Az ember rengeteg olyan helyzetbe kerülhet, amit a legrosszabbnak hívhat. De talán egyik sem szörnyűbb a kétség érzésénél. Az érzésnél, mikor oly görcsösen próbálod magad tartani mindahhoz, amit mások teljesen visszájára fordítanak a szemedben, hogy szinte beleőrülsz, mert nincs senki, aki segítene neked. Sora Naegino egyedül érezte magát, rettenetesen magányosan. Szerelme öntudatlanul fekszik az ágyában és csupán szíve lüktetésével tartja benne a lelket. Ezzel egy időben azonban egyre nagyobb a mindent beborító gonoszság a kastélyban és egyedül képtelen volt szembeszállni velük. Bár Layla és Yuri egy ideig itt voltak vele, saját maga küldte őket haza és parancsolta őket pihenésre. Olyan határozottsággal és ellentmondást nem tűrve beszélt velük, hogy még nekik sem tűnt fel a szigorú vonások mögött megbúvó összetört nő, aki kifeszült kezekkel próbált feléjük nyúlni. Még aznap visszatért Grégory és a titokzatos vendége. Remélte, hogy csupán tudata csalfa játéka okozza a látványt, amit most káprázatnak hisz. A folyamatos küzdelmek és csatározások eltüntették szem elől és csupán ezekben a baljós időkben tért vissza... May Wong. Még most is emlékszik azokra a pillanatokra, ahogy az előcsarnok díszes fényében megjelent a legidősebb Oswald és jobbján ott lépkedett May. Úgy érezte, minden, amit eddig elértek, hiábavaló volt, és a tudat a földre taszította gyenge testét. Lassan roskadt a hideg kövezetű lépcsőfokra, maga alá gyűrve nemesi ruhájának széles szoknyáját. Érezte, ahogy csupasz karján didergő játékot játszott a korai nyári szellő, amit a vendégek hoztak magukkal. Szemei teljesen elüvegesedtek apró könnyeitől, melyek már majdnem egy hete megállíthatatlanul szakadtak fel belőle. Valahol legbelül számított erre, de most, átélve nagyobb fájdalommal járt. Tekintete azonban furcsa felismerésre tett szert. Ez a lány nem az a May Wong volt, akit majdnem egy éve ismert meg, mikor ideérkezett. Az a nő tele volt ambícióval és tartással, s bár az eszközei mocskosak voltak, mégis irigylésre méltó volt az az akarat, amit a feljebbjutásért folytatott küzdelemben tanúsított. Ám most... csak egy megtört, elhagyatott asszony képét mutatta, aki már semmi jót sem remél az élettől. Még bele sem mert gondolni abba, hogy ők négyen egy fedél alatt éljenek.

Sora épp szokásos teendőit végezte, amik mostanában a Leon-nal való törődésben merültek ki. Szinte enni sem mozdult ki onnan. Ez volt az egyetlen szoba, ahol biztonságban érezte magát, ahol egyedül lehetett az érzelmeivel, gondolataival. A vakító fény erőszakosan tört be az ablakon keresztül, nem kímélve egyikük szenvedő szívét sem. Ahogy mozdulatlanul ült az ágy szélén és mozdulatlanul meredt maga elé, egyre jobban süllyesztette magát a sötétségbe. Az ajtón tompa kopogások hallatszottak és a felelet ellenére nyílt fel. Pár pillanat múlva érzékeit egy ismerős ám kellemetlen illat borzolta, az ámbrás faillat jellegzetes szaga. Lehunyta a szemeit és igyekezett figyelmen kívül hagyni őt, akinek lovaglócsizmája talpa hangos kopogással szelte át a nyugodt szoba csendjét. Egyre közelebb lépkedett hozzá, majd megállt vele szemben és a lányt vizslatta. A sötétkék, fűzős ruha már-már lehetetlen méretekig húzta össze vékony alkatát, a szoknyarész egy helyen volt betörve a folyamatos ülés miatt. A lány bőre fájdalmasan fehér volt, ajkai kiszáradtak, szemében szemernyi csillogás sem volt, ereje teljesen elhagyta.

