Az Oswald kastélyt éles sikoly rázta meg. A földszinten vitázó Leon és Dante mind félredobták sérelmeiket és aggódva figyeltek fel a hangra. Kétségtelenül May volt az, aki fájdalmát hangoztatta és a szolgálók pillanatok alatt ott termettek mellette. A lány összegörnyedve feküdt szobája padlóján és hasára szorította karjait. A legtalpraesettebb szobalány azonnali utasításokat adott a többieknek, így volt, aki orvosért rohant és volt, aki Leon-hoz sietett, hogy szóljon neki. Minden előzetes bejelentés nélkül lökte be maga előtt az ajtót és zaklatottan kérette őt a lány mellé. Leon szíve ketté hasadt. Egyik fele mindennél jobban látni szerette volna a gyermeket, de a másik inkább messze rohant volna ettől az őrülettől egyenesen Sora és a lánya karjaiba. Összehúzott szemekkel hajtotta le fejét és tekintetét a szőnyegbe fonta, karjai pedig remegő öklében végződtek.

- Ha nem tévedek, Mousier Oswald... - dörögte mellőle Dante. - Önnek kötelességei vannak és ezeket mindenek előtt teljesítenie kell. Ráeszmélt végre, hol a helye? - sóhajtotta szigorú szemekkel, majd lassú, hosszú léptekkel hagyta el a termet... a kastélyt... a birtokot...

Kicsit azért csalódott. Nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen megadja magát az életnek az a Leon Oswald, aki annyi mindenen átment már a boldogságuk érdekében. Hintójában ülve szomorú mosolyt rajzolt ajkaira... hisz nem is emlékszik arra, ami akkor régen történt. Mit is képzelt valójában. Ahogy a birtok határát elérte, csillogó tekintete egybeolvadt egy hatalmas, fűzfákkal övezett tó könyű hullámaival, amik a lemenő nap minden színében táncoltak és emlékeztették őt drága húgára, aki immár egyedül kénytelen szembenézni a brit lordok szigorával és érzéketlenségével. Fáradtan feszült neki háttámaszának, karjait összefonta maga előtt és lehunyt szemei mögött próbált álmot erőltetni magára. Mert el akart... el kellett szakadnia a valóságtól ahhoz, hogy folytatni tudja a minden oldalú támogatást Sora felé.
Leon felnyögött a mozdulatlanságtól és tehetetlenségtől. Látta maga mellett az aggodalmas szemeket, melyek szobalánya sajátjai voltak. Mintha ez a lány nem tudná, milyen iszonyatos perszónáért is aggódik ennyire. Vagy talán a gyermek miatt kulcsolja imára ujjait és sürgeti egyre inkább a férfit? Ahogy a szobaajtóhoz értek, az ezüsthajú megtorpant. Hallotta odabent, hogy May ereje felett küzd a fájdalmai ellen és szór ezer szitkot a felmenőire és ócsárolja a teremtőt. Mélyet sóhajtott, hogy lenyugtassa szívét és lelkét, majd határozott, jégálarca mögé rejtőzve indult az ágyhoz, ahol May-t borogatták.

- Végre méltóztattál megjelenni... - nyögte neki.
- Hallgass! - dörögte fölötte. - Engem nem érdekel, min mész keresztül... csak a gyerek legyen egészséges! - fordult el tőle és az ablakhoz lépett, hogy minél előbb felfedezze az orvos hintóját feléjük robogni.

May olykor-olykor felkiáltott és szemében már könnyek gyöngyöződtek, de Leon-on semmi sem mutatkozott, hogy meghatná a nő szenvedése. Csak állt a lemenő nappal szemben, mint egy kőből faragott szobor, akit nem ér el az éltető sugár minden forrósága. Pedig legbelül remgett. Szinte félt saját magától és attól, aki most az ablakból tükröződik vissza rá. Mielőtt teljesen elmélyült volna a magából áradó sötétségben, porfelhőt sejtett egy domb mögött kerekedni. Kissé közelebb hajolt az üveghez és ismerte fel a feléjük száguldó kocsit, ezért szótlanul fordult ki a szobából és sietett az orvos fogadására.

- Dr... Kate? - pislogott meglepetten a férfi. - Ön itt?
- Amikor hallottam, hogy May-ről van szó, azonnal önként jelentkeztem. Végül is a család barátja lennék! - mosolygott rá biztatóan, de a társalgásnak újabb sikoly vetett véget. - Azt hiszem hív a kötelesség! - tette kezét Leon vállára, aki gyorsan felkísérte őt a szobához.
- Mire van szüksége?
- Egyenlőre semmire. Úgy látom a lányok mindent gondosan előkészítettek. - mosolygott feléjük. - Az lenne a legjobb, ha most kimennél.
- Mégis miért?
- Leon! - szólította hegyesen, ellentmondást nem tűrve, és a férfi kénytelen volt az ajtó előtt megvárni a szülés végét.

Úgy tartják, a türelem erény, hogy aki vár, elnyeri méltó jutalmát. Persze azt is mondják, hogy aki sokat hezitál, veszíthet. Sajnos van úgy, hogy ami a felszínen türelemnek tűnik, az valójában a lélek mélyén rejtőző félelem maga.Néha úgy érzi az ember, hogy túl gyorsan peregnek a dolgok körülötte. Annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy előre tekintsünk, hogy meg sem állunk élvezni a pillanatot. Egyik nap suhan el a másik után. Az egész élet egy masszává mosódik össze. És gyakran valami nagy sorscsapás kell ahhoz, hogy a jelenre figyeljünk. Akkor aztán fölébredünk, és rájövünk, milyen marhaságokat csináltunk. De már késő, a kocka el van vetve. Hmm. Milyen igaz is. A széthullott világ fájdalommá és félhomállyá állt össze. Aztán egyszerre iszonyatos, gyomorba vágó fájdalomüvöltés hatolt a fülébe, olyan borzalmas szenvedés kifejezése, amit a legpokolibb tűz, a legrémesebb átok sem tud okozni. Ijedt görcsbe állt gyomra és várt... mert nem tehetett mást. Évtizedeknek tűnő másodpercek teltek el addig a pillanatig, míg doktor Kate megjelent az ajtóban. Lassan dörgölte finom ujjait és tekintetét nem emelte ezüst íriszébe... Valami baj van... Mire épp szólni szeretett volna, a nő fújtatott egyet és erőt sugározva magából szegte neki az igazságot...

- May nagyon kimerült... Rengeteg vért vesztett és...
- A baba... - vágott közbe. - Nem sír...
- Leon, épp May állapotáról...
- Mi van a babával? - lépett egyet a nő felé, megrémisztve ezzel.
- Sajnálom... a baba nem él...
- Micsoda?
- Már eleve halott volt... és halva is született... semmit sem lehetett érte tenni...