A díszes nagyterem tömve volt emberekkel. A díszek meglepő módon ízlésesen foglalták el kiszabott helyüket, hamis fénybe burkolva az ármányságtól torzult arcukat álarcuk mögé rejtő idegeneket. Mennyi báj és elegancia képes meglapulni egy velejétől romlott emberben is, hogy megtévesszen maga körül mindenkit. Ahogy egyre beljebb merészkedett a tömegben, karját Grégory-ébe karolva, furcsa érzés fogta el... Deja vu... ahogy itt mondani szokás. Mintha egyszer átélte volna... de nem... ezt biztosan tudta, hogy már átélte. Csak más időben, más emberek között. Még élénken élt benne a karácsony este, a mára már lebontott fa illata... a megterített asztalok... a kellemes beszélgetések... a lánykérés. Aztán megjött Ő. Ez a férfi berontott hozzájuk és minden jog nélkül rendelkezik az életük felett. Szemeit összehúzta és tűzzel nézett fel rá, aki cseppet sem emlékeztette őt Leon-ra vagy Sophie-ra. Csak egy hazug ember volt, aki mindent képes felégetni maga körül, ha az akaratáról van szó. A terem közepén hirtelen megálltak és a vendégek felé fordultak. Sora nem szólt, még csak meg sem rezzent. Ahogy végigmérte az ismeretlen arcokat, kissé elborzadt. Egyedül volt... teljesen egyedül. Képzelete bolondot játszott vele, mikor körvonalazódni kezdett előtte Dante, Yuri, Layla vagy a cselédei örömteli arca. De a legnagyobb gaztett önmaga ellen, egy látomás Leon-ról. Tökéletes kép, melyet őriz róla. Elegancia, tartás, kifinomultság és nemesi vonások. Csábító volt és ellenállhatatlan. Élvezte, hogy senki sem látja őt és apró csínyeket követett el, hogy felvidítsa kedvesét. Aztán az imádott férfi elszomorodott, mikor Sora-ra és testvérére nézett, lehajtotta a fejét és megfordult. Láthatatlan mivolta még inkább a semmibe veszett. Sora megrémült. Észrevétlenül szorított kissé Grégory karján és hatalmas szoknyája alatt észrevétlen lépést tett maga elé, szabad kezét pedig kissé felemelte, mintha el akarná érni. Partnere magason feszülő szemöldökkel és kérdő tekintettel nézett le rá. Látszott rajta, hogy furcsállja a dolgot és egyáltalán nincs ínyére ez a fajta viselkedés. Sora fújt egyet és kihúzta magát, visszavéve gyengeségére félelmetesen perzselő álarcát. A termet halk zene lengte be, majd Grégory középre vezette őt és lassú forgásba, táncba kezdet... Egy keringő az Ördöggel... Ahogy mindent kizárt maga körül és csak a férfi tekintetét leste, egyre nagyobb elhatározásra jutott. Az őket körülvevő nők és férfiak összesúgtak mögöttük és olykor éles kacajba fojtották beszélgetésüket. Mintha egy buja lakomán lennének a vérfarkasok között. A forgások és lassú lépések között, Sora szeme kisiklott nézőikre. Az alakok összefolytak a szeme előtt és komor, sötét foltokat alkottak mély festésű ruháik. A lankadása azonban egy pillanatra felhagyott. Egy éjkék szempár, csinos arc és fekete haj... megriadt és ezt partnere is észrevette. A tömeg mögött elsuhanó nő ahogy feltűnt, úgy veszett nyoma.

- Képtelenség... – nyugtatta magát a lány és újra felelevenedett előtte egy hideg téli reggel, mely katasztrófába fordult.

Sir Anthony Battlefield sosem ismert jóságot vagy erényt. Mindig is erővel szerezte meg magának azt, amit épp kívánni óhajtott. Tökéletes partnerre lelt May Wong társaságában, aki megtört szívének rabjaként tett meggondolatlan dolgokat. Ám mindketten elnyerték büntetésüket. Anthony meghalt, May pedig... May... May... mi lett vele? Róla azóta nem hallottak semmit? Bebörtönözték? Elfogták egyáltalán? Sora szívébe tőrként hatott a felismerés és az iménti képtelenség valahogy egyre valószínűbbnek tűnt. A zene elhalkult, mindketten illedelmesen meghajoltak, majd elváltak útjaik. Grégory belevetette magát barátjai, üzletfelei, és talán cinkostársai körébe. Sora odatámolygott egy fotelhez és mentőövébe süllyedt. Egy pincér italokat szolgált fel, melyek között pezsgő, de kristálytiszta víz is helyet kapott. Kezét a karfára támasztotta és a földre meredt, mikor valaki megszólította.

