A jó nem tart sokáig. Igazából észre sem vettük jöttét... nem láttuk, amikor itt volt... csak a hiányára figyeltünk föl... amikor már elment. A legnehezebb dolog szeretni valakit, hagyni, hogy hibázzon, és ennek ellenére tovább szeretni őt. Sora Naegino szívében hatalmas és teljesen ellentmondásos érzések tomboltak, amiket még ő maga sem értett igazán. Ez az idegen még mindig a kezét fogta és közben Leon-nak fölé állt. A testvére... a bátyja. Egy eltitkolt személy a családban. Kereshetné a miértjét a titkolózásnak, de sejtette, hogy ez csak fájdalmat okozna mindenkinek. Beszélni akart a kedvesével, de a jelen helyzetben ez szinte lehetetlennek tűnt. Látta őt, ahogy gyermekké szelídül az idegen egyetlen parancsoló szavára. Hová tűnt a mindig magabiztos, kegyetlen és mindenkin átgázoló Démon, aki bármit feláldozna a céljaiért? Már nem lát mást, mint egy megszelídített macskát. Hitetlenkedve rázta a fejét és elrántotta kézfejét az idegenéből, aki meglepve figyelt rá.

- Valami baj van, hercegnő? – nézett rá veszélyes, mégis csábító szemekkel, de Sora szilárdan ellenállt.
- Csupán összezavarodtam kissé. – sziszegte erőteljesen Leon-nak.
- Óh! Talán a családom még nem is beszélt rólam önnek? – tárta szét a karját és Sophie-t kereste. – A nevem Grégory Oswald, a családom legidősebb tagja. Apropó! Hol vagy, húgom? Gyere elő!

A tömeg mozgolódni kezdett, majd Sophie jelent meg közöttük félénken. A férfi lassú mozgással indult meg felé, meghajolt előtte és kezet csókolt neki. Yuri kissé mögé húzódott és szemével feléjük pislantott.

- Áh! Itt az én régi jó barátom! Yuri?! Mi történt veled, amíg távol voltam? – egyenesedett ki és látszott rajta, hogy kérdését egyáltalán nem gondolta komolyan.
- Boldog voltam! – húzta ravasz mosolyra az ajkait és felvette a láthatatlan kesztyűt, amit elé dobtak.
- És? Van valami esztelen nő az életedben? – vett fel az asztaltól egy kristálypoharat pezsgővel.
- Veled ellentétben én képes vagyok megbecsülni a nőket és igen, feleségem és hamarosan gyermekem is lesz!
- Na ne nevettess! – játszotta túl hitetlenségét. – Na és melyik az? – hordozta végig tekintetét a társaságon undorodva.
- Ő itt, Layla Hamilton! – mutatta be őt büszkén.
- Hamilton... – ízlelgette a nevet. – Hamilton! – ugrott be neki. – Csak azt ne mond, hogy egy csóró libát emeltél magad mellé? – nevetett, mire Yuri rávetette magát, őt pedig Sora és Dante követte.
- Abbahagyni! – emelte meg a hangját először az este folyamán Leon. – Az én otthonomban nem lesz verekedés, pláne nem a családommal! – dörögte.
- A te otthonodban? – lökdösött el mindenkit maga mellől Grégory. – Tudtommal a kastély a legidősebb Oswald-é... Szóval az enyém...
- Ne is álmodjon róla! – jelent meg előtte Sora.
- Óh, felséged netán eme falak között él? – járta körbe, mint egy éhes farkas a megkövül bárányt.
- Igen! – felelte határozottan.
- Hmm... Leon! – fordult erőteljesen felé.
- Igen? – emelte rá a tekintetét.
- Beszédem van veled!... Négy szem közt... – hangsúlyozta és kifelé indult a teremből, sarkában engedelmes öccsével, majd hirtelen megállt és Sora-nak csókot küldött, aki meg sem rezzent a bókra... de Leon sem.

