Jeles napra ébredt a világ. Ez az egyetlen egy nap az évben, mely hivatalosan is a szereteté. Háromszázhatvanöt nap közül háromszázhatvannégy a gondjaidé, a céljaidé, munkádé, és a szereteté csupán egyetlen egy, s annak is az estéje egyedül... Pedig hidd el, fordítva kellene legyen. Háromszázhatvannégy nap a szereteté, s egyetlen csak a többi dolgoké... s még annak is elég az estéje... Az ég szüntelenül ontotta magából ajándékát, mely nélkül nem igazi az ünnep. A hópelyhek karácsonyi dalok dallamára keringőztek az égben, hogy aztán egyesüljenek a földön. Minden ember hisz egy kicsit a csodákban... ezért várják annyira a karácsonyt. Mert tudják, hogy ilyenkor jön el a csodák ideje. Ne feledd, ha a karácsony hiányzik a szívedből, akkor a fa alatt sem találsz rá! A nap csonka sugarai épphogy csak megvilágították a teljes fehérségbe burkolt világot. A kastély falain belül most nagy volt a nyüzsgés. Leon egy hatalmas fát hozatott a szolgákkal, hogy a hallban felállíthassák. Sophie selyemhálóingben csodálta az egyre magasodó, még csupasz fát, szemeiben ábrándokkal és hihetetlen boldogsággal. Bátyja kérésére átöltözött és előkereste a régi díszeket, melyeket viselt papírdobozokba rejtettek. Csak kevés holmi van, ami hű marad az emberhez. Talán néhány könyv, egy szerencsepénz vagy egy folyton gyarapodó bélyeggyűjtemény. És a szülői ház karácsonyfadíszei. Az ékek között aranyló gömbök, gyöngyös füzérek, papírangyalkák is voltak, amik mind erre az alkalomra vártak. Míg Leon és a szolgák a fa egyenesbe állításával bíbelődtek, a kislány már előszeretettel rakosgatta fel egymás után a szebbnél szebb díszeket, miközben karácsonyi gyermekdalokat dúdolt.

- Jó! Most kicsit jobbra! Inkább balra! Állj! Most jó! Engedjétek el! – igazította őket a férfi.
- Jó reggelt! – hallatszott a terem végéből egy kissé gyenge, álmos hang.
- Sora!? Neked ágyban a helyed! – sietett hozzá a férfi.
- Ugyan már! Had legyek egy kicsit veletek! – hízelgett neki, aminek természetesen nem lehetett ellenállni.
- Rendben! – lehelt apró csókot forró ajkaira. – De csak zongorázhatsz! – vezette a lányt végig a termen, melynek egyik sarkában ott feszült a hatalmas ablak alatt a hálószoba mellékterméből lehozatott hangszer.
- Uram Isten! – hüledezett a lány. – Ezt mégis mikor hozattad ide?
- Amíg fürödtél! És hihetetlen munka volt vele, hogy ne csapjunk zajt. Mindenképpen meg akartalak lepni.
- Hát ez sikerült! – fonta a nyaka köré karjait, lehúzta magához és mélyen megcsókolta kedvesét.

A szenvedélybe fordulás előtt Sora pajkosan elmosolyodott és játékosan szaladt a zongora mellé. Megbabonázva jártatta végig vékony ujjait a fekete-fehér billentyűkön, és kénytelen volt leülni elé. Egyszerűen vonzották őt és lassú, kellemes dallamba kezdett. Egy pillanatra megállt a világ. A kastély lakói mind felhagytak egy kicsit a jelenlegi munkájukkal és lehunyt szemekkel élvezték a muszikát, mely édes emlékeket csalt elő belőlük, melyekről talán már azt sem tudták, hogy léteznek. Leon megbabonázva figyelte a lány minden egyes mozdulatát, hajának hintázását, melyet a dallamok szenvedélye ringatott, ujjai fürge mozgását, melyek a bűvöletet tartották életben. Lassan lerogyott a kanapéra és elnyúlva hallgatta a játékot. Ábrándozását húga zavarta meg, ahogy odatelepedett mellé és egy puszit nyomott bátyja arcára.

