|
40. fejezet
Chatterbox 2010.06.06. 09:20
A nap bársonyosan nyaldosta érzékeit egy cseresznyefa lassú virágai alatt. Lova a környéken vágtatott szabadon és élvezte a pillanat adta szabadságot. Semmit sem szeretett jobban, mint a csenden felüli természet zörejeit… talán egy valamit mégis jobban imádott, de tudta, talán sosem lehet az övé. Mélyet lélegzett a szellő friss illatából, mely magában hordozta az első tavaszi virágok zsenge aromáját és a közeli erdő jellegzetes illatát. Sóhaját messze repítette a szél tőle, levéve válláról a mázsás súlyt és megkönnyítve méla perceit. A csendet hamarosan vad paripa vágtája törte meg, megriasztva ezzel őt és hófehér lovát, ami most feltüzelve lépett gazdájához fújtatva. A dombról, ahol álltak tökéletesen látható volt egy éj fekete ló és annak lovasa őrült tempójú közeledése. A férfi hosszú köpenye rendetlenül és erőszakosan állt ellen a metsző szélnek, mely szakadatlanul ostromolta a nemes anyagot. A férfi hangos vezényszavakkal lassította hátasát, amint megpillantotta az előttük nem messze álló idegeneket. Az éjszínben pompázó állat büszkén szegte nyakát és fújtatott erőteljesen, míg gazdája meg nem kegyelmezett neki és le nem szállt róla. A fehér kanca mögött megbúvó nő azonnal ledermedt, mihelyst megpillantotta váratlan vendégét. Erőtlenül markolt bele Főnixe sörényébe és takarta el ajkait szabad ujjaival a meglepettségtől. Semmit sem változott… vonta le magában a következtetést. Izmai még mindig kifogástalanok, vagy talán ha lehet, még kidolgozottabbak. Válla íve még mindig feszes, arcvonala tekintélyt parancsoló és hibátlan, szemei tökéletes uralmat sugalltak mindenki felett. Azonnal térdre kényszerült előtte. Képtelen volt gyűlölni őt, bármilyen mélyen is sebezte meg szívét. Leon fürkészve próbált közeledni felé, mire a hófehér ló csilingelő patkóit a földhöz nem döngette, figyelemre ítélve a férfit.
- Igazán nemes állat! – állapította meg a fiú, és Sora beleborzongott hangja tisztaságába.
- Kö-Köszönöm! – dadogta zavartan és csitítani próbálta lovát, több-kevesebb sikerrel.
- Ön itt él valahol? – kezdte társalgó hangon, miközben művészi ujjait hámozta ki lovaglókesztyűjéből.
- Tulajdonképpen… igen… - gondolkodott el egy pillanatra, és rövid eszmefuttatás után úgy vélte, jobb, ha igazat felel a kérdéseire.
- Igazán gyönyörű a környék! – hajlította háta mögé karjait és a dombtetőről figyelte az odalent nyüzsgő udvart.
- Az. Tudja, én itt nőttem fel! – szedte össze magát a lány és minden könnyét visszatartva, mosolygósan próbált beszélgetni vele.
- Igazán szerencsés! Én francia földön születtem. Az, szinte összehasonlíthatatlan ezzel a tájjal! – sóhajtott az ezüsthajú, mikor egy feléjük rohanó, szemmel láthatóan a királyi udvarban dolgozó inas szakította félbe.
- Lady Sora! Sora kisasszony! Az édesapja hívatja! – kiáltotta feléjük.
