Az ajkai szárazak és megviseltek voltak, mégis a vágy és a férfi csókja után való sóvárgás elfeledtette vele ezeket és csak azok puhaságára és őszinteségére figyelt. Szemeit lehunyva, élvezve az apró kényeztetést gondolkozott. Komolyan gondolhatja? Vagy csak a hirtelen jött találkozás mondatja ezt vele? Az újságok már az ő és May eljegyzésével, házasságával és közelgő gyermekáldásával van teli, akkor mégis mire vélje ezt? Nem tudott tiszta fejjel gondolkozni, míg Leon karjaiban van és ajkai az övét tartják fogva. Egyszerűen képtelen volt ezt tovább bírni, ezt a kettős érzést, ami szinte felemészti őt belülről. Szemeiből kósza könnyek szöktek elő és a férfi is észrevette a lány zavarát. Lassan váltak el egymástól ajkaik, de szólni egyikőjük sem mert. Sora-t teljesen letaglózta a kérdés ami azóta, hogy elhagyta a férfi ajkait a fejében visszhangzik egyre hangosabban, felvéve zaklatott szíve ütemét. Szeméből valamiért megállíthatatlanul eredtek meg könnyei, de letörölni őket sem volt ereje. Leon-t is elkeserítette ez a látvány. Nem kapott választ és ez megrémítette. Ahogy az egyre csillogóbb mogyoróbarna szemeket figyelte, az ő szíve is összeszorult. Pedig olyan szépen eltervezte... erre itt ülnek egymás mellett és nem történik semmi. Aztán hirtelen megszólalt a férfi mobilja és kiderült, hogy az egész épületben őt keresik. Mentegetőzés és sűrű bocsánatkérés után bontotta a vonalat és mozdulatlanul meredt maga elé. Tekintete egy pillanatra átvándorolt Sora-ra, aki végre megmozdult, lehunyta a szemeit és mélyen sóhajtott egyet.

- Most mennem kell! – pattant fel a férfi a lány mellől, mert a tekintetében sajnálatot és szomorúságot látott, ami megrémítette. – Viszlát, szépségem! – kacsintott még vissza az ajtóból és sietősen távozott.

Megrémült a visszautasítástól. Ez a lány teljesen megőrjíti és vitathatatlanul beleszeretett. A világ összes nőjét megkaphatta volna lehengerlő sármjával és stílusával... és neki csak egyre lenne szüksége. Pont arra az egyre, akit elveszíteni látszott. A folyosó szokatlanul üres volt, de ebben az állapotban tudott a legjobban gondolkozni. Ahogy felidézte magában a légből kapott lánykérést, elmosolyodott és művészi ujjaival beletúrt ezüst zuhataga, másik kezével pedig a zsebébe nyúlt. Szeme kipattant a felismeréstől... a kapkodásban elfelejtette ezt odaadni a lánynak... a gyűrűt. Egy gyönyörű ezüstgyűrű, amibe fekete gyémántokkal apró hangjegyek sorakoztak, belső peremébe pedig kettejük kezdőbetűi összefonódva. Milyen puhánynak tűnhet így Leon. Egy ízig-vérig punk zenész, aki egy szintén kemény magból származó lányt kíván maga mellett tudni egy egész életen át. Szánalmasnak érezte magát, de édesen lubickolt volna ebben a tudatban... ha Sora mellette lenne. Márpedig ebben a helyzetben ez egyre elképzelhetetlenebbnek tűnt.

Sora már nem tudott a fiú után szólni, olyan hirtelen távozott. Egyedül ült a kanapén és gondolkodott. Ezen az egész felhajtáson, ezen az esetlen kérdésen és saját ostoba viselkedésén. Megrázta a fejét és igyekezett elűzni az ostoba gondolatokat belőle. Ha megkérte, valóban komolyan gondolja, nem igaz? Ráadásul itt ez a titok a lány körül, amit egy idő után úgy sem tudna már eltitkolni. Arcán egy lemondó, mégis megadásra kész mosoly vetült. Döntött. De nem fog ilyen hamar megkegyelmezni a fiúnak. Akarja őt? Akkor lássuk, ki bírja-e ezt a napot kétségben és feszítő tudatlanságban? Tervének eszelése közben halk kopogás rázta meg a szobáját. Gyanús pillantásokkal indult el az ajtó felé és nyitott teret vendége előtt. Ahogy megpillantotta, szemei elkerekedtek és azonnal megölelte törékeny testét. Sophie volt az. Ő látogatta meg. Örömködve ültek vissza a kanapéra és beszéltek ki mindent és mindenkit attól a pillanattól kezdve, amikor Sora elhagyta őket.

