A terem fagyos díszben rekedt. Senki sem értette a dolgot. Sora és Grégory farkasszemet néztek egymással, miközben szüntelenül lesték egymás reakcióit. Sora-t mégis aggasztotta az a halvány és rosszalló mosoly, ami megbújt a férfi ajkain. Érezte, ahogy az alkohol lassan szivárog szét testében, bejutva a legkisebb részekig és remegve indul tovább. A kínos csendben burkolózó percek óráknak tűntek a számukra, melyek alig akartak elvonulni felőlük. Leon odarohant a lányhoz, maga felé fordította és szorosan ölelte. A társaság megkövülten figyelte az eseményeket és Grégory-t, akinek szemében düh és különös féltékenység lobbant fel. Nem. Nem volt szerelmes. Sokkal inkább féltette azt a kincset, amit a lány és a hovatartozása jelentett. Amikor látta, hogy az eddig mozdulatlan nő most viszonozni kívánná az ölelést, megragadta öccse vállát és elszakította őt Sora-tól.

- Mégis mit jelentsen ez, öcsém? – magasodott fölé.
- Hívj orvost! Gyorsan! – kapkodta a fejét.
- Mégis miért lenne rá szükség? – húzta fel szemöldökét és közben elmosolyodott.
- Az lényegtelen! Ha nem akarod elveszteni Sora-t, akkor csináld! – súgta erőteljesen.
- Csak nem erre célzol? – csettintett és mögötte megjelent egy inas, tálcáján két teli pohárral.
- Mi folyik itt? – szűrte halkan Sora.
- Csak nem képzelted, hogy ezzel az aljas módszerrel el tehetsz engem láb alól, kevesem? – hajolt oda hozzá.
- Mégis mi történik? – kérdezte a sorok között Layla Yuri-tól.
- Nem tudom, de a biztonság kedvéért, mi szépen hazamegyünk. Biztosan megértik majd. – nyújtotta kezét a lány felé és feltűnés nélkül indultak az ajtó felé és vezérelték hintójukat a birtokra.
- Megkérném kedves öcsémet és Lady Naegino-t, hogy kövessenek engem a dolgozó szobába! – dörögte Grégory, és hogy kérésének biztosan eleget tegyenek, két őr lépett Sora és Leon mögé, kezükben fegyverekkel.

A folyosókon haladva úgy lépkedtek, mintha a kivégzésük felé haladnának. Leon olykor rápillantott Sora-ra, akinek a szemében mérhetetlen félelem lakozott, és ez meglepte őt. Hisz akárhányszor találkozott vele ebben a házban Grégory oldalán, mindig erős és magabiztos volt. Azok a szemek és tartás élesztette fel benne a tenni akarás tüzét. És most minden eltűnt. Sora már túlságosan gyengének érezte magát ehhez. Belefáradt az hasztalan próbálkozásokba és játszott gőgbe. Egyszerűen csak véget akart vetni ennek az egésznek. Tekintetét észrevétlenül szegte a mellette haladó Leon-ra, aki magasra szegett fejjel, büszkén haladt mellette. Már régen látta ezt rajta. Mikor nemrég eljött hozzájuk, akkor is csak egy szemtelen nemes látszatát keltette, aki mindent el akart érni a pénzével. Ez a férfi viszont most a szívével kívánja ugyanezt. A lány arcán egy könnyed mosoly suhant át és mélyet sóhajtott, pilláit zárva tartotta és elmélkedett. Azon próbált gondolkozni, miként lehetne ezt az ügyet kiabálás, vérontás és hasztalan viták nélkül megoldani. Kompromisszumot akart kötni vele, már amennyire belemenne egy ilyen dologba. A dolgozószoba ajtaja lassan nyílt fel előttük és csak kisebb unszolásra léptek be rajta. Grégory komótosan ballagott az íróasztal mögé és ült bele magas támlás székébe, melyet nem is olyan rég, még Leon tudhatott magáénak. A szolgákat az ajtó elé parancsolta és már csak hárman maradtak odabent.