Leon felvonta a szemöldökét és nevetve fordult a lány felé, mivel képtelenségnek tartotta, hogy ezt a kedves és egyszerű ruhába bújtatott nőt szólongatná. Szemei azonban elkerekedtek, ahogy a ló mögül előlépő nő felpattant táltosára, mely a sebes sarkantyúzástól felágaskodva indult útnak. A férfi számára csak most látszott igazán, hogy várandós, amit az állat mögött tökéletesen elrejthetett mindeddig. Ez az a nő! Őt látta az ágya mellett, az álmában! Szinte biztos volt benne! Ki lehet ő? Mi fűzheti hozzá? A szél felkapta a lány édes kacaját és varázsigaként csilingelt a levegőben, Leon füleiben, aki sietve hívta magához Merens fajtájú francia lovát, Fier-t és sebes vágtában indult a már messze járó lány után. Iramuk már-már veszélyesnek volt mondható, hiszen a domb éles lejtése is gyorsított lovaik rohanásán. A fiú látta, ahogy az ismeretlen ismerős lány élesen beveti magát a királyi vár díszes vaskapuján és a piac emberei és lovasai között próbál elvegyülni… sikerrel. Ugyanis, mire a fiú odaért, már sehol sem találta. Tudta jól, hogy valószínűleg csuklyát húzott és talán pont most haladt el észrevétlenül mellette. Halk káromlásba kezdett, arcán ravasz mosoly húzódott, majd lovát indulásra késztetve sietett ki a forgatagból. Nem tévedett. Sora az egyik árusnál állt és várta, amíg Leon felhagy a játékával és nyugodtan térhessen vissza a kastélyba, ahol már mindenki őt kereste. Apja türelmetlenül dobolt trónja karfáján és szikrákat szóró tekintettel figyelt fel a terem végében megjelenő lányára. Hirtelen azonban minden mérge elszállt, ahogy megpillantotta gömbölyded pocakját, és minden törvénynek vagy lordnak ellent mondva örült ennek a csöppségnek.
- Hívattál, apám? – pukedlizett kissé lihegve.
- A ma esti bálról lenne szó. – kezdte. – Szeretném, ha te is megjelennél!
- Tessék? – pislogott értetlenül a lány, hiszen úgy tudta, a bírák szinte minden társasági eseménytől eltiltották.
- Így van. Akármi is történjen, a lányom vagy, és Anglia hercegnője. Igenis ott fogsz állni mellettem!
- Na és a szóbeszédek? A keselyűként köreinkben forgolódó matrónák? Apám! – sóhajtott. – Tudom, hogy mindent megteszel az érdekemben, de ez igazán nem szükséges. Nekem csupán az a fontos, hogy ez a csöppség egészséges és gondoktól mentes életet éljen. – simított végig domborulatán. – Megértesz, nem igaz? – mosolygott rá.
A király remegő tekintettel és reszkető szívvel lépett lányához és ölelte mellkasára. Mindennél jobban szerette őt és szinte képtelen volt elviselni a lánya fájdalmait. Aznap, mikor Dante elment… akkor ölelte ugyanígy az ő kicsi lányát, féltéssel, szeretettel és titkos könnyekkel a szemében. Érezte, hogy gyermeke is hasonlóképp meghatódott, hogy vékony ujjaival belemarkol felöltőjébe és hogy arcát a vállába fúrja. Nyugtatóan simított végig szabad ametiszt fürtjein és kissé magához szorította törékeny leányát. Idilljüket a hatalmas kétszárnyas ajtó hangos kicsapódása törte össze. Sebes léptekkel és láthatóan feszült izmokkal közeledett feléjük, melyből semmi jót nem lehetett kiolvasni. Tekintete tüzes volt, mely húga pillantására kissé meglágyult ugyan, de szilárdan uralkodott szemeiben.
- Mi történt? – nézett vele szembe apja.
Dante próbálta nyugtatni magát, lehunyta a szemeit és nagyot sóhajtott, hogy higgadtan tudjanak beszélni. Ahogy tekintete találkozott húga könnyes szemeivel, kissé elbizonytalanodott, de tudta jól, hogy előtte sem kell titkolózni.
- Tudomásod volt róla, hogy a ma esti bálra valaki meghívta… Leon Oswald-ot? – hangsúlyozta a nevet és folyamatosan húgán tartotta vigyázó figyelmét.
- Tudom… - felelte egyszerűen Sir Kalos, aki csodálkozott lánya türelmességén.
- Akkor már biztos, hogy ma nem jelenek meg. – próbált nevetni és kacsintott családjára.
- Hogy? – hajolt le hozzá Dante.
- Épp most beszéltük meg édesapánkkal, hogy ma este inkább kihagyom ezt az egész party-t. Nem szeretnék senkinek sem gondot okozni. És természetesen, ha Leon is itt lesz, akkor jobb lesz mindannyiunknak, ha visszavonulok.
- Értem. – bólintott fivére. – De abban is biztos vagyok, hogy nem egyedül érkezett…
- Úgy érted, Grégory is itt lehet valahol.