- Jézusom, de jól nézel ki! – ölelte megint magához Sora-t a kislány.
- Még te mondod!? Mégis kié ez a sok jó gönc? – Sophie öltözködése teljesen átfordult a szende kislány stílusából a vagány punk-barát életérzésébe.
- Van abból is, amit nálam hagytál még anno! De ez lényegtelen! Mesélj! Mi történt veled mostanában!??
- Iszonyú hajtás van, de szerencsére remek bandát sikerült összekovácsolnunk. Ezen kívül viszont inkább valami másról szeretnék veled beszélni. – szorította meg zavartan a lány kezét.
- Mond csak!
- Sophie.... én és... én és a bátyád... szóval Leon... Leon... megkérte a kezem... – nyögte ki.
-MI??? – sikított a kislány és felpattant a lány mellől. – Ez komoly?
- Hát annak tűnt! – vörösödött el Sora és elfordította pirongó arcát.
- Ez hihetetlen! Leon és Te? Na de mikor? Vagy hogy? Mindent tudni akarok!
- Épp az előbb, alig pár perce ment ki innen. De az az igazság, hogy összezavarodtam.
- Hát nem csodálom... amit mostanában művel vele a média... felháborító.
- May-re gondolsz? – szegezte neki a kérdést.
- Nem csak arra. Ezeket a híreket maga May gerjesztette, de teljesen alaptalanok. – nyugtatta őt Sophie. – Na de várj! Mit válaszoltál?
- Időm sem volt megszólalni! – nevetett fel Sora. – Leon olyan sebesen sietett ki innen, hogy reagálni se tudtam!
- Nem igaaaz! Hogy lehet a bátyám ennyire idióta?! – dőlt hátra a kanapén a lány és csalódottan ütött saját homlokára. – De amúgy mit felelnél neki?
- Épp erről szeretnék veled beszélni. Szeretném, ha előttem beszélnél vele egy kicsit. Nem lenne jó, ha hirtelen érné a válaszom, még a végén valami hülyeséget csinál... – forgatta a szemét Sora és mesélni kezdett.

Mindeközben a másik banda újra elpróbálta az új számukat és egy kisebb műsort is vettek fel a szereplőkkel kérdéseket feltéve, jó hangulatban. Leon feltűnően csendes volt és most nem ontotta bókoló megjegyzéseit a csinos műsorvezetőhölgynek. Ahogy ott ült egy fekete bőrfotelben fehér ruházatával, igazán szívdöglesztően nézett ki. Unottan nyúlt el helyén és tekintett végig a kamerák mögött szorgoskodó statisztákon, akik között ismerősöket is felfedezett. Lassan előkerült a rivális banda minden tagja és Sophie is, aki még mindig Sora-val beszélgetett. Aztán új szereplő érkezett a sötét vászonra. Nem igazán tudta kivenni az arcát, de azt rögtön érezte, hogy egyre nagyobb a feszültség köztük. Valami nem volt rendben. Karját a karfára támasztotta és öklét az ajkai elé emelte, miközben összeszűkült szemekkel próbálta kivenni a homályban mozgolódó alakokat. Aztán hirtelen mozgolódás és mintha kisebb verekedés tört volna ki közöttük, amit már nem csak Leon, de a biztonságiak is észrevettek. Végre kivilágították a sötét folyosót és felismerhetővé váltak az alakok. Sora-t minden bizonnyal Ken fenyegette meg valamivel, mire a lány hihetetlen dühbe gurult és veszett vadmacska módjára kapott volna utána, ha újdonsült barátai nem tartják őt vissza.