- Ezt miért kaptam? – pislogott értetlenül.
- Csak úgy! – kuncogott. – Mond csak, Leon! – majd folytatta, amint a fiú figyelmét magára vonta – Milyennek láttad őt először?
- Kit? Sora-t?
- Igen! Meséld el nekem, mit éreztél! – kérlelte őt összekulcsolt kezekkel és csillogó szemekkel.
- Hol is kezdjem... azt persze te is tudod, hogy először cselédnek ismertem meg. Emlékszem arra a napra, amikor először megláttam. Yuri-éknál voltam vendégségben. Azonnal rabul ejtett, és e miatt akartam gyűlölni őt. A nemesi büszkeségem határtalan volt, ezért middent elkövettem azért, hogy tönkretegyem, amire így utólag visszagondolva, egyáltalán nem vagyok büszke. De amikor először felismertem az érzéseim... már nem volt megállás. Pontosan emlékszem. Nem mozdulok... csodálkozom... Furcsa, szelíd közelsége átitat. Nem szól... nem tesz semmit... Szeret... Már régen tudtam, mégis csak akkor ismertem fel ezt a lángot. Nézem a szemét a félhomályban. Nézem a szemét, míg simogatom... nézem, amikor a száját csókolom. Látom, hogy éber, már-már riadt figyelme lassan eltompul, feloldódik a hihetetlen őz barna szemekben. Tekintete végre elhomályosul, szemhéja lezáródik. És ő valahára elveszti a fejét, megszabadul önmagától, de nem tőlem. Engem igazán csak akkor kapott meg. Amíg nem talált rám, halott voltam, bár lélegeztem... Világtalan voltam, bár láttam... Aztán eljött, és megsebzett lelkemet életre keltette... Mindent neki köszönhetek.
- Tényleg szereted... – súgta a lány maga elé.
- Ez még kérdés volt a számodra? - háborodott fel kissé.
- Nem-nem-nem! Félre ne érts! Csak tudni akartam, hogy... hogy ezek az érzések... hogy...
- Hogy? – értetlenkedett, majd bonyolult eszmecseréjüknek a dallam vége vetett véget.

Sora mosolyogva fordult feléjük és ahogy elnézte a testvéreket, kicsit kérdően nézett feléjük. Sophie azonnal eltűnt a kanapéról és visszatért a díszítéshez, Leon pedig vészesen közeledett felé a zongorához. A szeme teljesen elhomályosult. A viharos szürke szemek most ködösen izzottak fel előtte és a nyers vágy izgató egyvelege furcsán hatott a lányra. A férfi az egyik kezét a hangszernek támasztotta, másikkal a lány állát ragadta meg és emelte meg, hogy tekintetét az övébe kényszerítse. Hihetetlennek tűnt számra, hogy a húga kérésére előhívott emlékek ilyen hatással vannak érzelmeire és szívére. Olyan erővel tört rá a vágy, hogy az lassan már titkolhatatlan lett volna. A lassú közeledést Sora egyetlen pillanat alatt gyorsította végtelenségig és újabb csókban forrtak össze. Olyan volt, mint az első. Mindketten remegtek legbelül és nem akarták abbahagyni, nehogy a másik szemében a megbánást véljék felfedezni. Miket is képzeltek. Ilyenről szó sem volt. Leon a karjaiba fogta őt és magához szorította, majd kifelé indult a teremből.

- Hová mentek? – pislogott a kislány egy létra tetején, ahogy épp a csúcsdíszt igazgatta.
- Sora-nak le kell pihennie! – felelte érces hangon Leon.

Bár a kastély hatalmas volt, mégis minden egyes lépés hosszabbnak tűnt, mint bármelyik, ahogy a szobájukhoz haladt. Menetelése közben le sem vette szemét róla. A lányról, aki hamarosan a gyermeke anyja lesz és bár még nem látszik rajta semmi, elbűvölőnek találta bársonyos arcát, csillogó szemeit, érzéki testének finom ívét. A mámor inkább képesség, mint következmény... olyasféle képesség, mint az énektehetség. Az ember egy napon, elég későn, megtudja, hogy hangja is van s gyönyörűen kezd énekelni... Az ember egy napon észreveszi, hogy tehetsége van a mámorhoz. És igen, Sora Naegino-nak kitűnő érzéke volt a mámorhoz, annak felkeltéséhez partnerében. Egy bestia és egy pajkos angyal leírhatatlan egyvelegét hordozta magában. Köszönet... megbecsülés... hálaadás... Mindegy, melyik szót használod... mind egyet jelentenek... az örömet. Örülnünk kellene, hálát adni, hogy vannak barátaink, családunk. Örülni annak, hogy élünk, akár tetszik, akár nem. Talán mégsem kell feltétlenül örülnünk, talán a hálának semmi köze az örömhöz. Talán a hála csak annyit jelent, hogy felismerjük, mi is az, amink van. Megköszönjük a kis győzelmeket.

