|
38. fejezet
Chatterbox 2010.06.06. 09:19
A szeretet mindent kibír... egyet nem... hogy elmúlik. Szeretünk... és vége?! Vége, örökre?! Soha nem lesz többé?!... Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért, mert egyszerűen természetellenes. Tegnap még bosszút akart vagy megváltást, azt akarta, hogy üzenjen, vagy azt, hogy reá szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudja, amíg ilyesmit érezl, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötte. Amíg bosszúért kiált, a másik a kezeit dörzsöli, mert a bosszú... vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébred, szemét dörzsöli, ásít, és egyszerre észreveszi, hogy már nem akar semmit. Nem bánja azt sem, ha szembejön az utcán. Ha üzen, válaszol, ahogy illik. Ha látni akarja, és muszáj találkoznia vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudja... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érti. Már nem akar bosszút, nem... és megtudja, hogy ez az igazi bosszú... az egyetlen... a tökételes, az, hogy már nem akar semmit tőle... nem kíván neki rosszat... sem jót... nem tud többé fájdalmat szerezni neki. Hogyan is tudna... hisz a nevére sem emlékszik. Mi jogon hibáztatná ő azt, aki most ártatlannak tűnik a világ előtt. És felrémlenek az ágya mellett töltött napok, a kacagástól hangos kastély, a vágyban úszó testek ragyogása és az apró, de annál több érzelemmel zsúfolt bókok... és megint ez a görcsös, szorító fájdalom, amit úgy hitt, már kiűzött magából. Teste megremegett a csalódás éles sértésétől és szobájának földjére görnyedt. Ütemesen püfölte a könnyű szőnyeget, melybe olykor oly keményen akasztotta ujjait, hogy félő volt, vagy teste, vagy az anyag nem bírja sokáig. De mindig felállt... ahogy ezt az utóbbi hónapban is tette... mert bár senkije sem volt, valakije mégis... egy növekvő gyermek támasza kell, hogy legyen. Mert ő most a legfontosabb... az egyetlen. Bordó-fekete ruháját megigazgatta furcsán vékony alkatán, szemei gyöngyeit kendőbe rejtette és merész büszkeséggel és tartással nézett szembe az ablak mögött elbújó nappal. Itthon volt... idegen. Számított erre a reakcióra. Anglia leendő királynője gyermeket vár házasság és... apa nélkül. A lordok sorra támadták őt és a még meg sem született gyermekét. Mit tudnak ők az életről... akik csupán a négy fal között töltik minden percüket tanácskozással és örökös vitázással. Mit tudhatnak ők a szerelemről, csalódásról, fájdalomról és veszteségről? Semmit... ezért érezte jogtalannak az urak viselkedését. Burjánzó gondolatainak egy kellemes csengőszó vetett gátat, ami az ebédhez csalogatja a kastély lakóit. Kecses mozdulatokkal eredt végig a képektől roskadó folyosó falai között, le a csigavonalban végződő korlát lépcsőin, be egyenesen az étkezőbe. Már mindenki ott volt. Az apja... az anyja... Dante... és... Leonard... Ismerte a férfit még régről, és a neve akaratlanul is könnyes mosolyt csalt arcára. Mit meg nem adott volna érte, ha most az ő helyén Leon ül, és ez egy békés családi ebédnek ígérkezne...
- Minden rendben, kedvesem? – fogta meg lánya kezét Lady Sarah és a fülébe súgta.
- Persze, csak a hirtelen jött fény. – mosolygott felé biztatóan és hozzáláttak az ételhez.
Az önfeledt beszélgetésbe kezdő társaságból csak Sora maradt ki. A finomabbnál finomabb ételek nem hozták őt lázba és csupán villájával zavarta a rengeteg fogást. Ajkait szólásra egyszer sem nyitotta, csak ha kérdezték. Kívülállónak érezte magát a saját házában. Lassan emelte fel a tekintetét és állapodott meg sorra tekintete a családja tagjain. Örült, hogy szülei végre mosollyal az arcukon képesek beszélgetni és hogy Dante is csatlakozott, bár szívesen ejtett el egy-egy szúrós megjegyzést. És Leonard... Jó kiállású, edzett férfi volt. Szálkás, rövid barna haja és tekintélyt parancsoló, sötétbarna szemei most melegséget és gondtalanságot árasztottak. Ruhájából ítélve láthatóan egy lovag, ami megmagyarázná testalkatát. Egyáltalán nem volt rossza party, és mikor a két fiatal szeme találkozott, mindketten szégyenlősen fordították el tekintetüket a másikétól, nem kis meglepetést okozva ezzel Sora-nak. Egy lovag... zavarban? A kisfiús mosolya és halvány pírban úszó arca majdnem kacagásra bírta őt, de szerencsére nem okozott kellemetlen helyzetet. Észre sem vette, hogy már a desszertnél tartanak és hamarosan elvonulnak a férfiak a szalonba, hogy politikáról beszélgessenek. Az utolsó falat után mindenki szétrebbent, de Sora-t most az édesanyja kérlelte egy rövid sétára a kertbe. Tehetetlen volt, ezért belement. Ruhája fölé egy fekete stólát kötött és lassú andalgással lépkedtek a kert kikövezett ösvényein.