- Igen. Sőt az sem lepne meg, ha azaz elvetemült nőszemély is velük tartana.
- May? – remegett meg kissé a lány, meglepve ezzel saját magát is.
- Nagy a valószínűsége.
***
A királyi kastélytól nem messze lévő város forgalma ma különösen megnőtt. Mindenfelé elegáns urak és asszonyok lavíroztak az öreg macskaköveken, olykor érthetetlen nyelven beszélve. A luxus és elegancia már messziről csillogott róluk a városiak közül kitűnve. Ahogy hamarosan elérkezett az éj, a megszokott forgatagot most az idegenek váltották fel és gyűltek össze egy hangulatos kávézó teraszára. Az egyik asztalnál három alak feszült neki hideg háttámlájának és lassan ízlelgették a helyi sörök specialitását. A gyertyák halvány fénye barokkosan ölelte körbe művészi arcukat.
- Rendben van. – törte meg maguk között a csendet a hármas legidősebb tagja. – Ma este kezdetét veszi a mi kis tervünk! – emelte poharát az asztal közepe felé, koccintásra várva.
- A tervünkre! – csattant fel a kihívóan felöltözött lány, mire mind a hárman összeérintették poharaikat.
Miután felhajtották italukat, a fekete hajú nő engedelmet kérve távozott egy kicsit, így a két férfi egyedül maradt. A rövid hajú fürkészve nézte öccse évődését és szótlan mozdulatlanságát. Lerítt róla, hogy történt valami délután, ami teljesen felforgatta az elképzeléseit. Bár tekintetében még mindig gonosz és ártó tűz tombolt, valami furcsa dolog is helyet kapott a sötét lángok mellett, ami nagyon hasonlított a szenvedélyre és pajkosságra. A felismeréstől Grégory kissé felhőkölt így magára vonva Leon figyelmét is. Az a néhány másodperc, amíg az ezüsthajú tekintete elgyengült és kizökkent álarca mögül, haragra gerjesztette fivérét.
- Mit jelentsen ez? – sziszegte fogai között az idősebb fivér.
- Miről beszélsz? – próbálta hangjára erőltetni ridegségét és arcára fagyasztani érzelmeit.
- Valami miatt… elgyengültél…
- Ostobaság. – súgta maga elé.
- Ne nevezz engem ostobának! – szűrte a fogai között bátyja, miközben megragadta öccse inggallérját és erősen szorította torkának.
- Mi ütött beléd? – húzta össze szemeit Leon és villogó tekintettel nézett a felé magasodó Grégory-ra
- Még hogy belém? – köpte a szavakat egész közel a fiú arcához. – Te viselkedsz úgy, mint egy szerelmes kamasz!
- Hiszen szerelmes vagyok! – rángatta le magáról testvére kezeit, mikor megjelent May, azonnal kapcsolt az agya. – Még szép, hogy szerelmes vagyok... belé… May-be… - mutatott a lányra unottan és furcsa mód némi undorral, aki semmit sem értett a jelenetből, de imponált neki, hogy a férfiak a távollétében is róla beszélgetnek.