- Hogy van? – kérdezte cseppet sem érdeklődő hangon.
- Jól... – súgta a lány.
- És Ön? – guggolt le a lány elé, arcát egészen közel emelve Sora-éhoz.
- Remekül vagyok. – fordította el a tekintetét.
- Igazán örülök! – egyenesedett ki a visszautasítás után. – És képzelje! Én is jól vagyok! És ha már így megkérdezte, Ms Wong-ék is kitűnő egészségnek örvendenek. – nyúlt egy kristálypohárért is kitöltött magának egy pohárka whiskey-t, majd kitárta az ajtót és berángatta May-t is.
- Ms... Wong-ék... – ismételte a lány és próbálta értelmezni a szavakat.
- Ó, hát még nem is tudja? – játszotta meg magát. – Az ifjú hölgy... gyermeket vár... – kortyolt italába, miközben összeszűkült, veszélyesen villogó szemekkel figyelte a lány reakcióit.
- Gyermeket... vár... – ismételte és a szíve majd megszakadt. – Gratulálok... önöknek...
- Nekünk? – pislogott. – Jaj, dehogy is! Az a gyerek nem az enyém! – szűrte a fogai között, mire May sután pillantott fel a mellette magabiztosan egyenesedő férfira, majd megadóan ejtette vissza a fejét.
- Hogy? – nézett végre rájuk Sora.
- Mégis mit hitt? Én sosem alacsonyodnék le arra a szintre, hogy hozzáérjek egy cselédhez! Ellentétben a mi drága Leon-unkkal. Mert ugye köztudott szeretett öcsém bohém előélete! – nevetett.
- Mit akar ezzel mondani? – állt fel végre az ágyról és feléjük indult.
- Kisasszony, ne legyen naiv! – helyezte vissza a poharat az asztalra. – Törődjön bele!
- Mégis mire akar kilyukadni, kedves uram? – nőtt egyre inkább a feszültség a lányban és minden rejtett erejét összeszedve kérdezte tűzben égő szemekkel és méregtől ziláló testtel.
- Ébredjen már fel, lady! – emelte meg a hangját Grégory. – Leon megcsalta Önt ezzel a nővel még a jegyesség ideje alatt is! Hiszen még meg sem látszik rajta! Ellentétben magával!
- Nem... Rajtam kívül senkivel sem volt, és ezt mind tudjuk! – sziszegte és közben csak May-t figyelte, aki viszont elfordult a fürkésző szemek elől.
- Felőlem azt hisz, amit akar! – szelídült meg kissé a férfi. – Csak figyelmeztetni akartam. – nyitotta ki a szoba ajtaját és May után ő is távozott.
- May! – kiáltott utána. – Beszédem van veled!
- A hölgynek most pihenésre van szüksége, ahogy Önnek is! – nyájaskodott Grégory.
- Elegem van magából! – kiabálta Sora is. – Nem tűröm, hogy bemocskoljon engem vagy Leon-t, pláne nem abban a helyzetben, hogy nem tudja megvédeni magát!
- Elfelejti, kivel beszél, kisasszony! – sziszegte és veszélyesen közeledett felé.
- Már nem félek magától! A folyamatos ármánysága csak egyre erősített engem, bár a testem legyengült! Hát majd most megmutatom, mit teremtett belőlem! – szegte fel fejét céltudatosan.
- Na idefigyeljen! – rántotta elő kezét és Sora nyaka köré fonta ujjait majd a falhoz vezette őt és egyre erősebben tartotta őt. – Talán elfelejtette, mit teszek akkor, ha szembeszáll velem?
- Talán elfelejtette... – szűrte Sora. -... hogy ebben az állapotban Leon nekem olyan, mintha halott lenne? Mit számítana, ha kiontaná az életét? Fel sem tűnne! – nevetett levegőért kapkodva, majd Grégory elengedte.
- A nők mind kígyók! – igazgatta meg ingujját.
- Csupán kezdenek ráeszmélni, hogy férfi és nő között nincs elsőbbségi különbség. – dörzsölte nyakát és közben May-re nézett, aki tökéletesen értette a célzást.
- Indulunk! – ragadta meg Grégory a fekete hajú lány karját és távoztak.

