A holt sötétséget egy hirtelen villanás törte meg és szelte át, majd az ég iszonyatos dühvel eresztette a világra végtelen akaratát. Megrengett a föld és felriasztott minden teremtményt amit magán hordott, majd dézsáját megborítva árasztott el mindent kristály zuhanyával. Az erdők fái között egyre duzzadó folyamok indultak meg, az állatok magasra voltak kénytelenek menekülni, olykor maguk mögött hagyva mindent, amit eddigi életükben teremtettek meg. A villámok elfajult égi játéka szakadhatatlanul töltötte be az eget. A kastély lakói egyszerre pattantak fel fekhelyükről az ítéletidőre riadva. Sora szorosan bújt Leon karjaiba és ölelkezve vészelték át az iszonyatos erőket. A folyosóról lépteket lehetett hallani amint közelednek és halnak el lassan. Egy újabb hatalmas dörrenés, újabb egeket átcikázó villám és annak különös szövődményei. Az ablakból halvány fénycsóva világította be az éjsötét szobát, megriasztva ezzel Leon-ékat. A férfi kibontakozott kedvese ölelő karjaiból és az ablakhoz sietett. A látvány elképeztette... a természet ellen valaki megbocsáthatatlan bűnt véthetett... egy hatalmas új rügyekben gazdag fát döntött le évtizedes törzséről és borította marcangoló lángokba, melyek hamar indultak útnak a sűrű erdőben. Mintha egy magasabb erő nem kívánná a tavasz beköszöntét... A férfi szeme kikerekedett és kissé megtorpant. Farkasszemet nézett az egyre erősebben terjedő lángörvénnyel és olyan kábulatba esett, hegy Sora hívogató hangjára sem figyelt fel, csak mikor a lány már szorosan mellette állt az ablakban, aki amint megpillantotta a tüzet, ujjait puha ajkaihoz érintette, miket halk sóhaj hagyott el. Ekkor dübörgő léptek veszett üteme igyekezett feléjük és előzetes bejelentés nélkül törte rájuk az ajtót. Grégory csurom vizesen állt előttük és betegesen lihegett, miközben érthetetlen dolgokat hadart el röpke pillanatok alatt...

- Nyugodj meg, Grégory! – ültette le egy székbe őt Sora, miközben Leon csak ridegen figyelt feléjük. – Mi történt pontosan? – ült le vele szemben.
- A tűz! Nem csak az erdő, a kastély és az istállók is veszélyben vannak! – szavalta megint.
- Azonnal indulok! – sietett a ruháiért Leon és eltűnt a szomszédos szobában, hogy átöltözzön.
- Ez rettenetes... – súgta Sora és újra az ablak elé sétált.

Grégory újabb lehetőséget látott maga előtt. Amíg Leon öltözködött, Sora pedig elmélyülve tekint a távolba, ő hangtalanul emelkedett ki a fotelből és a könyvespolchoz lépkedett, nekivetette hátát az olvasmányoknak és kezét a zsebébe csúsztatta, majd egy borítékot húzott elő belőle, amit gondosan rejtett el a kötetek között.

- Mit művelsz? – robbant be az ajtón ismét Leon és rávetette magát bátyjára.
- Nyugodj meg! Semmit sem tettem! Inkább siessünk az istállóba! – hadonászott a kezeivel és sietősen távozott.
- Mi történt? – kérdezte ijedten a lány.
- Áskálódik... érzem... – morogta és hagyta hogy a lány közben elvégezze rajta az utolsó simításokat.
- Csak képzelődsz! – mosolygott rá. – Amióta ideköltözött, folyton úgy érzed, mintha ellenünk munkálkodna.
- Mert így van! – emelte meg kissé a hangját, de a nő szemeit látva újra higgadtságot erőltett magára.
- Majd később megbeszéljük! – nyomott egy csókot a férfi ajkaira. – Most menj! – ütögette meg a vállát és útjára engedte őt.