Ez az olcsó hazugság viszont egyáltalán nem győzte meg bátyját és ezt ő is pontosan tudta. Egy elegáns hintó állt meg mellettük a családi címerrel oldalán és egyenként foglalták el helyüket az utastérben. Leon bárkit tőrbe tudott csalni, de saját magát nem. A gondolattól, hogy a délután látott nő a királyi udvarhoz tartozik, különös melegséget és őrült lüktetést érzett szívében. Karját a kocsi ablakához támasztotta és arcát tenyerébe helyezve figyelte az egyre távolodó városka élénkedő fényeit. A horizont már rég egybeolvadt az ég sötétjével és úgy tűnt, az emberek ilyenkor szabad bejárást kapnak az ég angyalai közé. A csillagok millió szentjánosbogárként tündököltek az égen és ígértek szépeket az estének. Leon sóhajtva választott magának egy csillagot és le sem vette róla a tekintetét mindaddig, míg be nem értek az udvarba és nem találkozott tekintete Grégory parancsoló szemeivel. Nem is sejtette, hogy valaki ugyanazt az eget, ugyanazt a csillagot figyelte mogyoróbarna tekintetével és mond el hozzá egy fohászt. Sora egyedül volt sötét szobájának erkélyén. Szobája kilépője a család hatalmas hátsókertjére nézett, melynek virágai már visszagömbölyödve várták a hajnali nap sugarait. A harmat már rászitált a szürke szirmokra és levelekre, melyeket a hold megvilágítva csillogó ezüstcseppeknek hitetett. Már hallani lehetett a szalonban terjengő lágy zene dallamait és az egyre nagyobb tömeg hangos kacaját és vidámságát. Nem tagadta, ő is ott akart lenni. Ha nem lenne ilyen helyzetben, biztosan lemenne és végre jól szórakozna. De nem lehet… Végigtekintett magán és egy szomorú mosolyt eresztett arcára. Tekintete hirtelen megcsillant, a szelíd mosoly megerősödött és izgatottan vetette be magát gardróbszobájába, egy elegáns ruha után kutatva. Kiszemeltje egy éj fekete, selyemszálas darab volt, melyet ezüstszálak díszítettek sorban a szoknyarészen és a felső, kiengedett fűzős részen is, ami így nem szorította le pocakját. Haját kifésülte és könnyed sminket rajzolt szemhéjaira. Készen állt. Elegánsan felállt és egy egész alakos tükörhöz lépett, ami előtt pukedlizett és láthatatlan partnerével lassú keringőbe kezdett. A földszintről felzengő akkordok légiessé tették minden mozdulatát, lépését és varázsolták el őt.
Mindeközben odalent egy pillanatra megfagyott a levegő. A főbejárat díszes ajtaján ugyanis most léptek be az Oswald-ok. Anglia egész népe tudott az árulásról és a fiatalabb nemes emlékező képességének hiányáról, ezért szót sem pazaroltak rájuk, csupán lordi ridegséggel pillantottak feléjük.
- Mintha otthon lennénk… - súgta öccsének Grégory, ahogy a fagyos társaságot fürkészte.
- May és én megpróbálunk elvegyülni. Te akkor intézd a te dolgaid. – bólintott Leon.
- Nem kell, hogy utasítgass, drága öcsém. – sziszegte a férfi és könnyed mozdulattal indult meg a társaság krémje felé, kissé kitűnő stílusával ostromolva őket.
A kis páros egy üres kanapéra telepedett és csupán May csacsogott közöttük. Leon most mással volt elfoglalva. Mozdulatlanul ült és a vendégsereg hölgy tagjait kezdte vizsgálni és titkon reménykedett benne, hogy megtalálja azt a nőt múltkorról. Ő is viselte a fagyosság minden fokozatát arcán, mégis zavarta az, hogy itt bárki, aki rájuk néz, vagy elfordul, vagy olcsó fanyart hagy arcán. Szinte biztos volt benne, hogy ő már járt itt az előtt… ha más bizonyítékot nem is tud felhozni, akkor az emberek hozzá való viszonylata miatt. Kizártnak tartotta, hogy csupán a származása vagy hírneve vált ki az emberekből ilyen viselkedést. Révületéből May keze hozta vissza, aki lassan simított végig feszes kézfején és kérlelte tetteivel csókra. Füst szürke tekintete rendíthetetlen ellenállást mutatott, megsértve ezzel partnernőjét.
- Te gazember! – sziszegte dühösen a nő. – Bezzeg ha ő kérte volna… - szaladt ki száján, és legkisebb esélyét sem látta, hogy botlását Leon esetleg nem hallotta volna.
- Ha „Ő” kérte volna? – fordult felé hirtelen. – Kiről beszélsz? – szűkült össze tekintete.
- Én… én csak… csak úgy mondtam! Semmi jelentősége sincs! – fordította el tekintetét a férfi jeges pilláitól.
- Ne merészelj hazudni nekem! – ragadta meg a lány csuklóját, aki felszisszent a fájdalomra.
- Eressz el! – hangsúlyozta lassan a szavakat, és Grégory sietett a segítségére, aki messziről volt tanúja az eseményeknek.
- Leon! – dörögte fölötte. – Hagyd ezt abba!