- Egy italt, hölgyem? – szólt egy kedves férfihang, majd lehajolt hozzá.

Ora tudta, hogy ismerős számára valahonnan, ezért hirtelen kapta fel tekintetét és csillant fel a szeme a felismeréstől. Régi barátja és egykori alkalmazotti társa állt előtte teljes díszben, Ken Robins.

- Ken? – súgta. – Mit keresel te itt?
- Nyugodjon meg, Sora kisasszony! Mind itt vagyunk és vigyázunk magára! – nyomott a lány kezébe egy vízzel teli kristálypoharat.
- Ezt... hogy érted? – rebegte és a társaságot figyelték.
- Látja az ajtóban feszülő férfit? – bökött a fejével. – Még Jerry is beszállt a buliba! – nevetett.
- Milyen buli? – pislogott.
- Akarom mondani... együtt működik velünk. – javította ki magát és örömmel látta, hogy a lány mosolyog.
- Mond! Kik vannak még itt? – marasztalta az épp menni készülő fiút.
- A lányok a konyhában segédkeznek! A gazdáink pedig később csatlakoznak.
- Na és... Leon? – kérdezte leszegett fejjel, és ahogy nem kapott választ, sietősen hozzátette. – Vagy Sophie?
- A kisasszony is Yuri úrral érkezik. – vigasztalta őt laza mosollyal, majd távozott.
- Mindenki itt van... csak ő nincs. Végül is megértem a helyzetét... hiszen... már nincs semmi... ami idekötné...

A fotel most túl kényelmetlennek bizonyult abban a tudatban, hogy barátai alig pár szobával arrébb segítenek a konyhában és támogatják őt a jelenlétükkel. Kitolta magát a székből és elindult. Az emberek mind kérdően tekintettek végig rajta, de semmivel sem törődött. Csak törte magának az utat, míg valaki vissza nem tartotta. Egy kar szorult az övére, de nem volt kegyetlen, vagy jeges, mint Grégory-é. Egy régről ismert, finom tapintás, melyet csak nem régóta érezhet újra. Félénken fordult maga mögé és amint felismerte feltartóját, azonnal a kitárt karjaiba rohant. Dante volt az... az ő drága bátyja, aki most fénysugár volt a mocsokban, melyben elsüllyedni látszott. Mindenki arra kapta a fejét és utána sután Grégory-ra néztek, aki mindenkivel megnyugodva tudatta, hogy a férfi csupán egy családtag, semmi több.

- Minden rendben? – vonultak az előcsarnok kellemes csendjébe.
- Köszönöm, igen. – felelte halkan a lány és leültette maga mellé a férfit egy hosszú kanapéra.
- Még mindig a markodban tart? – bökte ki.
- Már nem... legalábbis azt hiszem... – fordította el a tekintetét, hogy ne mutatkozzon könnyes arccal.
- Akkor miért vagy még mindig itt? – kérdezte kissé ingerülten, de ügyelve, hogy ne okozzanak nagy feltűnést.
- Nyugodj meg... – tette kezét a markánt kézfejre. – Már nem tart sokáig... – mosolygott, csókot lehelt a férfi homlokára és visszament a társaságba, magára hagyva őt.

Dante kissé magába zuhant, de a szíve örült, hogy végre megszabadulhat imádott húga a rabságból. Egy rabság, melyet már szinte sorsként mért rá a sors. Mintha ez lenne a végzete, hiába is akarna kitörni. Egyik kalitkából a másikba repül, és senki sincs, aki kinyitná a kicsiny ajtót. A bejárati ajtó hirtelen tárult ki és engedett betekintést négy embernek. A férfi a kanapéról hirtelen felpattant és hozzájuk igyekezett. A hölgyek előtt meghajolt, kézfejet csókolt, az urakat pedig baráti ölelésben üdvözölte. Nem szóltak, csak nézték egymást, de mind szemében ugyanaz a letisztult vágy uralkodott a vég bekövetkeztéért. Egymást követve siettek be a társasághoz és érkezésük természetesen nagy feltűnést keltett. De mind közül csupán ketten, azok közül is csak egy férfi kiléte volt nemkívánatos. Sora is érezte a feszültséget, ezért kissé odafordult az érkezőkhöz. A kezében nyugvó, csillogó pohár hangos dallam és ezer fény kíséretében hullott ezer darabra, szilánkjaival ékesítve a lehangoló termet. Az emberek ketté váltak és utat engedtek nekik Sora felé, aki az ájulás szélén ingázott. Layla... Yuri... Sophie... és... Leon. Annyi kérdés cikázott át a fejében, de egyet sem tehetett fel, mert minden bátorsága elszállt és megadta magát egy démonnak, aki majd egy fényév távolságából képes volt a hatalmába keríteni. Grégory azonnal felismerte a helyzetet és cselekedett. Azonnal Sora mögött termett és halkan a fülébe súgott valamit, amitől a lány kissé elhúzódott és meglágyult vonásai megfeszülve meredtek a férfira. Ajkán lusta mosoly húzódott és Grégory után ment, ahogy az elindult a terem végében lévő, kicsiny ajtó felé. Leon azonnal utánuk indult volna, de barátja, Yuri visszafogta őt.