Sora-ra újabb teher nehezedett, amit már kétségtelenül képtelen volt elviselni. Tényleg igaz lenne? May terhes és ráadásul Leon-tól? De hát miféle akarat vihette rá a szerelmét arra, hogy a közös ágyukból egy másikba vándoroljon az éj leple alatt és újabb örömöket kergessen? Talán nem volt neki elég jó... talán az elkényeztetettségével üldözte el magától. Kezeit pocakjára csúsztatta és szemeit végigvezette a hatalmas ágyon és a benne szunnyadó Leon-on. Most olyan békés és ártatlan vonásokkal bírt, hogy semmi szenny el nem érheti. De miért nem tér vissza hozzá és védi meg saját magát vagy a családját? A lány zavartan rázta meg a fejét és egyre hátrált a szobából, míg neki nem feszült a hideg ajtónak. Mellkasa egyre nagyobb tempóban ringott a visszafogott sírástól, majd határozott mozdulattal ragadta meg a kilincset és tépte fel azt, kirohant a teremből és becsapta maga mögött az ajtót. Hosszú idő óta először merészkedett ki a szobából és furcsa érzés övezte őt. Olyan érzés, ami kellemes, mégis bűntudatra ébresztő volt... a megkönnyebbülés felemelkedő érzése. Miután rendezte megjelenését, visszaindult a szobájába és megfürdött, átöltözött, levelet írt a családjának Angliába. Eközben a hallban feszült csend nehezedett Grégory és May közé. A férfi a kandallóval szemben állt és élvezte a lángok adta kellemes meleget, mely lassan járta át érzékeit. Arcán különös játékot űzött a lángok aranyfénye. May előtt egyre csak felderengett Sora fájdalmas, mégis elszánt arca és szívhez szegezett szavai. Pontosan tudta, hogy hozzá intézi őket, de nem tudta felfogni, mit tehetne ő, pont ő az Oswald-ok ellen. A neki háttal álló férfit vizsgálta és akaratlanul is kiegészítette alakját elméjében. A vékony alkat most kissé megnyúlt előtte, alakja deltásabb lett, rövid ezüst haja egészen a derekáig omlott és mosolyogva fordult felé. Aztán a képzelet hirtelen abbamaradt és kénytelen volt visszacsöppenni a valóságba.

- Mit tervezel? – szakadt fel May-ből.
- Ms Naegino már nem bírja sokáig. Erősnek akar látszani, sebezhetetlennek, de mindketten tudjuk, hogy ez csak egy álarc. Egy álarc, amit Leon-tól lesett el, de még nem tudja tökéletesen használni. Addig fogom üldözni és kísérteni, míg ő maga nem könyörög kegyelemért vagy amíg vissza nem utazik szeretett Angliájába.
- Mi hasznod van neked ebből? – csettintett nyelvével.
- Ez a lány teljesen labilis. Nem is értem, mi tetszett meg benne az öcsémnek. Persze gyönyörű és olykor tüzes, de képtelen ezekben a körökben hosszabb távon kibírni. Összeroppan az a kis buborék, amiben született és élt idáig. Ostoba nőszemély. Ha már a társaság elismerését nem vívhatom ki, hát Leon-t formálom majd a saját képemre!
- De neked ebből semmi hasznod sincs. – szögezte neki. – Hisz megint a háttérben maradsz.
- Nem? És mit szólnál hozzá, ha egymásnak szegezném őket? Mit szólnál hozzá, ha egy idő után olyan mértékben gyűlölik meg egymást, hogy képtelenek lesznek egy légtérben maradni hosszabb ideig.
- Úgy se jön össze! Túlságosan ragaszkodnak egymáshoz! Az imént láthattad...
- Valóban? Akkor Leon miért fekszik még mindig odafent és Lady Sora miért nincs már mellette? Drágám, nincs az az ember, akit meg nem ingathatnál a hitében.
- És velem mi lesz? – sziszegte. – Velem és a gyerekkel? Ugye nem akarsz minket...
- Hallgass! – szakította félbe. - Ha ügyesen osztjuk a lapokat... Te egyenesen az öcsém oldalán fogsz kikötni. – súgta erőteljesen, szeme pedig megvillant, ahogy May szemében felpislákolt a remény.
- Képes vagy rá? – nézett fel rá csillogó szemekkel. – Képes vagy újra Leon mellé állítani a gyerekkel együtt?
- Természetesen! – húzta ki magát. – Már van is pár remek tervem hozzá.
- Most mennem kell! – igazgatta meg magát és elsietett.
- Ugye mondtam drágám, - súgta magának az üres szobába. – hogy minden ember manipulálható... ez alól te sem vagy kivétel. – tette zsebre a kezeit és kutatóan nézett ki a hatalmas ablakon, egyenesen a friss hajtásoktól zöldellő kertre.