- Miért vagyunk itt? – sziszegte a lány halkan.
- Hölgyem! Pont Ön kérdezi? – húzta fel szemöldökét Grégory. – Pont Ön, aki meg akart engem mérgezni?
- Talán elkalandozott a figyelme, uram? – emelte meg kissé egyik szemöldökét a lány és mosolygott.
- Mégis mire gondol? – állt meg egy pillanatra.
- Az italokat Öntől kértem, nem én adtam oda a kiválasztott poharat.
- Hmm. Valóban. Milyen érdekes.
- Elég ebből a bájcsevejből! – bőszült fel Leon.
- Neked nem engedtem szót! – dörögte felé.
- Mire fel ez a színjáték? Gyűlöljük egymást és ezen nem fog segíteni holmi mézesre szabott szó!
- Szóval így gondolod? Mi? – pattant fel a székből és az asztalra csapott, megrémítve ezzel Sora-t.
- Elég legyen! – szólt közbe a lány. – Intelligens emberek lennénk, ha nem tévedek!
- Így van! – higgadt le mindkettő. – Szóval... vessünk véget a háborúnak? – csettintett nyelvével Grégory.
- Igen. Mert ha nem, annak szörnyű következményei lehetnek. Még az is előfordulhat, hogy nem mi vetünk véget a háborúnak... hanem a háború fog végezni velünk. – remegte a lány.
- És mi hasznom lehet nekem ebből az egészből? – fonta egymásra ujjait ölében.
- Mit kíván?
- Sora! – fordult felé indulatosan Leon.
- Mit kíván azért cserébe, hogy mi békében élhessünk tovább, ezen a birtokon, ebben a kastélyban. – hangsúlyozta a feltételeket.
- Hmm. Érdekes. Mit is kérhetnék? – játszotta a gondolkodót, de már régen tudta, mi a válasza. – Felejtse el!
- Tessék? – dőlt előre kissé Sora és Leon is.
- Nem azért tanultam és áskálódtam annyi éven át, hogy egy ilyen ajánlat hallatán feladjam! Nekem maga kell és a hozomány, ami így a markomba csöppen!
- Hozomány? – kérdezett vissza értetlenül a lány, egy újabb lehetőséget látva a menekülésre. – Milyen hozományról beszél?
- Hát, mint a koronahercegnő férje, nyilván én is kapok valamit. – ecsetelte.
- Na de kérem! Ez a törvény már régen megszűnt! Pontosan az efféle helyzetek elkerülése végett... Ön talán ezt nem tudta? – tette ujjait finom ajkai elé.
- Micsoda? – rökönyödött meg.
- Pontosan! – segített neki Leon. – Ezért nem is értettem, miért avatkoztál az életünkbe!
- Ez nevetséges. Kizárt, hogy igaz legyen! – rázta a fejét tébolyultan és idegesen matatott a fiókban, majd kezében egy pisztollyal egyenesedett ki az asztal mögött.

Leon felismerte a helyzetet. Mint egy hónapja. Egy fegyver, egy ellenség, két szerelmes szív, de valakinek meg kell sérülnie. Most ő kell hogy legyen az, aki megvédje a kialakuló családját. Sora automatikusan a hasára csúsztatta a kezét és teljesen összezavarta szerelme gondolatait. Hiszen pár napja Grégory a szemükbe mondta, hogy nincs többé baba. Akkor meg mégis mi ez a közjáték? Talán csak a sokk miatt cselekszik értelmetlenül. A végzetünkhöz vezető út nem mindig egyenes. Lehet, hogy rossz felé kanyarodunk, hogy eltévedünk és visszafordulunk. Talán az sem számít, hogy melyik úton megyünk. Talán csak az számít, hogy megyünk. De honnan tudod, hogy ha visszafelé indulsz, tényleg megtalálod a sorsodhoz vezető utat? Annyi kétely és bizonytalanság ült most mindkettőjük szívében Sora mozdulatlanul meredt a puska csövére és megdermedt az emlékeitől, amelyeket mélyen rejtett magában. A szikrázó szürke szemek akkor zölden villantak meg, az ismerős ezüst hajzuhatag az emlékeiben feketévé sötétült és a személyhez tartozó név sem egyezett meg. Anthony Battlefield. Nem tett semmi rosszat, csak túl sokat akart. Talán Grégory sem volt kezdettől fogva rossz és erkölcstelen. Végül is meg lehet őt is érteni. Úgy hitte, elfelejtették. Tudja mit érezhet. Nem... Igazából fogalma sincs, milyen érzés lehet így érezni. Ebben a feszült helyzetben Sora elmosolyodott, megdöbbentve a két férfit maga körül. Szitkozódhatsz, átkozhatod a sorsot, de amikor a végére érsz, tudnod kell ezeket elfelejteni. Mert egyetlen helyes gondolat megfordíthatja a sorsot. Sora lépett egyet a végzete felé, mire Grégory keze megremegett és tekintete kissé kivilágosodott. A köd, amit a harag és a felismerés vont a szemére, egyszer csak eltűnt róla. A lány megfogta a pisztoly csövét és elvette tőle. Grégory lassan eresztett a szorításon és engedett egy angyal hívogató szavának. Amint elszakadt a fémtől, lábai megremegtek és a földre rogyott. Fejét két tenyere közé fogta és ha egyedül lett volna, talán még el is sírja magát. Sora szíve hirtelen szabadult meg a tehertől és már félő volt, hogy összeesik. Leon sietett a háta mögé, elvette tőle a fegyvert és leültette őt. Sora kedélyesen simult bele a hőn áhított karokba és mélyen magába szívta az úgy kívánt ismerős és csábító illatot. A férfi gyengéden fogta ujjai közé a lány finom arcát és apró csókokkal halmozta selymes bőrét. Sora-nak jól esett a kényeztetés, a szerelmes érintések és a lassú ringatás, melybe olyannyira belefeledkezett, hogy elnyomta az álom. Leon nagyokat pislogott, ahogy megérezte karjaiba nehezedő kedvesét. Gyöngéden fogta a karjaiba és kiegyenesedett.

