|
26. fejezet
Chatterbox 2010.06.06. 09:39
A sötétített ablakú autó lassan kanyarodott be a nyomornegyedbe és állt meg egy lerobbant háznál. A macskaköveket már felszárította a nap, a házak düledező falain pedig eltűntek az eső hagyta sötét foltok. Testőrségével a nyomában lépdelt Fantom a lépcsőn felfelé és állt meg a leláncolt ajtó előtt. Egyik karjában még mindig ott lógott a füstölgő pisztoly, másikkal maga elé csettintett, mire egy talpnyalója feloldotta a bilincset. A lánc hangos csörgéssel ért földet és jelzett rabjának az érkezésükről. Az ajtó mögött azonban most nem egy megtört nő feküdt magatehetetlenül, hanem egy bosszúért és szabadulásáért küzdeni kész állt az eldeszkázott ablak előtt. Rideg tekintetét az érkezőkre vetette és igencsak meglepte őket ezzel a hirtelen magabiztossággal.
- Jó látni, hogy jobban érzed magad. – hadonászott pisztolyos kezével Fantom, kissé megriasztva Sora-t.
- Nem hagyom, hogy tönkretegyél engem. – sziszegte a fogai között.
- Jó! Remek! Legalább most már látom, hogy készen állsz egy nagyon fontos feladatra! – mosolygott vesztetten és szemén ördögien csillant meg a beszűrődő napfény.
***
A város nyomozóirodájában hatalmas a nyüzsgés. Ismert emberek egész hada járkált fel és alá a zordon folyosókon és próbálta legyűrni idegességét. Csupán egy ember maradt viszonylag higgadt ebben az izzó helyzetben. Narancssárga szemüvege mögött egy faliújság képeit és cikkeit tanulmányozta rendületlenül. Tele volt gyanúsítottak, elítéltek képeivel és az irodát magasztaló és dicsérő újságcikkekkel. Kissé megnyugtatta magát ezzel a temérdek bizonyítékkal, ami Sora előkerítését illette. Halk sóhaj hagyta el ajkait és kalandozásából egy erős kéz hozta vissza, amely a vállára nehezedett. Tekintetét a tenyér tulajdonosára vezette és szelíd mosolyt fedezett fel.
- Nyugi, Kalos… előkerül… - szorította meg kissé őt Yuri, majd visszatért kedveséhez, Layla-hoz.
- Hogy viseli? – bújt hozzá a lány.
- Ha most rá nézel, azt mondanád, meg sem rázta. Pedig hatalmas csatát vív most magában az öreg… - sóhajtott.
- Mégis… milyen kapcsolatban áll Kalos Sora-val?
- Te… - pislogott a fiú. – Te nem tudod? – súgta oda neki.
- Azt hiszem, nem voltam a legjobb barátja Sora-nak. Nem csodálom, hogy nem osztott meg velem bizalmas infókat a magánéletéről. – szomorodott el kissé a lány.
- De ezt nem értem… hisz annyi éven át barátok voltatok…
- Én maximalista vagyok… ő pedig hihetetlenül szabadelvű… már az is csoda volt, hogy eddig kibírtuk. – próbált nevetni, de a lelke belesajdult.
- Kalos… Sora apja…
- Mi van? – kérdezte Layla egyszerre az épp megérkező többi bandataggal együtt.
- A francba… - vakarta meg tarkóját a fiú, majd mindenkit elterelt egy csendesebb helyre, ahol nyugodtan beszélgethetnek.
***
Sora reménnyel, csillogó szemekkel nézett ki az ablak résein a világra. Most minden reménye két árva kislány volt. Hálát adott az égnek azért, hogy ide sodorta őket a szél.
Amikor még teljesen maga alatt volt és mozdulatlanul feküdt a földön, az ablakból beszűrődő fényt valaki eltakarta. Lehetetlennek tűnt a számára, hogy bárki is felmászott volna oda, ezért egy madárnak hitte az érkezőt. Egy halvány mosoly kerekedett arcára és gondolataiban messze repült ezzel a madárral, megkönnyebbítve a lelkét… a szívét… mindenét. Semmit sem akart jobban. Aztán a deszkákon kopogások ütemes moraja szűrődött be. Összeszűkült, fürkésző szemekkel nézett maga mellé és várt. Aztán aprócska ujjakat látott, ahogy megragadják a deszkát és rángatni, feszíteni kezdik. Hirtelen iszonyatos erőt érzett magában és feltápászkodott a jeges padlóról, odabotorkált hozzájuk és szólongatni kezdte őket.