A két férfi most kíséret nélkül menetelt Leon dolgozószobája felé. Mindkettőjük fejében ezer kérdés volt, de egyikük sem szólalt meg, amíg be nem húzták maguk mögött a terem ajtaját. Grégory végigmérte a szoba minden egyes szegletét és elismerően bólogatott, amire Leon kicsit megörült. A férfi végighúzta ujjait a hatalmas asztalon, majd mögé sétált és kényelmesen elhelyezkedett a székben, lábait egy könnyed lendülettel felhelyezte az asztallapra, ujjait maga előtt összefűzte s várt, hogy öccse nekikezdjen a kérdéseinek.

- Greg! Hol...?
- A nevem Grégory. – szűrte a fogai között. – Nem vagyunk már gyerekek... – köpte oda.
- Grégory... Hol voltál eddig?
- Az lényegtelen.
- De... mégis mi történt?
- Emlékszem arra a napra... – kezdte. – A nap kegyetlenül perzselte a földeket és apánknak ki kellett mennie a földekre, hogy megvizsgálja a termékenységét. Anyánknak meg a városban volt dolga, ezért vele tartott. Mint örökös, nekem is részt kellett vennem a földrészletben, ezért csatlakoztam. Az egész út simán lezajlott és már hazafelé tartottunk. Emlékszem, ahogy az öreg panaszkodik anyánknak, hogy már megint mennyi mindent vásárolt össze... – mosolygott kissé és egy pillanatra visszatűnt a régi énje – Aztán banditák leptek meg minket. Az anyánkat rángatták ki először a kocsiból, mire apánk utána vetette magát és megpróbálta megvédeni őt. A szerencsétlen azt hitte, hogy egyedül képes lesz elbánni hat jól megtermett férfival... nevetséges. Aztán én is kimásztam és kész voltam megvédeni őket... de már késő volt. Mindketten a földön feküdtek vérbe fagyva, miközben a banditák a zsákmányukat a fejük fölött lobogtatva vágtattak el szilaj lovaikon. Nem sírtam... kihalt belőlem minden érzés. Egy fiatal fiú talált rám, aki elvitt magához és mindenre megtanított, hogyan éljem túl a magányt és az életet. Vissza akartam jönni. Vissza is jöttem...
- Mikor? – pattant ki Leon szeme.
- Talán egy hónap sem telt el a tragédia óta... Te, meg az az álszent húgod szinte minden nap kijártatok a családi kriptába, ahol, legnagyobb meglepetésemre az én nevem sehol sem volt.
- Már miért lett volna? Hiszen élsz!
- Egy hónapja nem láttatok és hírt sem kaptatok rólam! – fakadt ki a férfi.
- Reménykedtünk benne, hogy megtalálunk téged! Hiszen a tested nem hevert a szüleink mellett. Nekünk ez remény volt, nem bizonyosság.
- És most? – higgadt le kissé.
- Mi van most?
- Most hol a sírhely?... Leon....? Majdnem 15 év telt el azóta, és ne gyere nekem azzal, hogy még mindig bíztatok abban, hogy visszatérek!
- Ez őrület. – töltött magának egy pohár italt Leon.
- De hajlandó vagyok megbocsátani... – villant meg szeme a homályban, amitől Leon is megdermedt.
- Mégis mit akarsz? – húzta le az erős szeszt.
- Mindent, ami a tiéd...