- Inkább ti hagyjátok abba! – állt fel ingerülten, mégis a feltűnést kerülve. – Történt valami abban az időben, amire nem emlékszem! Ti mégis próbáljátok eltitkolni! Elegem van abból, hogy hülyének néztek!
- Higgadj le! Hidd el, a te érdekedben vannak dolgok, amiket nem hoztunk a tudtodra!
- Hagyd ezt a színjátékot! – csattant fel úgy, hogy mostanra már mindenki őket nézte.
- Leon! – rivallt rá előbb Grégory, majd Leon.
- Előbb a húgom különös eltűnése, most meg ez a titokzatos nő! Ha ti nem, akkor majd magam kiderítem! – zúgta és kiviharzott a szalonból, majd a kínos csend beálltát a szoba egyik felében társalgó Sir Kalos indította meg újra.
- Színjáték? – emelte poharát ajkához Dante.
- Nem hinném… - felelte az apja lesütött tekintettel. – Sora érdekében.
- Én mégis kételkedem. Jobb, ha óvatosak vagyunk. Nem lepne meg, ha ez is csak az aljas játékaik egyik eleme lenne. – ürítette poharát a fiú és engedelmet kérve távozott.
Leon forrt a dühtől és képtelen volt egy helyben megmaradni. Szinte bejárta az egész kastélyt, már ameddig engedték. A testére feszült magas gallérú öltözék szinte megfojtotta és nem eresztette. Egyetlen rántással tépte szét a gombozást és lélegzett fel őrült vágtája közben. Könnyű nyári éjszaka józanító hűvösségét érezte az arcába csapódni és a szellő irányába indult. Egy üvegajtó mögött húzódó hatalmas kertet pillanthatott meg, mely igazán hívogatóan hatott pattanásig feszült idegeire. Izmai görcsben összpontosultak és szinte feltépte akadályát, mely szinte szilánkjaira pattant a kicsapódástól. A lugas levelei közül csak olykor tudott átjutni a hold ezüst sugara és oly érzést adott, mintha egy kellemesen hullámzó víz alól pillantanál fel az égre. Varázslatos és megdöbbentő hasonlóság. Leon megrázta fejét és kiürítette kalandozó gondolataitól, újabb lendületet vett és szinte rohanva vette talpa alatt a kert kanyargó ösvényét. Céltalan rohanása egy liliomkertbe vitte, melynek erős illatára felkapta tekintetét. Mindenfelé zárt, hófehér virágok ontották bűvöletüket. A férfi feje hirtelen hasogatni kezdett és különös képek jelentek meg szemei előtt, melyeknek nem lelte értelmét. Ez a hihetetlen kavalkád és zűrzavar, ami hirtelen rátört, már elviselhetetlennek bizonyult, térdre zuhant és hangosan kiáltott a semmibe.
Sora épp távozott láthatatlan partnerétől és fáradtan nyúlt el ágyán, mely kellemes ringatózásba kezdett vele. Egy ideig csak a plafont bámulta, mikor nyugalmát egy erős kiáltás rázta meg, ami az ablaka alól csapott fel. Ijedten ült fel az ágyában és csuklóját a szíve fölé szorította. Mintha ő is érezte volna a férfi fájdalmát. Gyorsan pattant ki az ágyából és sietett az erkélyére, ami alatt megláthatta, hogy valaki négykézláb tartja magát a virágok között és egyik kezével a fejét tartja.
- Minden rendben? – kiáltott le neki, mire a férfi elhallgatott és a pillanatnyi mozdulatlanság után feltekintett.
Leon azonnal felismerte a hangot, de nem merte elhinni. Óvatosan emelte tekintetét az ablakban álló lányra és szíve heves dobogásba kezdett, amint felismerte a délután látott nőt. Sora is hasonlóképp érzett. Egyszerűen képtelen volt levenni róla a szemeit. Mintha vonzotta volna valami. Édes kínba taszította a némaság és mozdulatlanság, mely mindkettőjükre rátelepedett. Mennyire vágyott arra, hogy ez így maradjon. Mennyire kívánta, hogy az idő álljon most meg és ne folyjék tovább. Milyen erősen imádkozott magában, hogy az előtte lassan felmagasodó férfi se kívánjon beszélni, csak élvezni egymás elérhetetlen közelségét… mert közel voltak… mégis elérhetetlenek…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