Leon óvatosan fektette vissza kedvesét az ágyba, mely szinte teljesen elrejtette szemei elől törékeny testét. Megbabonázva mászott fölé és mérte fel a lány minden egyes porcikáját. Látta a szemében tomboló vágyat, arcnak apró gödröcskéjében a boldogságot, résnyire hagyott ajkainak remegő táncát, mellkasának nyugodt tengerként hullámzó mozgását. Annyiszor bizonyították már egymásnak a szerelmüket, mégis minden egyes nappal egyre inkább meglepte őt jelenlétével. Lassan lehajolt hozzá és hófehér bőrét homlokán megcsókolta, majd apró kényeztetéseit arca körül gyarapította. Sora teljesen meghatódott a figyelmességtől, gyengédségtől. Leon, kezével megcirógatta a lány arcát, végigrajzolta kecses nyakának ívét, meghódította az egyre keményedő melleket és továbbindult megfeszülő hasán, mire a lány felszisszent. A pillanatnyi félelmet elűzte a felismerés. A lány hálóingjét lassan feltűrte...

- Ne... – súgta Sora. – Nem akarom, hogy lásd... – utalt testét torzító sebére.
- Engedd meg, hogy csókjaimmal enyhítsek a fájdalmadon. – nézett fel rá.

A néma választ követően, a férfi végigsimított a sebes hasfalon és, mint akinek egyetlen érintésétől világok javulnak meg, emberek gyógyulnak meg, úgy árasztotta el a lányt szeretetével. Leon felhúzta maga mellé a lány lábát és vontatott simogatásba kezdett. Érezte ujjai alatt, ahogy Sora olykor megremeg, szenvedélyét pedig csókba fojtotta. Mikor Sora felülni próbált, hogy a kényeztetést átvegye, kedvese egy szelíd mosoly kíséretében tartotta őt vissza ettől a gondolattól. Most királynővé kívánja tenni a hercegnőt. Kissé hátrább ült az ágyban és célpontjául Sora ékszerét tekintette. Vékony ujjaival szinte csak érintette az izgalomtól duzzadt csiklót, melynek eredményeként a lány ajkait halk morajok hagyták el. A férfi most lehajolt hozzá és nyelvének hegyével rajzolta körbe szemérempontját, melynek újabb hallható eredménye lett. Már ő maga is közel volt a józanság határához, de mindent elkövetett, hogy ne forduljon át a kényeztetés vad szeretkezésbe. Lüktető férfiassága már fájdalmasan feszült meg szűknek bizonyuló nadrágjában. Sora szemei, azok a szelíd szemek most egyre sötétedtek és vesztettek el minden érzéket, ami a külvilágot jelentették számára. Kezeivel felhúzta magához Leon-t, majd kioldotta súlyos alsóját, hogy vágyának kellékét szabadon eressze. És mintha csak erre várt volna. A férfi szemében ördögi tűz izzott fel, felperzselve mindent és mindenkit maga körül. Már-már félő volt, hogy hevessége felemészti a nőt, akit a karjaiban tartott. Teste megfeszült és beteljesülésért kiáltott... akárcsak Sora. A közös jeleket mindketten értették és örömmel vették. Leon lehajolt kedveséhez, mélyen megcsókolta, közben testüket összeolvasztotta. Sora halkan felnyögött csókjuk alatt, majd levegőért kapva lihegett a férfi karjaiban, ahogy ütemes ringásba kezdtek. Érezték, a pokol tüze egyre tisztább és fénysebességgel közeledik a föld felé, hogy utána tovább szárnyalhassanak a mennyekbe...együtt. Gyönyörüket visszafojtották, és csak csendben, egymásnak árulták el élvezetük mértékét. Leon lassan szakadt el kedvesétől és heveredett le lángoló teste mellé. Szótlanul várták, hogy testük megnyugodjon, szívük visszanyerje természet adta ritmusát, majd Leon szólította meg először kedvesét.

- Szeretlek téged, Sora Naegino! – simított végig a lány arcán.
- Én is szeretlek! – nevetett a hirtelen jött érzelemáradattól. – De most le kell fürödnöm! – tápászkodott fel.
- Ne mááár! Maradjunk még egy kicsit! – vált a szilárd akaratú férfiből édes gyermek.