Sora kissé rosszul érezte magát, ami nem csupán az állapotának hanem a kialakuló helyzetnek is köszönhető volt. Annyira próbált hinni Grégory újonnani jóságának, de úgy tűnik, saját magának is be kellett vallania, hogy valami tényleg nem stimmel körülötte. A folyamatos áskálódás, értelmetlen balesetek és összefüggetlen szálak csak rombolták a férfi esélyeit. Nem egyszer történt már meg, hogy Leon leesett a lóról lovaglás közben, mert állítólag nem volt meghúzva a nyeregszíja, pedig mindenki tudja, hogy mindig mindenben precízen jár el és néz át egy dolgot többször is a biztonság kedvéért... vagy mikor egy üzleti útról hazatérve azzal a hírrel fogadta az itthon váró Sora-t hogy valaki csúnyán megrágalmazta őt és szinte senki sem volt hajlandó üzletet kötni vele, nem beszélve arról a hosszú és fárasztó procedúráról, amíg sikerült tisztáznia a nevét és a jó hírnevét. És a gyermek... az annyira várt gyermek is... életben van. Grégory bevallotta nekik, hogy csupán az ellenük indított bosszúhadjárat kelléke lett volna a kicsi. Ha valami, akkor ez már bőven túlment minden határon... Leon-ban hatalmas düh munkálkodott és ez csak egyre gyűlt benne olyan régóta, hogy félő volt, egyszeri kiadásakor hatalmas sebeket fog okozni mindenkinek. A két férfi tisztességes távolból sietett a hátsó istállókhoz, ahol a lovak megvadulva próbáltak kitörni a karámjukból. Mindketten megküzdöttek a természet elemeivel, a csípős és vízzel sűrített széllel, mely olykor égető parazsat hozott a közeli erdőből. Az inasok, szolgák, mind a két férfi rendelkezésére álltak. Voltak, akik az erdőt oldották, besegítve az órák óta tartó esőzésnek, a többiek pedig a paripákat igyekeztek lenyugtatni.

- Grégory! – kiabált a fivéréhez. – Te menj és segíts a többieknek odakint!
- Menj te, ha annyira akarsz! – kiáltott vissza. – Én ugyan ki nem merészkedek az ítéletidőbe!
- Micsoda? – torpant meg. – De már a fél kastély odakint van! – hadonászott a karjával és bemászott a lovak közé, hogy jelenlétével és érintéseivel csitítsa a nagyra becsült állatokat. – Tudtam, hogy alávaló vagy! Aki egyszer megízlelte a poklot, sosem lesz képes kiemelkedni onnan! – ordított és szavainak egy villámlás adott nagyobb hangsúlyt.
- Mi a baj, öcsém? Csak nem öniróniát gyakorolsz? – kacagott sátánian.
- Miről beszélsz? – gerjedt egyre nagyobb haragra.
- Ugyan már! Hisz nem te voltál az, aki a legnagyobb aljasságokkal érted el, hogy ismert legyen a neved a nemesek között? Nem te voltál az, aki képes lettél volna megfenyegetni bárkit csak azért, hogy békén hagyjanak téged és a kis Sophie-t a rózsaszín felhők közt? Nem te voltál aki a nőkkel kutyákként bántál? Nem te voltál maga a megrettentés? Mégis kit akarsz becsapni!?
- Elhallgass! Én már nem teszek ilyet többé! Sora óta nem!
- Ne aggódj... majd én gondoskodom róla... a távollétedben...
- Mit művelsz? – riadt meg Leon, ahogy Grégory mozdulatait felismerte.
- Au revoir, Leon!

Sora már nem volt képes egy helyben maradni és nézni, hogyan küzdenek barátai odakint. Sietősen magára kapott valamit és ha mással nem is, legalább meleg étellel segít majd a hidegből megérkezőknek felmelegedni. Pocakja már elvesztette laposságát és aranyos formát kezdett ölteni. Nem próbálta elrejteni, sokkal inkább volt büszke a gyermekáldásra. Szívében mégis kis szomorúság vegyült ha arra gondolt, hogy az élete még sincs teljesen Leon-éhoz kötve. Annyi ígéret és szerelmi eskü elhangzott már közöttük, mégis sosem jutottak el odáig, hogy oltár elé álljanak és végre hivatalosan is ragaszkodjanak egymáshoz. A pici jelenléte óta a lány sokkal jobban igényelte a törődést és a kedveskedést, de mindezek eltörpültek igaz vágya mellett. Az éj sötétje alatt lassan szemügyre vette az olykor elővillanó gyűrűt az ujján, melyet már nem félt hordani Grégory előtt sem. Az ékszer sajátos csodájának számított, hogy azokban a röpke pillanatokban különböző színekben mutatkozott meg és varázslatos képeket fedett fel a lány előtt. Kezét most a hasán nyugtatta és igyekezett elfojtani magában minden kételyt és bizonytalanságot. Törékeny testét egy vastag köntösbe tekerte és sietősen csatlakozott a földszinten serénykedő Pierre-nek, aki – kitalálva a lány gondolatát – már előkészült az ételek megfőzéséhez. A főzést egy kocsis hangja törte meg, aki odakint kényszerítette a lovakat megállásra. Sora felkapta a fejét és azonnal a főbejárathoz szaladt, hogy fogadja váratlan látogatóikat. Szemei azonnal kikerekedtek barátjait látva. Layla és Yuri szaladtak be az előcsarnokba és rogytak le a kényelmes kanapéra.