A szalonban lassan minden visszaállt a nyugodt légkörbe. Sora kissé felizgatta magát és majdnem elájult e miatt, de sikerült tartania magát. Mindenki igyekezett nyugodt maradni és Sophie-tól várták a választ, ám a kislány nem volt közlékeny. A várakozás minden varázst összetört és repítette tova a széllel. Sora lassan tápászkodott fel a biztonságot jelentő székből és a lányoz andalgott, megragadta apró kezeit és bár hangjában kedvességgel, szemében tűzzel és veszettséggel kérte tőle a magyarázatot... de hiába. Ő csak sírva elfordította a fejét és makacs csöndbe burkolózott, amit valahogy mindenki megértett, csak Sora nem. Hát persze. Hiszen mindenki ismerte ezt a férfit, de senki sem szólt neki róla. Úgy érezte, hogy mindenki elárulta őt, de ez a legjobban azoktól az emberektől fájt, akiket a családjának tekintett Leon-on keresztül. Dante óvatosan megemelte húgát és felkísérte a szobájába. Hallották, hogy a vendéget Leon a dolgozószobában fogadta és hogy elég erőteljes hangnemet ütöttek meg egymásnak, de tiszta, érthető szavakat egyáltalán nem hallottak a zömök falak és az ajtó mögül. Sora megint megingott és bátyja karjaira támaszkodva lépdeltek tovább. A szülői hálóba akartak menni, de a lány megtorpant. A jelen helyzetben, lehet, hogy nem lenne szerencsés, ha ott találnák őt abban a szobában. Megfordította testvérét és régi hálója felé indultak. A szoba tiszta volt és fényes. Az illata még őrizte a lány régi mivoltát, az erkélyen még mindig ott énekeltek az apró madarak, amik minden nappal visszavárták a lányt. Lassan ereszkedett bele puha ágyába és Dante-t is maga mellé invitálta. Teljes csend ülepedett rájuk és láthatóan mind a ketten gondolkodtak.

- Mire gondolsz? – kérdezte halkan húgát.
- Fogalmam sincs... annyi minden kavarog bennem. Észrevetted, mennyi közös van bennem és Leon-ban? – erőltetett szelíd mosolyt az arcára – Egy elveszett báty! Mint nekem! – nevetett és megfogta a fiú kezét. – Talán, ha kicsit összeszedem magam, mindent megértek majd...
- De Sora, ez az ember rossz! – állt fel idegesen a helyéről.
- Ezt hogy érted? – remegte, bár ő is tudta, hogy ez a férfi maga a gonosz.
- Mindenki fél tőle! Leon fülét farkát behúzva engedelmeskedik minden csettintésére! Sophie hallgatásba burkolózva sír megállás nélkül, amióta csak meglátta! Hát mi ez, ha nem rettegés? A saját testvérüktől!
- Nem... – súgta, szemébe ezüst könnyek gyűltek és hullottak hideg kézfejére. – Leon nem retteg tőle! Az, amit a szemében láttam, nem félelem volt... sőt... büszkeség, imádat és valami hasonló démoni fény, mint amit ez a Grégory mondhat magáénak. De csak hasonlított a tekintetük... az idegen tekintetén senki sem szárnyalt még túl... Még Anthony sem...
- Úgy érted... felnéz rá? – pislogott értetlenül Dante.
- Szinte biztos vagyok benne. – lassan felemelkedett az ágy puhaságából és megigazította ünnepi ruháját. – Ezért kell nekem erősnek lennem helyettük is!
- Ne is álmodj róla! A te állapotodban nem fogsz hősködni! – lépett hozzá.
- Akkor hagyjam, hogy ezek a remek emberek tönkre menjenek egyetlen miatt? Ismersz... gyerekként és ilyen idősen sem tűrtem az elnyomást és a hatalom túlzott gyakorlását mások felett.
- Semmivel sem tudlak megállítani? – mosolygott rá.
- Nem... de köszönöm! – puszilta meg arcát, szorosan ölelte és hagyta, hogy testvére kicsit magára hagyja.

