|
39. fejezet
Chatterbox 2010.06.06. 09:20
A tavasz édes szellőjével vágtatott végig a földön, végignyaldosva az ébredő legelőket azok minden virágával. Az erdők lakói egyre jobban kimerészkednek rejtekükből és népesítik területüket. Az ébredő erdő csendjét lódobogás rázta fel. Anglia lankás tájaiban egy hosszú palástos nő ügetett keresztül és hagyta, hogy érzékei a nappal együtt ébredjenek. A királyi kastély mögött húzódó domb tetejére vezette hófehér lovát, majd visszafogta és leugrott a nyeregből, már amennyire áldott állapotban le lehet ugrani egy lóról. Hófehér lova, Főnix most megszabadulva minden tehertől szaladgál a nyílt domboldalon és élvezi, ahogy a szél játszik hosszú sörényével. Igazán kellemes látványt nyújtott gazdájának, aki most elnyúlva telepedett le a magaslat egy szem cseresznyefája alá és töprengett. Igazából nem azért jött ide, mert unatkozott... sokkal inkább menekült. A lordok olyan szintű ellenszenvet váltottak ki belőle, amit már nem tűrt volna meg szép szavak híján, ezért dacosan faképnél hagyta őket és bármiféle engedély nélkül távozott. Nem is csoda, azok után, amit tenni akartak, akarnak vele és a gyermekével.
***
Sora ma reggel arra ébredt, hogy anyja ütemesen dobol a szobája ajtaján és őt szólongatja. Morcosan kelt ki az ágyából és köntösében nyitott ajtót. Bosszúsága azonban hamar elillant, mikor megpillantotta a nő riadt arcát, így csak gyorsan beengedte és leültette.
- Igyekezz! A lordok látni akarnak téged!
- Micsoda? - simította ki arcából a kósza tincseket.
- Igen. Egy azonnali ülést hívtak össze, ahol neked és az apádnak is részt kell vennetek. - tördelte az ujjait.
- Ha jól sejtem, itt inkább én leszek a téma... és a gyermekem. - húzta össze a szemét Sora és hirtelen, dühös mozdulatokkal rángatta le magáról köntösét és hálóingét, hogy felöltözzön.
- Ne feledd! - pattant fel a helyéről Lady Sarah, mikor újabb kopogás rázta meg a szobát. - Az apád ott most nem a családtagod, hanem a királyod lesz! Ne várj tőle védelmet vagy szembeszegülést a lordokkal.
- Nyugodj meg! - szólt ki a paraván mögül a lány. - Nem is várom el tőle. Elég nekem szemben állnom velük. Nem akarok gondot nektek. - lépett elő sötétkék és fekete ruhájában, haját pedig megfésülte, majd kinyitotta az ajtót.
Egy cselédlány hajlongott előtte bőszen és kérette a hallba a lányt, aki nem is vonakodott elfogadni a kérést. Ahogy behúzta maga mögött szobája ajtaját, még visszatekintett édesanyja aggódó arcára és bátorító mosolyt küldött felé a megnyugtatására. A folyosó most különösen hűvös volt a megbeszélésre menet. Sora végigtekintett magán és kezével kerek pocakját simította körbe, mintha ettől az apró lénytől várna választ, támogatást. A hatalmas, kazettás ajtóhoz érve a lány mélyet sóhajtott és mindkét szárnyát belökve érkezett meg, nem kis feltűnést okozva ezzel. Az urak ott ültek sorban, fejükön azokkal a nevetséges parókákkal és tudós szemüvegükkel. Mind ráncos és megsavanyodott öreg úr volt, akik oly magasan hordták orrukat és tekintélyüket, hogy félő volt, a nap végére belesajdul a nyakuk. A lány látta, hová kell mennie. Egy kisebb asztal és kárpitozott, magas támlás szék volt előtte, tökéletesen szemben a bíráival. Határozottan indult el és foglalt helyet, mire megérkezett az apja is. Rajta is ott éktelenkedett az a nevetséges paróka, mégis a férfi arckifejezése minden humor forrását eltüntette. Mintha ő már tudná, mi lesz itt nemsokára. A lordok hihetetlen nyakatekert és körmönfont mondatokkal kívánták megfogalmazni gondjukat és a lehetséges megoldásokat, amik feldühítették Sora-t.