- Csillapodj, barátom! – szólt hozzá halkan. – Tud ő magára vigyázni! – a kijelentést egy erőltetett bólintás követett. – Mellesleg... – folytatta. – Egy sereg másik ember is van itt, akinek nem tetszik a társaságod! – veregette meg a vállát, és egy kis jókedvet csalt arcára.

Layla hasa már lassan gömbölyödött. Karcsú termetén hamar megmutatkozott a gyermekáldás, melyet egy aranyos, mélykék ruhával próbált palástolni, aminek hasi részénél fekete fűző volt, persze ez nem szorította össze törékeny alkatát. Eközben egy kis, mindentől elzárt szobában, egy nő nyúlt el kényelmes székében, miközben egy férfi fel s alá járkált előtte, kezében egy pohár itallal. A kemény talpú cipő kopogásán kívül semmi sem törte meg a szoba ütemes csendjét. A hallgatást a férfi törte meg.

- Mit fog most tenni? – kérdezte nevetve.
- Ugyan, mit is tehetnék? Hiszen csak a barátaim jelentek meg, persze ők tökéletes ellenszenvet váltanak ki önből, ugyebár!?
- Játszadozni támad kedve a nagyra becsült hercegnőnek? – indult meg felé és két karját a karfára támasztotta, arcát pedig közvetlenül Sora-é elé tolta.
- Mi történt? Csak nem megingott az a sokat hangoztatott magabiztossága? – hencegett a lány.
- Majd meglátjuk, ki törik meg hamarabb! – hajolt hozzá közel és erőszakkal próbálta megcsókolni, melynek eredményeként a lány egy erős pofonnal jutalmazta, majd dühösen pattant ki székéből.
- Ne merészeljen egy ujjal se hozzám nyúlni! – kiabálta, mire mindenki felkapta a fejét a nappaliban.
- Mire ez a hevesség? Majd a hitvesi ágyban kamatoztassa a szenvedélyét, hölgyem! – kacagott és újabb italt töltött magának.

Sora szemei tűzben égtek. Egy ágyban vele? Ezzel a férfival, akit mindennél és mindenkinél jobban gyűlölt? Soha! Inkább veszi el saját kezűleg a saját életét, mely ugyan Isten ajándéka, de az ő tulajdona. Csak ő rendelkezhet felette. A társaság lassan, szinte észrevétlenül araszolt egyre közelebb az ajtóhoz és próbáltak hallgatózni, pletykákat gyártani a bent történtekkel kapcsolatban. Leon-t majd szétfeszítette a düh, hiszen tökéletesen hallották és értették a haraggal formált szavakat Sora szájából. A lány döntött... itt az idő. Kezét lassan csúsztatta övéhez é csempészte ki onnan az üvegcsét. Egy szirén lépteivel indult meg a kicsiny italpulthoz és két poharat töltött ki. Az egyiket azonban különös módon ízesítette... levendulaolajjal. A virág, melynek illata több kontinensen átívelő hagyományokat hordoz. Ki hinné, hogy a belőle nyert, finom olaj, nagyobb mennyiségben altató hatású... sőt... a legnagyobb mennyiség akár örök álomba ringat. Az üvegcse felnyitásakor rögtön terjengni kezdett a szobában az édes ám tömör illat, ezért gyorsan kellett cselekednie. Az egész üvegcse tartalmát elnyelette a maró szesszel és két kezébe vette. Grégory csak most figyelt fel a lányra és pillantotta meg kezében a két poharat. A lány a félelemtől és zavarodottságtól már azt sem tudta igazán, melyik pohár hordozza magában az édes és gyors halált, és melyik a keserű, de éltető alkoholt. Kissé megremegve lépett a férfihez és nyomta a kezébe mind a két poharat, majd kifelé indult a szobából.

