg magának.

Nagy nehezen felkelt a földről és útját szobájába vette, ahol gyorsan, hideg vízzel megmosta fáradt testét, haját rendezte és ruháját lecserélte. Végre úgy vélte, méltó lehet arra, hogy megjelenjen előtte. Kissé könnyedebb lélekkel lépkedett a lépcsőn, mintha már előző ruhájába csomagolta volna terhét, melyet levetve kissé megkönnyebbülve indulhatott Sora-hoz. Az ajtó előtt, mely mögött feküdt, ott állt a doktornő. Láthatóan őt várta.

- Örülök, hogy összeszedte magát! – mosolygott rá.
- Igyekeztem! – hajolt meg kissé.
- Csak azért vagyok itt, hogy figyelmeztessem önt.
- Mégis mire? – pislogott szaporán.
- Lady Sora most teljesen erőtlen és összeroppant. Nem az a látvány fogja fogadni, amit már megszokott.
- Igen. Már felkészültem! – szívta magába az éltető levegőt, majd lassan szabadult meg tőle.

Egy köszönő pillantást vetett még a doktornőre, majd megragadta a kilincset és belépett a szobába. A szobalányoknak köszönhetően kellemes meleg volt bent, ami mindenhová elrejtette Sora liliomillatú parfümének aromáját, mely megbabonázta őt. Sora ott feküdt vele szemben a hatalmas ágyban, melyben szinte elveszett apró alakja. Leon egy könnyed mosollyal arcán indult meg felé és telepedett le az ágya szélére. A lány ébren volt, szeme a semmibe veszve nézett maga elé. Azonban ahogy a férfi megérintette hideg kezét, lassan rávetette tekintetét élete szerelmére, ám ez inkább volt büntetés, mint kegyelem, ugyanis a lány szeméből minden érzés kihalt már, ami eddig éltetve csillogtatta. Leon végigsimított a lány finom arcán, aki behunyta a szemeit és mosolyogni kezdett. Ám a mosolya hamar hervadó volt, szemei könnyed összecsukását felváltotta a görcsös szorítás és könnyei azonnal ellepték szempilláit.

- Csss! – szorította magához őt a férfi. – Nyugodj meg! – csitította a hangosan zokogót.

Sora sokáig sírt a karjaiban, mire végre megnyugodott és maga mellé invitálta kedvesét az ágyba. Leon beférkőzött mellé, a lány ráfeküdt a mellkasára és hagyta, hogy kedvese érzékenyen simítson végig hátán oda s vissza. Hallotta, hogy a fiú szíve is megnyugodott kissé.

- Leon... – súgta.
- Igen? – felelte halkan.
- Mond csak! Szeretnél tőlem... kisbabát?

Leon-t teljesen meglepte a kérdés. Azt hitte, hogy a doktornő már mindent elmondott neki, de úgy tűnt, jobb lesz, ha tudatlanságot színlelve belemegy a játékba.

- Hát persze! – felelte egyértelműen.
- És hányat? – faggatózott tovább.
- Hmmm... nehéz kérdés! Mondjuk hármat! – lelkesedett.
- Hármat? Nem lesz az egy kicsit sok? – nevetett gyengén.
- Sok? Akkor mit szóltál volna, ha öttel hozakodok elő?! – viccelt, hogy Sora-t teljesen megszabadítsa bánatától.
- Jézusom! – ütött erőtlenül a férfi mellkasára, majd mikor mindketten elhallgattak, folytatta. – Tudod Leon...
- Igen?
- Már csak kettő kell... – húzta össze magát a takaró alatt, várva a reakciót.

Leon, bár már tudta a hírt, az ő szájából valahogy máshogy hangzott ez a csoda, és bár színlelni próbálta örömét, mégsem kellett hazudnia érzései felől, mert öröme ismét ellepte lelkét. Szemei lassan kerekedtek el, tekintetét a lányra vetette maga mellett és szerelmesen rántotta magához, hogy szenvedélyesen megcsókolhassa. Sora megszeppent a hirtelen érzelemkitöréstől, de egyáltalán nem bánta. Karjait Leon nyakára fonta és szorosan tartotta magát a csók mélyítésére.