- Kicsim... – kezdett bele Lady Sarah. – Semmit sem meséltél nekünk arról, mi történt odaát.
- Anyám, muszáj ezt? – sóhajtott a lány, mivel nem érezte még magát olyan erősnek, hogy beszéljen róla.
- Hidd el nekem, ha kibeszéled magadból, minden könnyebb lesz. Azt hiszed nem hallom, ahogy esténként zokogva forgolódsz az ágyadban? Vagy amikor hirtelen a földre zuhansz, nem bírva szíved fájdalmát? Az Istenért, csak aggódom érted, Sora! – ölelte hirtelen magához a lányt, aki megszeppenve fogadta a gesztust.
- Eljöttem... – kezdte. – mert el kellett jönnöm.
- Na és Leon?
- Nem emlékszik rám... ELFELEJTETT ENGEM! – súgta majd kiabálta az ürességbe és újra felzokogva szorította magához anyja támaszt nyújtó testét.
- De... De... mégis hogy?
- Balesete volt... sokáig fel sem ébredt az ágyában, mialatt én mindig ápoltam... és mikor végre felkelt... nem emlékezett rám... de csak rám... érted? Csak én maradtam ki az életéből!
- Ezért jöttél el?
- Részben... ugyanis kiderült... hogy valaki mást is teherbe ejtett, míg együtt voltunk... és erre a nőre is emlékszik. Mond, mihez kezdhettem volna? Egyedül voltam! Annyira egyedül!
- Ne aggódj! Itt biztonságban leszel. – simított végig a lány hátán nyugtatóan.
- Tudom... de nem tudom kivetni a szívemből ezt az érzést. Szorít, majd megveszek a súlyától és minden egyes éjszaka csak rosszabb! Mintha valaki a lelkemet szorítaná ki a testemből, ami a szívemen keresztül kíván távozni. Ha nem sírok, úgy érzem megöl a fájdalom. A kés, amit Leon vágott belém még mindig szúr és fitogtatja hatalmát felettem. Mikor? Mikor múlik el? – nézett fel a nőre reménykedő, könnyes szemekkel.
Sarah szíve is belesajdult, ahogy szenvedni látta egy szem leánya szenvedését. Ő tudta a választ, de félő volt, összetöri gyermekét. Egy szelíd mosolyt rajzolt arcára, Sora fejét magához szorította és lilás fürtjeit kényeztette vékony ujjaival. Mikor érezte, hogy a lány kissé megnyugodva várta a válaszát, lehunyta a szemét és a füleihez hajolva csak ennyit súgott neki...
- Soha...
***
A nap különös alakzatokat rajzolt a fák ágai közé vetődő árnyékkal, melyek megelevenedtek a széllel. A zamatos fű fiatal zöldje végre megmutatta a tavasz közeledtét. A mezőn olykor korai virágok bontogatták szirmaikat és itták a nap fényét. A kastély falait bevonó borostyán elvetette száraz leveleit és új hajtásokkal próbálta behálózni masszív falakat. Az egyik ablak mögé beférkőzött a nap és ébredést hirdetett a szoba lakóinak. Egy hosszú, fekete hajú nő és egy ezüsthajú férfi álmodott egymás mellett. A férfinek azonban különös álma volt.