- Ha most megbocsátasz! – szólt a magába roskadt férfinek.
- Sajnálom... – felelte kissé higgadtabban. – Én... én...
- Fogalmam sincs, hogy nézhettem fel rád annyi éven keresztül. Nem voltam több egy kisfiúnál, aki azt hitte, hogy övé az egész világ, csak mert egy órára birtokba vehette a mindenséget rajtad keresztül, és még nem tudta, hogy egy másodperc alatt elveszítheti. – vezette végig tekintetét a karjaiban fekvő lányon.
- Berekesztem a bált! Nyugalmat hagyok nektek! – igazgatta meg magán a ruhát.
- Már nem vagyok az a hiszékeny gyerek, aki voltam. Többé nem hiszem el a szavaidat olyan könnyen.
- Kérlek! – lépett egyet feléjük, mire Leon elfordult és az ajtü felé lépett.
- Itt maradhatsz estére. És ne köszönd meg! – tette hozzá sietve, mikor érezte, szólni kíván. – Csak azért maradhatsz, mert Sora ezt akarná. Ő még hisz a világ csillagfényes részében! – mosolygott alvó kedvesére, majd távozott.

A dolgozószoba most újra csendes lett. Grégory hallotta még az egyre elhaló lépteket a folyosó felől és az eddig megtört arc helyén újra megvillant a sötétben démoni mivolta. A szoba hatalmas ablaka töretlenül engedte az odakint uralkodó telihold fényét beszivárogni a terembe. Az ezüstös haj most még fémesebben csillogott a holdfényben, szemei elsötétültek és riasztó csillogás pattant benne. Egy rejtett ajtó nyikorgó hangja hívta fel magára a figyelmet maga mögött. Nem fordult meg, hiszen pontosan tudta, kit tisztelhet társaságában. Az alak nem lépett elő a sötétből, csak várt valamire. Grégory halkan kacagott és ujjaival beletúrt rakoncátlan tincsebe.

- Tökéletes... – sziszegte vendégének.
- Mi történt? – kérdezte egy megtört női hang a háttérből.
- Látnod kellett volna őket. Főleg Sora-t! Az a nő egyszerűen megőrült. Elé vetette magát a fegyver elé. Micsoda ostoba nőszemély! – hajtotta hátra fejét.
- Ne becsüld alá! – utasította a nő. – Megbánták már, akik így tettek! – tette hozzá, mintha tapasztalta volna.
- Ő nem jelent majd gondot... Sokkal inkább az öcsém. Leon már elvesztette a bizalmamat, nehéz lesz újra meggyőznöm őt. De a célért megéri. – nézett maga elé határozottan.
- És mi van az örökséggel? Úgy hallottam semmit sem kapnál, ha elvennéd őt! – súgta az ismeretlen nő.
- Csak nem gondolod, hogy elhiszem ezt a maszlagot? Nevetséges! Mégis hogy hihették, hogy feleslegesen cselekszem? Én? Pont én? Aki szinte az egész életét arra tette fel, hogy tönkretegye a családját és magasabbra kerüljön, mint amilyen magasra bármelyikük is juthatna.
- Ördögien gonosz vagy. – sóhajtott a nő.