A szoba újra csendes volt. Sora fülét a madarak játékos dallama ütötte meg, ezért kilépett a hatalmas erkélyre és kitárta karjait a mindeközben sötétbe burkolózó világ felé, a csillagok irányába, a hold kedvéért. Az égitest akaratlanul is felidézte benne az Oswald-ok jellegzetes hajszínét és szemszínét. Furcsállotta, hogy az eddig megszokott testvérek mellé egy új családtag került. A madarak visszatértek hozzá és mind kíváncsian ültek sorba a kőkorláton. A lány hallotta, hogy valaki megérkezett hozzá, de nem nézett arra. Remélte, hogy Leon talált vissza hozzá végre, és nem tévedett.
A fiú idegesen kereste jegyesét a szobájukban, majd itt. A bátyjával való beszélgetés teljesen kikészítette őt és valószínűleg már az alkohol sem segített rajta, amit eddig elfogyasztott. Ahogy belépett a szobába, testét a maga mögött bezárt ajtónak vetette és kissé előredőlt. Szinte fújtatott a tehertől, amit rá helyeztek. Kiegyenesedett és szeme megakadt Sora-n, ahogy az erkélyen álldogált. Gyönyörűnek találta, ahogy a hold, ezüst glóriát vont alakja köré, mosolya pedig minden gondját elhalványította abban a pillanatban. Lassú, kissé ingatag mozgással indult meg felé, mögé férkőzött és szorosan ölelte őt hátulról. Sora szólni akart, de szavai azonnal fennakadtak, amikor csupasz vállán könnyek terhét érezte meg sokasodni. Szemeit kifeszítette a rémület és a meghatottság, és egyre csak erősödött benne az elhatározás, hogy most neki kell lennie a támasznak. Már egy ideje álltak így, mikor Sora hirtelen megfordult és készségesen simult a férfi mellkasához, érezve minden egyes zaklatott dobbanást, ami majdnem szétfeszítette testét. Érezte ruháján a szesz bódító illatát, az importált whisky édes és kesernyés egyvelegét.

- Hihetetlen, hogy újra és újra beléd tudok szeretni... – lazította ölelését a fiú és egyenesen a lány szemébe nézett, aki egy mosollyal és arcának apró pirosságával jelezte, hogy jólesnek neki ezek a szavak.
- Mi volt a fivérednél? – kérdezte a csend után.

Leon sóhajtott egyet, szemeibe visszatért a kétségbeesés és könnyedén végigsimított a lány ezüst csillagokban fénylő haján, bársonyos arcán és lassan simogatni kezdte csupasz karját, melyet kissé lehűtött a hideg téli idő. A lány azonnal tuta, hogy fontos dologról lesz szó, ezért behúzta maga után a szobába őt és leültette egy fotelbe, ő maga pedig az ölébe telepedve várta a válaszokat. Látta Leon-on, hogy nehezen jönnek szájára a szavak, ezért nem is erőltette annyira.