- Mégis mi ütött belétek? Ilyen időben elindulni otthonról? – szidta őket a lány.
- Félreérted! – védte magát a férfi, mikor tekintete Sora szúrós és haragos pillantásaival találkozott.
- Olaszországból utaztunk vissza és épp itt a közelben kapott el minket a vihar! – segítette őt ki Layla.
- Olaszország? Mégis mit kerestetek ti ott? – lágyult el a hangja kissé.
- Konferenciára kellett mennem és... – kezdte Yuri, amivel megint elásta magát Sora szemében, mivel képes volt ilyen hosszú útra magával cipelni a várandós feleségét.
- De én ragaszkodtam hozzá, hogy menjek! – fejezte be gyorsan kedvese mondatát az aranyhajú lány.
- Miért nem vigyáztok magatokra jobban? – sóhajtott a lány és forró italokért kiáltott Pierre-nek, aki hamarosan meg is érkezett az éltető italokkal, melyek forrósága újraélesztette mindannyiuk tagjait.
- És Leon? Grégory? – érdeklődött két korty közben a férfi.
- Odakint vannak. – húzta fel aggódva a lábait maga elé. – Az a két esztelen próbálja féken tartani a lovakat és az erdőtüzet...
- Már nincs tűz... – húzta fel a szemöldökét a lány. – Amikor jöttünk már senki sem volt odakint. Az istállókhoz mondjuk nem láttunk el, nyilván oda gyűltek a többiek.
- Akkor remélem hamarosan megérkeznek. – kulcsolta össze ujjait a csésze körül.

A társaság most csendbe burkolózva hallgatta az ablakra törő esőcseppek harcát, az olykor vérfagyasztó némaságból rájuk zúduló dörgéseket melyek megriasztották a lányokat és amik csak még inkább aggodalmat ültetett Sora szívébe. Különös érzése támadt. Persze... biztosan csak az a megszokott aggodalom akkor, mikor a szeretteink valami merész és veszélyes dologra készülnek... de ez az érzés most más volt. A gyertyák fénye aranyba vonta a szobát apró lángjaival, melyre meredve próbálta elterelni gondterhelt gondolatait. Lassan lehunyta a szemét és hirtelen azon kapta magát, hogy valamilyen furcsa oknál fogva... imádkozni kezdett. És ez megrémítette. Szorongásán csak sulykolt az a csapódás, amit a főbejárat kétszárnyas ajtajának hangja keltett a falról visszapattanva. A lány nemhogy felpattant volna, inkább igyekezett minél láthatatlanabb lenni és megvédeni magát a következő pillanatoktól... de ez elkerülhetetlen volt. Az egész kastély szolgálói rontottak be egyszerre az előcsarnokba és folyamatosan az úrnőjük nevét kiáltották. Layla és Yuri összehúzott szemmel néztek egymásra majd a velük szemben gubbasztó Sora-ra, aki most megmozdulni látszott és sietve indult eléjük. A látvány megriasztotta. Jerry és Olivier között ott tartották eszméletlenül Leon-t, fején a vér vékony csíkban hálózta be finom arcát, tiszta bőrét most sár mocskolta be és az oly gondosan igazgatott ruhája rendetlenül lógott rajta. Sora csak lassan behunyta a szemét és egyre csak az visszhangzott benne... éreztem... De nem esett kétségbe... irigylésre méltó higgadtsággal utasította az inasokat, hogy vigyék őt fel a szobájukba, szolgálókat küldött el tiszta vízért és mosdóruhákért, a szolgálólányt orvosért küldette, ő maga pedig kedvese után készült, mikor eszébe ötlött valami... valaki hiányzott. Kíváncsi tekintettel nézett vissza a lépcső közepéről és bár Layla és Yuri ott voltak... ő hiányzott...

- Olivier?! – szólt fel a lovászfiúnak.
- Igen, kisasszony?
- Hol van Grégory? – szűrte a fogai között.
- Egy ideig Leon úrral volt az istállóban... aztán visszament a tűzhöz...
- A tűzhöz? – kérdezett vissza metsző fagyossággal.
- Igen! Még mindig próbálják eloltani!
- De hát a tűz már... – kezdte Layla.
- Értem! – vágott gyorsan a szavába, hogy egyik szolga se tudjon a csalásról.