- Ez igaz? – kérdezte higgadtan Yasu, miután elvitték onnan Ken-t.
- Igen... – hajtotta le a fejét Sora. – Bár fogalmam sincs, honnan tud a dologról.
- Mégis... mégis mióta? – szökött Sophie szemébe pár apró könny.
- Emlékszel, mikor bent voltam a kórházban? Mikor Leon összeakadt a drága doktornővel.
- Így már emlékszem. – bólogatott a kislány. – Olyan régóta?
- Igen. De szeretném, ha ez közöttünk maradna. – mosolygott a lányra, aki hirtelen Sora karjaiba rohant és szorosan ölelni kezdték egymást.
- Sora! – törte meg a pillanatot Yasu. – Erről beszélnünk kell még neked és a bandának.
- Tudom. – sóhajtott, majd visszavonultak.

Leon semmit sem értett az egészből, csupán annyit szűrt le, hogy valami baj van, és ennek a középpontjában Sora állhatott, látva Sophie reakcióját. Azok a megtört és gondterhelt arcok csak még jobban felidegesítették őt és alig várta, hogy megszabaduljon a kameráktól és az idegesítő kérdésektől. Amint a rendező szünetet kiáltott, az ezüsthajú azonnal felpattant és sietősen szedte lépteit a lány szobája felé, de legnagyobb döbbenetére az ajtaja zárva volt.

- Ms. Naegino nincs a szobájában! – szólt neki egy asszisztens. – A BLAST megbeszélést tart az egyik konferenciateremben!
- Köszönöm! – bólintott Leon és felsietett az emeletre, ahol az efféle megbeszéléseket szokták tartani.

Minden terem ajtajára ki volt írva, hogy épp kik folytattak eszmefuttatást odabent, így könnyen rátalált Sora-ra. Kopogás és előzetes bejelentés nélkül rontott rájuk, felháborodást kiváltva mindenkiből.

- Mi az ördögöt művelsz? – csattant fel a lány.
- Láttam, mi történt az előbb! – vette fel hideg és lefegyverezhetetlen modorát. – Tudni akarom, mi folyt ott.
- Óh igen? A nagyságos úr tudni akarja? Ezentúl már titkaink sem lehetnek egymás előtt, ha...
- Ha?- pislogott Leon megszelídülve, de válaszul csak Sora vörösnek induló arcát kapta.
- Bunkó! – súgta maga elé Sophie és orrát magasan hordva távozott a teremből, őt pedig Shin, Nobu és Yasu követte, ám mikor Sora is távozott volna, Leon megragadta a karját.
- Mit akarsz? – mordult fel.
- Rendben, akkor csak azt mond meg, hogy van valami bajod, problémád vagy bármi, amit az a szemét Ken gyerek ellened fordíthat?!
- Nyugodj meg! – rántotta ki a karját erős ujjai közül. – Majd én megoldom!
- Az Istenért, hagyd abba! Ne kezelj engem kívülállónak!
- Ha megbocsátasz... most mennem kell! – lökte őt el az útból és kínzó lassúsággal hagyta ott Leon-t.

A színpad hamarosan neonfényben pompázott, a hangszerek fémes fénnyel csillogtak az emelvényen és várták gazdáikat. Egy árva mikrofon álldogált középen elől. A hangosításokat most végezték, a kamerákat felszerelték, a stúdióban mindenki erre az élő televíziós közvetítésre koncentrált. Sora felvette fellépő ruháját, ami egy rövid fekete bőrszoknyát jelentett szögezett övvel, neccharisnyával és hosszú szárú fekete csizmával. Egy fekete fűzőt viselt, rajta egy tűzvörös blézerrel, melynek ujját felhasította és egész a könyökéig gyűrte. Kiegészítői is igazán egyediek és egyszerűen kelthettek közfelháborodást. A színpadon először a srácok foglalták el a helyüket és kisebb késéssel érkezett meg a lány. Hosszú ametiszt színű haja rendezetten omlott utána, megjelenésével minden rajongó egyszerre sikított fel otthonaikban, a járókelők tömegesen álltak meg a hatalmas kivetítők alatt és együtt tomboltak a pörgős zenére. Hihetetlen, mennyi ember szeretetét voltak képesek kivívni maguknak. A perform hatalmas siker lett. Mielőtt levonultak volna, Sora még mindig ott állt a mikrofonnal és várt. A stúdióban egyre hangosabban nyüzsögtek az emberek és keresték a rendező pillantását, hogy mit tegyenek, de ő is csak várt és Sora-t nézte. Ez a lány készül valamire. Szemei határozottan villantak meg a kamerának és vándoroltak tovább onnan egyenesen a rivális banda tagjaira, majd szeme egy füst szürke szempárral kapcsolódott össze. Gonoszan elmosolyodott és csak ennyit súgott erőteljesen a markában tartott mikrofonba...