Ott állt előtte az a nő, akit az ébredésekor látott, kezében egy gyermek és mosolygósan integetnek neki, majd távoznak a város forgatagába. Utánuk nyúl, de hang nem jön ki a torkán... megszólítaná, de nem tudja a nevét. Ekkor valaki hátulról megöleli és nem ereszti. May volt az, aki bilincsként ragadta meg szökni vágyó lelkét. Aztán megjelent Grégory és a gyermekes lány után futott. Menni akart! Ő is látni akarta azt az arcot és azt a bájt, ami körülölelte a lányt... de May... May még mindig tartotta. Aztán a tömeg kettényílt és látni engedte, ahogy bátyja egy borítékot nyújt át a nőnek, az olvasni kezdi és szomorú szemekkel hullajtja ki kezéből a lapot, könnyes szemeivel most felé fordul és pár pillanatig csak néznek egymásra. Aztán a nő magához szorítja a babát és rohanni kezd, ki a tömegből, ki a városból. Utána menne... de nem bír... mert May... már megint May... A papírdarabot egyre feléjük sodorja a szél és már látja, hogy egy levél az... ékes francia írás szegez minden sort, de nem tudja elolvasni... lehajol érte, de a kép egyre homályosabb és csak egy dolog volt biztos... az aláírás helyén... az ő neve áll...
Az arcát cirógató meleg fénysugár megszakította álmát és ébredésre bírta. Zavart tudattal fordult meg ágyában és érezte meg, hogy fekszik mellette valaki. Szinte öntudatlanul fordult a nő felé, hogy átölelje, mikor hirtelen megtorpant. Ismerte a lányt, hisz ő a jegyese, a gyermeke anyja, May. Mégis... nem így akarta szólítani. Nem tudja, hogyan, de biztosan nem erre a névre vágyott. Megőrjítette egyetlen ostoba álom. Zaklatottan rántotta le magáról a takarót és öltözött fel. Meztelen felsőtestét most metszette a kora tavaszi hideg, ezért gyorsan selyeming alá bujtatta, nadrágot húzott és rendetlenül hagyta el a szobát. Amint becsukta maga mögött az ajtót, hátát a falnak vetette és méregtől izzó szemekkel nézett a világba. Ki lehet ez a nő? Az egyetlen, aki választ adhat rá, Sophie vagy Grégory lehet, ezért elindult a húga szobájába. Csend volt, mélaság. Halkan kopogtatott, majd válasz híján benyitott. A szoba ablakai elfüggönyözve voltak, az ágy üres, a szekrénye ajtaja sejtelmesen nyitva voltak. Szemei kikerekedtek, míg hozzászokott a sötétséghez, majd megvilágította a hatalmas termet és jól sejtette... Sophie nincs itt. Sőt, nem csak most... egyáltalán nem lakik itt. Egyre vadabban tombolt benne a düh, mikor megpillantott egy levelet a lány asztalán egy parfümös tégelyjel. A levelet Sophie írta és röviden leírja neki, hogy egy párizsi iskolába fog járni, ahonnan majd levelekkel fogja tájékoztatni őt a hogyléte felől. Esztelennek találta ezt a döntést, de úgy gondolta, biztosan az idő alatt döntötte el, amíg ő önkívületben volt, ezért elfogadta és visszahelyezte a papírlapot. Keze beleütközött a parfümbe és először csak szemmel méregette, majd lassan emelte fel tetejét és illata befészkelte magát érzékeibe. Érezte már valahol... kedves, ám képtelen emlékek törtek elő belőle. Különös nyugalmat érzett magában, ahogy újra és újra magába szívta ezt a kellemes, liliom illatot. Könnyedségét a szoba ajtajának nyikorgása foszlatta szét, és mint egy rossz gyerek, elzárta az illatot és elrejtette a háta mögött.
- Mit művelsz, öcsém?! – jelent meg fenyegető tekintettel Grégory.
- Csak Sophie-t kerestem... de ahogy olvastam, ő most a fővárosban tanul... – mutatott a levélre.
- Értem... – könnyebbült meg a férfi. – Gyere le, kész a reggeli! – intett felé és eltűnt a szobából.
Leon összezavarodottan rejtette nadrágja öve alá az üveget és sietett bátyja után. A reggeli alatt szótlanok voltak. Leon csak az álmával és ezzel az illattal volt elfoglalva és töprengett, amit bátyja természetesen észrevett rajta. Nem tetszett neki az öccse viselkedése. A kristálypoharat szájához emelte, megdöntötte és hosszan kortyolgatta a nemes bort, miközben összeszűkült szemeivel a láthatóan évődő férfit figyelte, aki végre szót adott gondolatainak.
- Mond, Grégory! – nyelte el aktuális falatját.
- Igen? – pislogott tettetett értetlenséget.
- Nehéz erről beszélnem... de úgy hiszem, mi mindent megosztottunk egymással...
- Így igaz. – bólintott.
- Tudod... itt van May... feleségül veszem, szeretem meg minden... de....
- De? – hajolt kicsit közelebb hozzá.
- Nem volt nekem egy szeretőm? – bökte ki végre, amit először hatalmas csend követett, majd Grégory hahotázásban tört ki mellette.