- Ezt... ezt el sem hiszem! – ölelte a lányt.
- Pedig így igaz! Nemrég itt volt a doktornő és ő mondta! – majd arca kissé elkomorodott. – De van itt még valami.
- Mi lenne az?
- A baba kicsit bajban van. – és ahogy Leon aggódó szemeit látta, gyorsan hozzátette. – De nyugodj meg! Ha odafigyelek magamra és sokat pihenek, akkor minden rendben lesz! – mosolygott rá.
- Rendben! – csókolta homlokon. – Most pedig megyek, és világgá kürtölöm, hogy apa leszek!
- Inkább szólj nekik, hogy jöjjenek fel, és együtt elújságoljuk nekik! – szégyenlősködött.
- Máris hozom őket! – váltott gyors csókot vele, majd el is tűnt.

Alig pár perc múlva már vissza is ért, nyomában a kastély egész népével, kezdve a családtagokkal, a vendégeken keresztül a szolgálókig. Mindenki szépen felsorakozott, az ágy előtt közvetlenül a családtagok álltak, mögöttük a szolgálók. Sora, hosszas magyarázkodás után végre bejelentette terhességét, amit mindenki ujjongással és gratulációval fogadott, kivéve pár embert, akik közül most Dante lépett elő, arcán valami ördögi mosollyal.

- Mond csak, Oswald! Emlékszel még arra, amikor azt mondtam neked, hogy amint megtudom, hogy elcsábítottad a húgomat... megöllek?
- Őőőőőh... nem? – próbálkozott, mire Dante elkezdte a szobában körbe körbe kergetni őt, amin mindenki nagyon jót derült.

Sora családja kissé félve néztek egymásra, hiszen egy hercegnő teherbe esik házasság nélkül, és ezt egyáltalán nem tolerálják az országukban. Mégis ki hallott már ilyet? Kalos látta kedvese szemében a nyugtalanságot, ezért kicsit magához húzta és nyugtatólag a fülébe suttogott. Láthatóan hatásos volt, mivel minden feszültség elszállt a szobából. Leon-nak viszont nem volt szerencséje, ugyanis egy ügyetlen mozdulatát követően Dante utolérte és majdnem rávetette magát. Csupán a szolgálóknak köszönheti életét, akik majd megszakadtak a nevetéstől, ahogy mindenki a teremben.

- Na de fiam! – lépett mellé Sarah. – Viselkedj egy kicsit! – simított végig az arcán.
Dante kicsit visszafogta magát és karját nyújtotta a kissé remegő Leon felé, aki minden átgondolás nélkül fogadta a gesztust, aminek következtében ujjai ropogása lett a válasz.
- Remélem elveszed őt és nem csak játszottál vele! – fogtak kezet, ám Dante kissé erősebben, mint azt ahogy bárki is gondolta.
- Természetesen! – sziszegte Leon, miközben próbálta kézfejét kiszabadítani Dante-é közül.

A szoba lassan újra csendes lett és csak a kastély leendő ura és úrnője maradt egymásnak. Leon becsukta az ajtót, sőt kulcsra zárta, nehogy valaki megzavarja őket, majd visszafeküdt a lány mellé. Jobb karjával átölelte a hátát és kissé felszisszent a még mindig sajgó végtag miatt.

- Jézusom! A bátyád nem viccel, ha rólad van szó! – nevetett.
- Te szegényem... – nevetett ő is, majd óvatosan kezei közé vette a férfi tenyerét és simogatásával próbálta elűzni belőle a fájdalmat.

A szobában ropogó kandalló volt az egyetlen, ami megtörte a meghitt, békés csendet közöttük. Leon némán ölelte kedvese vékony hátát, aki összekuporogva bújtatta arcát a férfi mellkasába. Óvatosan magukra húzták a takarót és aludni próbáltak. Az ágy mellett húzódó, hatalmas erkélyes ablak mögött új arcát mutatta a tél. Ezer hópehellyel árasztotta el a tájat, hogy a karácsony mindenki számára kellemesen teljen. A hópelyhek közül némelyik mosolyogva lesett be a szoba ablakán a függöny résein keresztül, volt, amelyik ott halt el a hideg üvegen, hogy utolsó emlékeként őrizze ezt a békés látványt.