Sora az asztalára borulva zokogott egy köteg papír fölött, melyeken félbe hagyott sorok cikáztak. Írni szeretett volna a testvérének és a szüleinek, de fogalma sem volt, mit foglaljon a levélbe. Hazudjon? Írjon le nekik minden szépet és jót, amik csupán hiú remények és csak az álmaiban elevenednek meg? Vagy írjon nekik igaz szavakat, megszakítva jótét szívüket és küldetek majd érte kocsit és hazarendelnék ebből a pokolból. De ezt nem tehette meg Leon miatt. Nem hagyhatta őt ezek között a galád emberek között. A tinta még nem ivódott be eléggé a papírba és most csupasz alkarján maszatolva színezte be hófehér bőrét. Felküzdötte magát a székben, fejét fáradtan hajtotta hátra és elengedte magát. Képtelen volt bármibe is belefogni. A csend most különbözött azoktól a néma pillanatoktól, amiket Leon mellett töltött. Valahogy nyugtatóbb volt. Rutinosan kelt fel a székből és sietett le a konyhába, hogy friss vizet és egy szál virágot vigyen a fiú éjjeliszekrényéhez. A kristálytiszta víztükrön mutatkozó tükörképén merengve kicsit kétségbeesett. Igazán rosszul festett. Ujjait a jeges vízbe mártotta és rakoncátlan tincseit a helyükre igazította. Csak most vette észre tintás karját, de csak egy szelíd mosollyal nyugtázta ügyetlenségét. A poharat feltöltötte, az apró vázába egy szál liliomot helyezett és teljesen megújulva lépkedett felfelé a lépcsőn és indult el a férfi hálószobája felé. Nem zajt csapva engedte be magát és lépkedett puhányan az ágy mellé, mikor fülét halk morajlás, nyöszörgés ütötte meg. Sora teljesen megmerevedett és a mozgolódó férfira nézett. Ébredezik. A lány szíve a torkában dobogott, minden egyes levegővétele kínzó fájdalommal járt, szemébe apró gyöngykönnyek gyűltek és végre eljött a várva várt nap. Az ezüsthajú lassan döntötte fejét előbb az egyik, majd a másik oldalra, végül összehúzta szemét és remegve nyitotta ki a nagyvilág felé. A hold ezüst tekintet ártatlanul tekintett körbe a szobában, mire rálelt a mellette álló lányra, kinek alakja köré aranyglóriát rajzolt a lemenő nap sugarai. A fiút teljesen elbűvölte a látvány és karját lassan emelte fel maga mellett és nyújtotta ki a lány felé, aki még mindig meredten figyelte Leon mozdulatait. Ajkai megremegtek, ahogy látta a férfit, hogy szóra nyitja száját.

- Ez a Mennyország? – súgta rekedtes hangon, mire Sora csak mosolygott és szeme sarkában összegyűltek könnyei, de hamar hervad gyorsan nyíló virág. -... Vagy... ki maga?

Sora arca márványosra fagyott, könnyei egyszerre hagyták el mogyoróbarna szemét a tőrként fájó kérdéssel, kezéből a tálca kihullott és éles hangon csattant a padlón. A pohár ezer darabra hullott szét, de minden szilánkjában millió szín kavarodott össze az aranysugarak fényétől. A víz sebesen áradt szét a szőnyegen és a fapadlón, befészkelve magát mindenhová. A szál hófehér liliom viszont puhán ért talajt. Szirmai könnyedén illeszkedtek a rideg talajra, ráadásul még mindig ontotta magából a kellemes illatot. Egy elejtett szó sokat rombolhat. Sokszor megesik, az ember nem is tudja, hogy történt... az elhangzott szó sebet üt a szíven, és az lassan kiürül. A szerelmes egyszer csak azt látja, hogy boldogsága apad... Nincs félelmetesebb a repedt váza szivárgásánál. Olyan sokféleképpen össze lehet törni egy szívet. A mesék teli vannak szerelemtől összetört szívekkel... pedig igazán csak az töri össze a szívet... ha elvesszük tőle az álmokat... legyenek azok bármilyen álmok. Lábai megremegtek és kirohant a szobából, magára hagyva az ezer kérdéssel küszködő Leon-t, akinek a tekintetében volt valami szokatlan. Ott lobogott benne a tűz és a szenvedély, a veszélyes csillogás, mintha csak egy apró töredék hiányozna belőle. Nem is tévedett sokat. Leon Oswald elméjével furcsa játékot játszott a Sors, mely nem az összes, de a legkedvesebb emlékeitől fosztotta meg őt... talán véglegesen.