Hiába szaggatja szét a nap éltető sugarai az alattomosan szervezkedő viharfelhőket az égen, valami a Földön megváltozott... de nem is akárhogyan. Onthatja magából a legszebb virág legmámorítóbb illatát, egy sem tudja elgyengíteni azt a szilárd akaratot és határozottságot amivel ezüst tincsei közül pillant a tájra jeges tájjá formálva magában. Eltűnődött rajta, hogy régen mennyire gyűlölte ezt az időszakot... Újjászületésről, megújulásról és új kezdetről zengnek ódákat a költők és az írók legszebb köteteibe örökítik meg szavaikkal az ébredező tájat. De ő csak a tél sajátos fagyosságát szerette, amit az elvágyók csak úgy hívtak: az elmúlás és halál mítosza. Nevetségesnek hitte, miért nem lehet kedvelni egy, az égből feléjük táncoló hópihét vagy a jégcsapot, mely megfagyasztotta a fák legapróbb ágának idejét is, magába rejtve annak minden ragyogását. De akkor jött ő és a hópihe már nem haláltáncát, hanem gyermeki szállingózását járta annak tudatában is, hogy milyen vég vár rá idelent. Mégis boldog volt. A jégcsapok olvadni kezdtek és mire egyáltalán feleszmélt, már nem csak a táj... de ő maga is megenyhült és eresztette be szívébe a fényt általa.

Szobája ajtaja felől apró kopogtatás zavarta meg révülését, de nem bánta. Félt, hogyha tovább sóvárog, megkeseredik és akkor sosem tudná véghez vinni tervét. Az ablakon megcsillanó fényt továbberesztette a szobájában, elhúzva útjából a sötét drapériát és ezzel a lendülettel engedte be vendégét is. Szemeiben ürességgel tekintett az előtte szemében didergő lányra, aki szótlanul emelte meg állát és kérte némán hogy fogadja őt. A férfi egy kissé kihajolt a folyosóra és óvatosan pásztázta az üres homályt, majd kitárta az ajtót és elnyelte alakjukat. Mintha egy teljesen új világba érkeztek volna. A kislány kieresztette magából beszorított lélegzetét és mosolyogva ugrott az ágyra, ami lassú ringatózásba kezdett vele.

- Örülök, hogy észhez tértél, bátyám! - higgadt le kissé.
- Hát még én... De hogy végleg békében éljünk, segítened kell nekem! - fordult felé.
- Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz! - kacsintott felé, mire Leon sóhajtott egyet és kegyetlen pengeként hasított végig tekintetével húga arcán.
- A pokolba is lemennél, ha kérnélek? - dörögte baritonján, megdermesztve mindent maga körül.
- Megijesztesz... - súgta Sophie.
- Pedig jobb, ha hozzászoksz. Az, ami nemrég a kezdetét vette ebben a házban, már régen túlhalad erkölcsön vagy igazságon. Kegyetlenség és árulás uralkodik rajtunk, de rajtad nem kell, hogy megtelepedjen.
- Ostoba beszéd! Nincs itt semmi gonoszság! - legyintett a kicsi.
- Úgy gondolod? - vonta meg szemöldökét. - Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, a tervem célja, hogy May-t örökre eltegyem láb alól.
- Úgy érted...?
- Pontosan. - döfte le szavaival. - Így is velem tartanál, Sophie Oswald? - lépett egyre közelebb hozzá, teljesen megrémítve a kislányt, aki remegve húzta össze magát olyan kicsire, amennyire csak tudta...