- Elmesélte, hogyan élte túl a balesetet... Tudod, ő is ott volt a kocsiban, amelyikben a szüleink ültek és megtámadták a banditák. Ő azonban a támadáskor eltűnt... Mi meg reménykedtünk... Most meg azon akadt ki, hogy még csak meg sem emlékeztünk róla... hogy nem csinálhatttunk neki sírhelyet. – mosolygott kedvtelenül.
- Csak erről van szó? Ezt meg lehet oldani azzal, ha holnap szépen leülünk és megbeszéljük. – vigasztalta.
- Túlságosan naiv vagy... – simított végig a lány hátán és szemét összeszorította a kijelentést követően, hogy ne találkozzon a lányéval... meg kell tennie...
- Tessék? – háborodott fel kissé és kilépett az öléből.
- Ez a Grégory már nem ugyanaz az ember, akit annak idején elsirattam. Mindig mindent tudott, ismerte azt, amiről a legnagyobb tudósoknak sem volt fogalmuk. Erős jellem volt, mindenkit térdre tudott kényszeríteni. A gyengék támasza és az igazságtalanság ellensége volt! – jött izgalomba
- Hát persze, hogy nem ugyanaz az ember! Hiszen felnőtt! Ideje lenne már neked is... – fordított neki hátat.
- Ezt hogy érted? – állt fel ő is, és megragadta a kínálkozó lehetőséget.
- Ez az ember nem az igazság bajnoka! Nem állítom, hogy régen sem volt az, mert nem ismertem, de most kegyetlenebb, mint bárki, akivel találkoztam.
- Neked agyadra mentek az ünnepek... – legyintett felé, mint aki úgysem értené meg.
- Hogy beszélhetsz így velem? – hőkölt hátra.
- Te nem ismered őt! – rántott egyet a lány karján.
- Miért te talán igen? – szakította ki karját az övéből. – Az Istenért, hiszen alig ismered! És ne mond azt nekem, hogy fogalmam sincs arról, miről beszélek, mert tudhatod, hogy én ugyanezen mentem keresztül. Kettőnk között azaz óriási különbség, hogy én képes voltam a múltamon átlépni és megismerni még egyszer a bátyámat. Ő is megváltozott, sőt, jellemileg rá sem ismernék a gyermeki énjére... de újra megismertem. Mi lenne, ha te is ezt tennéd?! – próbálta visszanyerni megnyerő mivoltát, egyre nehezebben.
- Ez esztelenség! Ő nem változik... ő Grégory Oswald! Ő a bátyám! – próbálta Istenként kezelni őt.
- Nem ismerek rád! Már nem látom azt a Leon-t, akinek odaígértem a kezem. – gyűltek könnyek a szemébe, de nem esett át az összeroppanás határán.
- Hát láss olyannak, amilyen valójában vagyok. Nem én hazudtam, ha te csak a felemet láttad, és csak a neked tetsző részemet ismerted el. Te az álmaidhoz hasonlítottál... én mit mondhatnék egy álmodónak? Ne légy a börtönöm! Csalódtál, de ne engem tarts csalónak, amiért nem férek az álmaidba.
- Leon? – rebegte. – Hallod egyáltalán magad? Megrémítesz... – görnyedt a földre.
- Talán összeromboltam az álomvilágodat? Akkor én mit szóljak? Arra készültem, hogy elvegyelek! Én! Egy Oswald, aki sosem nősül, ha nem muszáj! Mégis mitől rettegsz, angyalom? – hördült fel, de hangja elcsuklott.
- Nem az rendített meg engem, hogy hazudtál nekem... hanem... hogy többé nem hiszek neked... – szedte össze magát és meredten nézte gyűrűjét, melyet most lassan tekert le ujjáról.

Milyen akaratos anyag. Olyan tökéletesen, akadálytalanul foglalta el a helyét az ujján, és most, mikor letépni kívánja bilincsét, szinte rászorult az életére. Leon megkövülten figyelte a történteket, de tudta, hogy már nem tehet semmit. Így kellett lennie. Így mindenkinek jobb lesz. Neki is és Sora-nak is. Hallgatott, de remélte, hogy egyszer majd megért mindent. Egy hatalmas küzdelem árán felépített mosoly roskadt sírást kívánó arcán és az egyre távolodó lányt figyelte. A gyűrű a földön hevert, gyémántján megcsillant a bekúszó telihold fénye és ezerszínűvé varázsolta a szobát, melyből minden szín kifakult már. Elvesztette őt... pontosan tudta. Hallotta, ahogy torkán kitör a fájdalom és éles kiáltással szól anyjáért, könnyeivel vegyítve a fájdalmát... és ő nem lehet ott mellette. Nem pont ez volt a terve... de úgy látszik, egész nagy tehetsége van ahhoz, hogy mindenkit elűzzön maga mellől. Szemei megvillantak és ragadozó módjára indult el az ajtóhoz, hátra hagyva mindent, ami ebben a szobában az imént történt. Alakja beleveszett a folyosók sötétjébe és egyetlen célja lebegett előtte. Nem hagyhatja, hogy Grégory tönkretegye őt, vagy a családját. Inkább saját kezűleg marcangolta az szét. A vendégek már távoztak a lassan kikerekedő botrány miatt. Sehol egy barát vagy támasz. A bejárati ajtó tárva nyitva volt és beeresztette az évszak legveszedelmesebb szeleit, hogy megfagyasszanak minden szívet, melyet megkörnyékez. Mikor becsukni készült, észrevette a kabátban egy padon üldögélő jegyesét. Nem... csak volt a jegyese. Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit minden gyerek tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről... miért történik, miért velem történt... van ennek valami oka... vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjek vele? Ha semmit nem jelent... akkor... hogyan viseljem el?