- Most meg hová megy? – dörögte.
- Oly soká voltunk már távol, félő, a vendégek fele már unatkozik! – súgta és kinyitotta az ajtót, mely mögött szokatlanul nagy volt a tömeg.

A lány tekintete találkozott a barátaiéval... a pincérekként segédkező szolgálóékkal... a bátyáéval... Sophie-éval... és Leon-éval is. Mindben kérdések halmozódtak fel és egytől egyig békések voltak. Már-már belepirult, amikor tekintete a szerelméével összefonódott és elemi vágy, felfokozott izgalom csatázott az holdezüst tekintetben. Olyan hívogató, oly csábító volt, de még dolga volt. A terem közepére sétált és maga mellé hívta Grégory-t, akinek keze még mindig őrizte az italokat, majd magához vette a szót.

- Szeretném megköszönni mindenkinek azt, hogy elfáradt ide és megtisztelt a jelenlétével. Mentségemre legyen szólva, hogy az, hogy önök közül szinte senkit sem ismerek, csupán Grégory Oswawld felelőssége, mert ezt az estét ő szervezte. Bizonyára vannak önök között szélhámosok... erkölcstelen senkik és megkockáztatom, hogy még gyilkosok is. – mondta könnyedén, de a tömeg mozgolódni kezdett az arcátlanságra. – Mégis egy köszöntőt kívánok mondani önöknek, önökre. Kérem, nyújtson át nekem egy poharat, uram! – remegte.

Ezek a szavak jelenthették számára az életet és a halált. Unta már, hogy a Sors örök játékszere maradt és semmit sem adott neki olcsón. Ezzel a tettel, már senki sem mondhatta, hogy Sora akarta megmérgezni a férfit, mivel az aját kezűleg adott italt a kezébe. Ám ha a sors keze, mely most összeforrt a sátánéval, valamilyen oknál fogva úgy határoz, hogy ennek a hercegnőnek nincs maradása az élők között, úgy elfogadja és távozik, legyen az bármilyen fájdalmas is. A férfi átnyújtott neki egy poharat, melyre most úgy meredt rá tekintetével, mintha tőrt lebegtetnének a szíve fölött. A furcsa jelenet csak Dante elméjében kezdett körvonalazódni. A lány olyan félelemmel és reszkető kézzel fogadta el az italt, mintha a saját halálát adták volna a kezébe. A szeme előtt folyton csak azaz érthetetlen jelenet zajlott le, amit az előcsarnokban folytattak. Az akkori értelmetlennek tűnő beszéd a közelgő véghez most értelmet nyert. Nem is akár milyet.

- Az ital... – súgta maga elé, mire a körülötte lévő barátok mind felfigyeltek.
- Miről beszélsz? – kérdezte Layla.
- Óh, azaz eszement húgom! – csapott a fejére. – Valamit tett az italokba!
- Micsoda! – hőkölt hátra Leon.
- Az érkezésetek előtt beszélt nekem arról, hogy hamarosan vége lesz ennek az egész históriának. Hogy ő maga vet véget neki. – hadarta.
- És miért pont az italok? – próbálta összerakni a képet Yuri.
- Nem tudom! Csak azt látom, hogy halálsápadt már csak a gondolattól is, hogy igyon belőle! – mutatott feléjük.
- Nem! Az nem lehet! – vette észre Leon is, és veszett mozdulatokkal próbált utat törni magának Sora-ék felé.

Olyan volt, mint egy lassított felvétel. Annyira el akarta érni őt, legalább a szavaival, de a lánynak már nem létezett visszaút. Lassan emelte az ajkaihoz az italt és döntötte meg kissé a poharat, ám Grégory meg sem mozdult, ezért várt egy kicsit. Úgy nézett rá, mintha mindent tudna. Mintha mindent kiolvasott volna a szemeiből, melyből remény és élni akarás egyaránt kiszökkent. Aztán a férfi bólintott egyet és gyorsan felhajtotta az italt, akit így Sora követett. Leon nem ért oda... elkésett... minden megtett méter felért számára egy világ körüli úttal. Látta kedvesén, hogy iszonyú félelem lesz rajta úrrá, ahogy érzi magában szétáradni az italt. A fejét hátrahajtotta és várt. Csak egy valami zakatolt folyamatosan a fejében, együtt lüktetve a szívével...




Vagy én... vagy ő... vagy én... vagy ő... vagy... én.... vagy... ő... vagy...