- Elnézést, de megismételné úgy, hogy egy egyszerű halandó is értse a problémájukat?
Az urak habogva tekintettek a legmagasabb helyet elfoglaló Sir Kalos-ra, aki mozdulatlanul figyelte gyermeke szenvedését.
- Úgy tűnik, rabsága a franciák birtokán teljesen kiontotta Önből az illemet, Lady Naegino.
- Rabság? Ha a szerelmet annak lehet hívni, akkor igen! - háborodott fel, majd enyhült meg kissé.
- Ez hallatlan! Egy francia kutya pártját fogja Anglia hercegnője? - törölgette cserepes száját az egyik a sorok között remegve.
- Francia kutya? - nevetett a lány. - Akkor most kiből hiányzik az illem?
- Elég! - dörögte a magasból a király, mire mind lenyugodtak és így folytatták.
- Szóval, a tervünk az, hogy a hercegnő törvénytelen fattyát vagy kiiktatjuk a születése után vagy messzire küldjük innen és úgy neveltetjük, hogy tudja, egy korcs!
- Hogy merészeli? - állt fel hirtelen az asztal mellől. - Egy emberről beszél! Mégis mi maga? Egészséges emberek ilyet nem mondanak!
- Van még egy lehetőség, de nyilván senki sem lenne hajlandó egy megrontott hercegnő mellett leélni az életét! - vette át a szót egy másik lord.
- Mi ez a lehetőség? - súgta a lány maga elé erősen.
- Találjon magának egy férjet a nemes osztályból még a... ühüm... gyermek születése előtt. Ma estére bált rendezünk Sir Benjamin Ediot Naegino, a mi királyunk fivérének tiszteletére. Végül maga látja majd be, hogy egyetlen esély maradt a maga és a gyermek számára.
- Tehát vagy férj, vagy száműzetés? - összegezte a lány és titokban apjára pillantott, aki láthatóan összeroppanva hallgatta a történteket.
- Értse meg! Maga egy több száz éves dinasztiát akar a porba taposni ezzel az állapottal! Mégsem várhatja el tőlünk, hogy tétlenül nézzük!
- Pedig titokban ebben reménykedtem... - súgta remegve, majd letörölte könnyeit és büszkeségét megtartva távozott onnan, vissza sem nézve, majd felnyergeltette lovát és kivágtatott a kastély mögötti dombtetőre.
***
Míg Anglia partjain ezer fényét szórta az örök életű nap, a tenger másik végén vihar tombolt és szél csavargatta az erősödő fákat. Egy masszív kastély falait már órák óta ostromolják a kövér vízcseppek, üvegablakain harsány zenét játszott az annak nekicsapódó és végigcsikaró faágak. A földszinti szalonban két férfi ült egymással szemben szótlanul, kezükben egy-egy pohár brandy.
- Ma este bált ad az angol király. - kezdte a rövid hajú. - Tökéletes alkalom a tervünk beindítására.
- És miből gondolod, hogy minket is meghívtak? - forgatta kezében a hosszú ezüsthajú a poharat.
- Jobban teszik... bízhatsz benne. - mosolyodott el ördögien.
- És kivel kezdjük? - tette le maga mellé a poharat Leon és a vihart szemlélte veszélyesen csillogó szemeivel.
- Előbb csak a nemesek... aztán a bírák... lordok... és végül a királyi család teljesen szétesik. - ecsetelte lassan.
- És komolyan képes leszel egy életre leláncolni magad egy céda mellett? - sóhajtott.
- Megéri az áldozatot... miután kisemmiztük a királyi családot, én majd megjelenek, mint megmentő és elveszem a hercegnőt. Szépen beépülünk a családba.
- Igaz a hír, mi szerint a hercegnő állapotos? - dőlt előre foteljében Leon.
- Igaz. De ez csak részletkérdés.
- Akkor ma este kezdetét veszi ördögi tervünk. - húzta meg poharát a hosszú hajú és távozott a szalonból.