- Hahaha! Drága öcsém, úgy tűnik a kellemes emlékek előtörnek belőled! – veregette meg testvére vállát. – És mégis mire emlékszel?
- Igazából... nem sokra... csak egy hang... de semmi arc... úgy érzem, ezzel a valakivel boldog voltam! – nézett fel Grégory-ra, mint egy bűnös gyermek, aki mentségére érzelmeit hozza fel.
- Nyugodj meg! May sem bánta, hisz addig, amíg őt szereted és el fogod venni feleségül, azt csinálsz, amit akarsz! – töltötte tele poharát és újra meghúzta annak tartalmát.
- Szeretem... igen... – mosolygott bátyjára, de furcsa érzések kavarogtak benne.
***
Az angol királyi birtok közepén Sora és az édesanyja végre kellemesebb témáról kezdtek el beszélgetni, mire megérkezett a három férfi és csatlakoztak hozzájuk. Dante örökösen piszkálta húgát és a lány legnagyobb meglepetésére Leonard is benne volt a testvére gyerekes játékában. Márpedig egy nő, legyen az bármilyen elkötelezett és szerelmes, sosem hagyhat ki egyetlen flörtöt sem, amiről tudja, hogy a partner is vevő az efféle játékra. Kacéran emelte fel fejét és szikrákat szórt Dante felé annak legutóbbi megjegyzésére, amit kialakuló alkatára tett.
- Csak hogy tudd, drága bátyám, édes nekem ez a teher! És veled ellentétben én így is kívánatos maradtam! – tette csípőjére a kezét.
- Úgy érti, Lady Sora... – kapcsolódott a civakodásba Leonard. – hogy még most is bárkit megkaphatna?!
- Pontosan, Mr...
- Knightman. Leonard Knightman. – fogta meg a lány kissé meghűlt karját és egy csábító csókot lehelt annak kézfejére.
- Mr Knightman, örvendek a szerencsének. – pukedlizett kissé, az etikett értelmében, bár kissé nehezére esett.
- Én is örvendek... önöknek... – mérte végig a kigömbölyödő lányt, nem kis mérget elültetve benne.
- Lord Leonard, talán van valami hozzá fűznia valója? – húzta el karját a férfi kezéből.
- Kérem, nekem ugyan semmi. – tette fel kezeit védekezőleg.
- Csak hogy tudja... – lépett közel hozzá és elővette csábító pillantásait és mozdulatait. – Egy nő mindig nő marad... – húzta végig ujját a réteges ruházaton a mellkasa felett. – legyen az bármilyen állapotban. – súgta egész közel a férfi arcához és lassan elhúzta arcát a férfiétól, aki arcával követte a lány ajkait, meglepve mindenkit.
- Na, drága barátom! – veregette meg Dante a férfi hátát, kizökkentve a lány bűvöletéből. – Vigyázz a húgommal, mert egy igazi boszorkány!
- Héj! – hördült fel Sora.
- Én... én... nekem most mennem kell, mert... mert... szóval majd találkozunk... vagyis remélem, hogy találkozunk.... Áh! Örvendtem! – hajolt meg Leonard és sietősen távozott az egyre kínosabbá váló szituációból.
Sora elégedetten nézte a távolodó férfit, hogy a terhessége ellenére még mindig kívánatos és csáberejének teljes birtokában van. De ahogy elbánt ezzel a férfivel, az nem tetszett neki. Csúnyán kihasználta és nevetségessé tette őt a királyi család előtt. Lelkiismeret furdalás gyötörte, ezért kissé lehangolódva köszönt el családjától és távozott. Kisietett a kastély elé és látta, ahogy Leonard elé vezettek egy gyönyörű fekete lovat páncélban. A ló tökéletes társa volt gazdájának és egy hang nélkül tűrte a rajta nehezedő sújt. Leonard egyetlen ugrással lova nyergében termett, megsimogatta táltosa nyakát és kissé megtáncoltatta. Sora kissé elkuncogta magát, felhívva magára a figyelmet. A férfi megállította a lovat és hosszasan figyelte a hercegnőt. Tényleg gyönyörű volt még így is, várandósan. Sora megkegyelmezett a büszkeségében csorbult férfinak és egy könnyed mosoly mellett kedvesen integetett neki. Leonard szíve tényleg könnyebb lett, éj fekete lovát megsarkantyúzta, ami ettől két lábára ágaskodott és hangos nyerítéssel szelte át a békés csendet, hogy utána fejetlen vágtájával eltűnjenek a bokros aljú fák sűrűjében.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