Sora mélyen lélegzett és igyekezett minden érzéke ellenére erősnek maradni. Magabiztos léptekkel indult tovább a hálószobájukba, nyomában a serény lányokkal, akik a tisztogatásért voltak felelősek. A két vendég értetlenül tekintettek egymásra és sugalltak mindentudó érzéseket egymás felé. Yuri is felbőszült kissé, hiszen ő is pontosan ismeri már Grégory módszereit és akcióit, amikről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy tisztességesek. Sora közbeavatkozásából levonhatta, hogy bizony ő is tud a férfi különböző merényleteiről, de kitartóan próbál ellenállni neki. Most nem hagyhatta őt kettesben ezzel az alakkal. Megbeszélte Layla-val, hogy itt maradnak addig, amíg Leon fel nem épül, vagy végre magához nem tér, amit csak remélni tudtak.
Mindeközben Leon egy ismeretlen világban rekedve próbál a valóságra törni... de hiába. Képtelen szembeszállni a sötétséggel, amit ő szabott rá. Egy sötét és üres helyen érezte magát, ahová nem ér el a fény, nem ér el az érzelem, a fájdalom, a szenvedés, de a szeretet és a boldogság sem. Grégory-nak talán igaza lenne? Hisz tényleg rengeteg olyan dolgot tett, amit azóta már szégyellve hallgatna el örökre. Mert neki ott volt Sora... vajon most is itt van vele? Vajon tud egyáltalán arról, mi történt vele odakint? Mit érezhet? Siratja már? Vagy érez magában annyi hitet, hogy azzal nem csak magát, de a férfit is kirántsa a kétségbeesésből? Hát persze... az imádott nő folyamatosan kedvese mellett volt. Ahogy Leon arcát fürkészte az enyhülő viharban és az erőtlenül előbújó nap gyenge sugaraiban, kissé elmosolyodott. Olyan ártatlan és gyermeki vonásokkal bírt, hogy már csak őt figyelve is belepirult. Apró ujjaival végigsimított a kissé kiszáradt, mégis különleges bájjal fedett arcon és a kissé kicserepesedett ajkakon. Feltűrte ruhájának ujját, egy apró keszkenőt merített egy porcelántál kellemes kéz meleg vízébe és megtörölgette Leon száraz bőrét. Nem tehetett róla... egyszerűen elérzékenyült. Talán ha nem lenne a baba, kicsit erősebb lenne... de most egyszerűen összetört. Zokogva borult a férfi napok óta mozdulatlan testére és hagyta, hogy elöntsék az érzelmek. Az orvos is megmondta... fizikailag minden rendben van vele... mégis valamiért képtelen volt visszatérni a valóságba, ezzel bizonytalanságba sodorva a körülötte élőket. Sora lassú léptekkel indult el az ablak felé. A finom szőnyegen mezítláb suhant végig és meredt az újjáéledt természetre. Grégory-ról már három napja nem hallottak semmit. Ezzel szinte bevallotta vétkességét mindenkinek.

Egy apró falu ismeretlen faházai között megbújva keresett valami jó indokot a távollétére. A házikó fapadlója minden egyes lépésnél hangosan reccsent fel és görbült meg kissé alatta. A szobában csupán egy rozoga ágy és egy asztalka volt szék nélkül. A fekhelyen most egy csuklyás alak foglalt helyet és meredt maga elé csendben. Grégory megunta a hallgatást és szilárdan megállt vendége előtt, megemelte állát és a szemeibe meredt. Egy sötétkék szempár tulajdonosa nézett vissza rá arcába lógó, hosszú fekete tincsei közül. A pillantásaiban volt valamiféle düh és megalázottság is, amivel nem tudott dűlőre jutni. Idegesen ráncolta össze a szemöldökét és elfordította a tekintetét a bosszús nő pillantásai elől.

- Mit akarsz tőlem? – meredt kifelé a kicsiny ablakon. - Nem volt neked elég az, amit a bálon kaptál, szépségem? Pedig akkor úgy tűnt, egy életre kielégítettelek... - nevetett kéjesen.
- Nem tudtam hová menni... – súgta erőtlenül.
- Ugye nem hitted, hogy majd én kitartalak téged... May? – szögezte neki, mire a nő szemei elkerekedtek.
- Te faragatlan tuskó! – pattant fel a helyéről, minek következtében kissé megszédülve dőlt neki a ház falának.
- Mi bajod van? – kérdezte cseppnyi együttérzés nélkül.
- Már nem ettem rendesen egy pár napja... – hazudta a lány erőtlenül.
- Pénzt akarsz? – pislogott értetlenül.
- Nem...
- Valamit titkolsz...
- Nem...
- Ne próbálj meg nekem hazudni! Mi bajod van? – ragadta meg a lány karjait és erősen rángatni kezdte.
- Semmi!
- Válaszolj!
- TERHES VAGYOK!