- Igen...

Csupán három ember ismerte ennek az apró szónak a súlyát, jelentését. Leon teljesen lefagyott és öntötte el forróság egyszerre. Azonnal oda akart rohanni hozzá és a világnak is bevallani az érzéseit, de olyan szinten megkövült, hogy csak egy helyben nézte, ahogy az imádott lesétál a színpadról és helyét May és az ő csapata veszi át. Elképzelhetetlen erő és vadság szabadult fel benne, amit már szinte félő volt, hogy nem tud visszatartani. A gitárja szinte izzott a kezei között, a húrok szinte pattanásig feszültek egy-egy hangnál, ami remek hatással volt a produkciójukra. Sora és Sophie ölelkezve és nevetve nézték az olykor bohóckodó fiú játékát a színpadon, több ezer ember előtt. Mindeközben, egy ötét folyosó rejtekében egy apró fényforrás tört elő, majd halt el újra. Mintha vészjelzést küldene valami apró lény. Pedig csak Yasu burkolózott magányba és temette gondolatait egymásba, hogy végre tisztán láthasson. Sora állapota mindent megváltoztatott benne ahogyan az is, ahogy Leon-t látta nemrég. Szeretik egymást és e felől nem volt kétsége. Határozottan nyúlt a mobiljáért és tárcsázott. A szaggatott búgó hangot hamarosan egy férfi hangja szakította meg.

- Hogy halad a tervünk, barátom? – kérdezte a túlsó fél.
- Bocs haver... de kiszállok! – szívott cigarettájába.
- Mit mondasz? – háborodott fel
- Sajnálom, de olyan dolgok derültek ki, amiket nem akarok tönkretenni. A francba, Fantom, felejtsük már el ezt az egész gyerekes bosszút! – csapott maga mellé a falba.
- Ugye nem hiszed, hogy ilyen egyszerűen elhagyhatsz engem?! – zúgott a hangja, mint vihar előtt a tengeré.
- Neked teljesen elment az eszed! Megértem, miért ment el Leon akkor...
- Te szerencsétlen barom! – nevetett sátánian. – Ismered a módszereim! Azt hiszed, téged nem biztosítottalak be, hogy az én oldalamon maradj, he?
- Nekem senkim sincs! Nincs semmi, amivel fenyegethetnél!
- Talán így van... talán nem... mindenesetre ismerem az érzéseid, Yasu. Ja és ha már ilyen kedves voltál és felhívtál engem, mond csak, hogy van a mi énekes madarunk?
- Mi?
- Tudod, hogy hol van most Sora? Vagy mit csinál?
- Nem... De ugye... ugye nem!? Ő?!
- Megbánod még, hogy ellenkezni akartál velem! – kiabálta Fantom és lecsapta a kagylót.

Yasu eszeveszett tempóban rohant vissza a többiekhez, de legnagyobb csalódottságára, már mindenki szétszéledt. Csak egy teljesen önkívületi állapotban lévő Leon-t talált, aki éktelen hangján szerelmes dalokat énekelt egy szál rózsának. Ő talán tudja, hol van most a lány. Kapkodva evickélt el hozzá és szólította meg.

- Leon!
- Yasu! – ölelte őt meg nagy hévvel. – Öreg barátom! Köszönöm! Köszönöm neked, hogy segítettél és...
- Hagyjuk ezt most! – vakarta le magáról a fiút. – Hol van Sora?
- Sora?! Az én Sora-m... – sóhajtott.
- Felelj már az Istenit! – ragadta meg a fiú ingnyakát.
- Állítsd már le magad! – lökte el magától a kopaszt. – Mégis mi az ördög ütött beléd?
- Hívd fel!
- Mi van?
- Csak tedd, amit mondtam! – emelte meg a hangját, és bár Leon visszaszólni készült, a fiú idegessége rá is átragadt, ezért megadta magát és tárcsázott.
- Nem veszi fel... – állapította meg.
- A fenébe! – ült le Yasu egy székre. – Az egész az én hibám!
- Héj-héj-héj! Mi történt? – szűkült össze Leon szeme és az egyszerű választól, mely metszően hatott agyára és szívére azonnal összeroppant...
- Fantom...