Sora sietve mártózott meg kellemes vízben és ünnepi díszbe öltözött. Őt Leon váltotta. Kitűnő harmóniában és összhangban öltöztek egymáshoz, ezzel az aprósággal is összetartozásukat mutatva. A férfi illedelmesen felajánlotta jobb karját a hölgy vezetéséhez, aki szívesen fogadt a gesztust. Fejedelmi párként vonultak végig a folyosókon, ahol olykor megtalálható volt egy-egy fenyőág, mely jellegzetes illatba vonta a tömör falakat. A lépcső tetejéhez érkezve, a lány kissé megtorpant. Az előcsarnokban sürgő emberek hada igyekezett meséssé varázsolni az ünnepet, és a pár érkeztével mindenki mélyen meghajolt előttük. Sora-t teljesen megdöbbentette ez a jelenet, ujjait ajkára illesztette és nem győzött hüledezni. Sejtelme sem volt róla, hogy a legnagyobb meglepetés csupán ezek után éri majd. Leon mindentudóan vezette maga mellett őt, egyenesen a nappaliba, ahol a karácsonyfa díszítést félbeszakították. A férfi elengedte kedvese kissé remegő karjait és kitárta előtte a hatalmas, kazettás ajtót, mely az igazán nagy meglepetést tartogatta.

- Hölgyem! – szólította meg. – Fogadja el szerény ajándékomat! – lökött egyet a szárnyakon.

Az érkezők szeme elé hihetetlen látvány tárult. A terem ízléses díszekben fürdött, egy hatalmas asztal roskadásig volt pakolva ínycsiklandozó ételekkel. Ám a tehetősség, a jóllét mellett mégis valami sokkal fontosabb, értékesebb dolog rázta meg a lány szívét, mely apró könnyeket csalt a szemébe. A terem végében, a Sophie által kidíszített fa előtt ott állt... mindenki. Layla és Yuri, akik magukkal hozták házuk népét is, így Ana-t, Mia-t, Ken-t. Leon már ismerte annyira a lányt, hogy saját kastélyuk dolgozóit is egy asztalhoz kívánta ültetni velük, ezért észrevette a sorok között Pierre-t, Jerry-t, Olivier-t is. Mind egyszerre kívántak nekik boldog karácsonyt. Aztán mindenki mocorogni kezdett és maguk elé engedtek valakit. Nem is akárkit. Sora szülei is itt voltak és imádott bátyja sem maradhatott ki a hatalmas ünneplésből. Sora könnyes szemmel tekintett fel a mellette büszkén és talán kissé elérzékenyülve feszítő Leon-ra és szorosan hozzábújt, hogy örömkönnyeit sejemingjébe fullaszthassa. A csitító simogatások után önfeledten vetette bele magát barátai szerető, ölelő karjaiba, majd visszatért szerelméhez és Sophie-hoz.

- Köszönöm nektek... én... én... – szipogott.
- Ne köszönöd. Nekünk kellene hálásnak lennünk, hogy vidámságot csempésztél a kastély falai közé. – ölelte őt át Sophie, szintén könnyes szemmel.
- Végre minden tökéletes. – simított végig a lányok hátán Leon.
- Még nem... – súgta a lány és elméjében egy kép jelent meg.

Sora szemei kissé megremegtek és lassú mosolyra húzta ajkait. Tekintetével a fenyőfa díszeit vizslatta és lábai egyszerre iramodtak meg. A kérdéseket meg sem hallva rohant fel a szobájukba, rántotta ki apró asztalkájának fiókját és megnyugodva lelt rá céljaira. Óvatosan a markába fogta az apró tárgyakat, kezeit összekulcsolta velük és visszasietett a nappaliba, ahol mindenki őt figyelte kíváncsian. Megállt a fa előtt, drága ruhájából leszakított egy szalagot, összekötötte a díszeket és felakasztotta a fa egy apró ágára. Az angyalka és a katona volt az... Sora azóta őrzi ezeket a díszeket, amióta Sophie neki ajándékozta őket. A vendégsereg egy halk, meghatódott sóhajjal pillantotta meg az összekapcsolt figurákat a fán. Sora játékosan lépdelt vissza kedveséhez, majd apró csókot nyomott annak kimelegedett arcára.

- Így ni... most már minden tökéletes.