Szeme már nem volt olyan, mint régen. Annál is veszélyesebb fények játszottak benne, mint amit még Sora megismerése előtt mutatott. Ha akkor ridegnek volt nevezhető, akkor ő most maga az ördög. Egy Halál Isten. Ragadozó járásával suhant végig a kastély zord folyosójain és tért vissza szobájába, ahol kedvese egy könyvet olvasgat megvetett ágyukban. Lassan mérte végig a lány vonásait, majd csábító mozdulatokkal közelített felé és kivette kezéből a könyvet, hogy egy szenvedélyes, szinte fájdalmas csókot váltson vele. May szorosan fonta körbe kezeit a nyakán és mélyítette szemérmetlen évődésüket. Mikor a lány kezdte kioldani Leon-t a ruháiból, a férfi megragadta a lány kezeit és a szemébe nézett, sajátjával ellenkezést sugallva a lánynak, aki csalódottan eresztette le karjait.
- Amióta gyermeket várok, már nem kellek neked. - sziszegte a lány a neki hátat fordító fiúnak, aki fáradtan indult el a fürdőbe.
- Még csodálkozol? Nézz magadra! - húzta a szavakat hihetetlen gúnnyal.
- Ez az átkozott poronty! Ha nem lenne...
- Na ide figyelj, te némber! - rohant vissza a lányhoz és szorosan tartotta markában a lány arcát, fájdalmat okozva neki. - Engem nem érdekel, mit művelsz magaddal, de ha a gyerekemnek valami baja esik a te hanyagságod miatt, az Úr legyen kegyelmes hozzád, mert esküszöm, én nem leszek az! - lökte el magától és újra visszament a fürdőbe.
May zavarodottan és haragosan mászott ki az ágyból, magára tekerte puha köntösét és leviharzott a földszintre, a szalonba. Nem tévedett, Grégory még mindig itt élte meg a reggelt magányosan a diófa asztal mögött. Erősen csapta be az ajtót maga mögött és ütött az asztalra kezeivel.
- Neked is jó reggelt, May. - lapozgatta a reggeli lapokat.
- Elegem van! - kiabálta.
- Ma mi bajod van? - kérdezte unottan.
- Leon! Leon a bajom! Egy vadállat lett belőled! Gratulálok, jól kitanítottad őt arra, hogy kegyetlen és érzéketlen legyen, de nem tűröm, hogy így beszéljen velem!
- Mi briliánsat művelt az öcsém? - keltette fel érdeklődését a lány.
- Megfenyegetett, hogyha a gyerekének baja lesz... megöl!
- Ez az! Ilyen, egy igazi Oswald! - állt fel székéből izgatottan Grégory.
- Hallod, amit mondok? Hisz nem is az ő gyereke, hanem a...
- Na ezt most hagyd abba! - lépett hirtelen a lány elé és megragadta a nyakát. - Te akartál Leon asszonya lenni. Megkaptad! Te akartad, hogy egy család legyetek. Megkaptad! Ha a szereteted legapróbb halványodását érzem Leon felé vagy felém, bizony félárva lesz az unokaöcsémből és biztosíthatlak téged, hogy nem az anyja lesz özvegy.
- Te beteg vagy! Mind a ketten betegek vagytok! - tépte ki magát a férfi karjaiból.
- Te döntesz, May. Ma este hivatalosak vagyunk Anglia egyik legfényűzőbb partijára. Szerinted ki adja az estélyt? - villantak meg a szemei, és a lány megrökönyödését látva tudta, hogy újra a markában van. - Na, most hogy ezt így tisztáztuk, menj szépen vissza a drága öcsémhez és készüljetek! Délben indulunk!
May minden dühe és kételye szertefoszlott. Leon igazán csak ma este tudja majd bizonyítani elszántságát, és az biztos, hogy mellette lesz. Látni akarja Sora arcát, amikor megérkeznek, mint a pokoli páros. Igen! Ezt fogja tenni. Csábító lesz és ellenállhatatlan, hogy a kis hercegnő is megirigyelje. Mert csupán attól, hogy Leon szerelme és élete az övé, már győzelmet aratott felette, diadala azonban még édesebb, ha Sora romjain táncolhat majd vele egy mosollyal az arcán.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