Grégory hirtelen fordult a sötétben megbúvó nő felé és lendületesen indult meg felé. A nő szemei egy pillanatra felvillantak a homályból, de tekintete szinte egybeolvadt a sötétséggel. Sötétkék, szinte szürkés szemek buja vággyal ostorozott pillákkal. Hosszú egyenes haja rendezetlenül omlott szét teste körül és hogy fokozza partnere éhségét, szoknyájának aljáért nyúlt és egyre feljebb húzta formás lábai mentén. Grégory megragadta a lány tarkóját és erősen magához vonta, hogy egy szenvedélyes csókba vegyítse buja érzéseit. A nő ösztönösen fonta a férfi nyaka köré karjait és rövid hajával játszadozott hosszú ujjaival. Grégory végigfuttatta karjait a nő derekán és oldalához emelte a lány lábát, miközben a könyvekkel zsúfolt polchoz szorította a nő kéjtől remegő testét. A csókjuk bár megszakadt, de csak azokra a pillanatokra, mikor Grégory birtokba vette a nő szépen ível nyakát és vad csókokkal fedte bőre minden centiméterét. Erős mozdulatokkal rántotta le válláról a sötét ruha vékony pántját, megragadta a lány testét és a polc könyöklőjére ültette úgy, hogy lábai közé szorította derekát, ágyékát, mely már vészes izgalommal lüktetett nadrágjában. Ahogy partnerében is tudatosult tomboló vágya, a nő azonnal lefejtette deltás felsőtestéről a nehéz zakót és tépte szét a finom anyagú inget, majd a drága nadrágszíjjal kezdett babrálni a végtelenségig fokozva a várakozás perceit. A férfiasság szinte előtört szoros börtönéből és Grégory nem kímélve őt tette magáévá azonnal a sötét szirént, aki fájdalmát visszafojtva feszült a polcnak. A férfi hangosan felnyögött ahogy teljes egészében betölthette a nőt, aki egy pillanatra megragadt a percben és csillogó tekintettel nézett fel a férfira, kéjesen suttogva a nevét. Lassú mozgásba kezdtek, a férfi a polcnak szorította a nő kezét a feje fölött, míg a másikkal szabad utat hagyott neki, hogy felfedezze a férfi izmos mellkasát és kidolgozott hátát. Az ütem, melyet eleinte diktáltak már tarthatatlan volt. Az egyre rájuk törő gyönyör hullámai már nem engedtek késlekedést. A lassú ringatózásból vad hullámba egyesült forró testük és az egyre erősödő nyögések és halk sikolyok minden elárultak a partnerük felé. A végső gyönyör elérésekor mindketten visszafojtották élvezetüket és remegve szorították egymás testét. Csupán pár percig pihegtek egymásra támaszkodva, majd a férfi elvált alkalmi partnerétől és rendbe tette magát. A sötétben maradó női alak lassan rogyott a földre és nyerte vissza természetes légzésének ütemét, miközben kielégül mosoly ült telt ajkain.

- Szedd össze magad és arra távozz, ahonnan jöttél! – igazította meg nyakkendőjét a férfi.
- Mikor láthatlak újra? – siklott a sötétben hangtalanul a rejtett ajtó felé.
- Hamarosan, kedves... hamarosan...

Grégory újra magára öltötte a megtört arcot megbánó tekintetével párosítva. Ígéretének eleget téve mindenkit hazaterelt a szalonból és a szolgákat is nyugovóra küldte és szinte utasította őket, hogy csak holnap tegyenek rendet a teremben. Mindeközben Leon óvatosan fektette le Sora-t a ház úri párosának ágyába, lefejtette róla a nehéz ruhadarabot és csupán fehérneműjét hagyta rajta a lányon. Nem tagadta, hatalmas volt a kísértés, de egy ilyen nap után szinte biztos volt benne, hogy a lány most nem kapható egy átszeretkezett éjszakára. Ő maga is megszabadult a bilincsként rátekeredett ruháktól és gyorsan bebújt a lány mellé a takaró alá, szorosan ölelte magához törékeny testét és élvezte a pillanat adta békességet. A kastély fényei lassan kihunytak. Sorra oltotta ki a világosságot maga körül a szolgálók hada, Grégory és Leon-ék is. Bár most mindenki egy régi fejezetet zárt le magában, mégis ott bujkált bennük a félelem. Mert ilyen az ember... és ilyen az összes élőlény is. Ha megégeti magát egy apró állat, többé nem merészkedik a tűz közelébe, még ha tudja is, hogy akár még az életét is képes lenne megmenteni melegével. Túl nagy a kockázat. Bármi is ér bennünket az életben, sosem szabad felednünk: lesznek nagyszerű és rossz pillanataink. Reméljük... hogy tele lesz jóval. Reméljük... hogy látunk majd olyanokat, amin ledöbbenünk és később majd tanulhatunk. Reméljük... hogy képesek leszünk olyat érezni, amit addig még sosem éreztünk. Reméljük... találkozunk emberekkel, akik másként látják a világot. Reméljük... olyan életünk lesz, amire majd büszkék leszünk. De ha mégsem... reméljük... lesz erőnk... hogy újra elkezdjük.