- Ki van ott? – kérdezte erőtlenül, rekedtes hangon, mire a neszek elhaltak. – Kérlek! Ne hagyjatok itt! Segítsetek nekem! Fogoly vagyok ebben a szobában! – sírta, mire újra halk neszezés szűrődött be.
- Fogoly? – kérdezte egy vékonyka hang, egy fiatal lány lehetett.
- Igen! És fogalmam sincs, mit tesznek velem…
- Gondoltuk, hogy valami nagy buli van itt. Az a maszkos pofa mindig idejárkál, és láthatóan dúskál a lében. De mi csak azt hittük, hogy rejtegeti a zsetonjait.
- Ti? Többen vagytok?
- Csak ketten, én és a szöszi! – feszült neki a deszkának a kislány és hirtelen, hangos csattanással törte ki a deszkát a helyéről, megmutatva magukat. – Szervusz, én Rosetta vagyok, ő pedig Marion! – nyújtottak neki kezet.
- Óh… én Sora vagyok! – fogadta a gesztust, majd óvatosan kikukucskált az ablakon és csak most világosodott meg a számára, hogy az ablaka alatt van a földszinti terasz tetője, ezért tudtak felmászni ide.
- Mond csak! Mégis miért zártak be ide téged? Ráadásul egész rossz állapotban vagy, kisanyám!
- Igazából, nekem semmi közöm sincs az egészhez. Talán csak annyi, hogy szeretek valakit, akit viszont a fogva tartóm gyűlöl.
- Az gáz… - csettintett a nyelvével Rozetta. – Mond meg, hová menjünk, kit értesítsünk arról, hogy itt vagy?
- Megtennétek értem? – csillogott könnyektől a lány szeme.
- Naná… de persze nem ingyen! – kacsintott a kis barna hajú a társára, majd Sora-ra.
- Rendben! Ha elintézitek, mindent megkaptok, amire csak szükségetek van! – pecsételték meg esküjüket egy kézfogással, gyorsan elhadarta a helyszíneket, majd a két csavargó eltűnt a szeme elől.
Ez volt az pont, amikor Sora Naegino újra talpra ereszkedett és esze ágában sem volt újra térdre kényszerülni. A két lány mindent megvető bátorsággal vetette bele magát a nagyváros forgatagába. Egyszer sem tévedtek el, hiszen az éj leple alatt már ezerszer körbejárták az egész várost, kialakítva saját területüket és bandájukat. Az első állomás a lány villája volt, amit Rosetta egy elismerő füttyszóval jellemzett, míg a kis szőke csak eltátott szájjal figyelt. Kisebb tolvajcsellel bejutottak a birtokra, de senkit sem találtak ott. Egy éjszakás őr járkált mindössze a ház körül, de könnyedén elrejtőztek előle. Aztán bementek a rendőrőrsre, de csak csuklyával a fejükön, hiszen ők maguk is keresett csalók voltak. Szerencsétlenségükre azonban az álca ellenére is könnyedén felismerték őket és kiiszkoltak az épületből, majd elbújtak annak hatalmas szegélyező bokraik között.
- Az ördögbe! Ez így nem cucc! – csettintett Rosetta. – Vissza kell spuriznunk és kiagyalni valami új tervet, mert így sosem érjük el Sora családját… - dühöngött a lány, mikor egy idegen megszólította őket a rejtekükből.
- Héj! Ti ott ketten!
- Tipli! – adta az utasítást társának, majd kámforként tűntek el a tömegben.
- Ne menjetek el! Én ismerem Sora-t! Tudjátok, hogy… hol van… - adta fel a keresgélést a férfi, kinek hosszú ezüst üstöke összefogva omlott utána, hangja pedig megviselten rekedtes volt.
A lányok egészen az otthonukig loholtak, és ezek után már vissza sem mentek Sora-hoz. Egyrészt büszkeségből, mert nem akarták, hogy a lány azt higgye, még ezt a csekélységet sem képesek elintézni, másrészt bűntudatból. Egy tető nélküli ház bútoraiból tákoltak össze maguknak egy kis fészert, amiben minden éjszakájukat töltik szinte születésük óta.
Másnap reggel már csak Marion indult útnak, Rosetta pedig Sora-hoz ment, hogy ne keltsenek gyanút. A lány lelkesedése egyre nagyobb fájdalmat okozott a kis tolvajnak, hiszen ennyire még senki sem számított rá, vagy bízott benne. Ha tehették volna, meg is ölelték volna egymást üdvözlés képen, de jobb híján csak egymás kezét szorították erősen.
- Na hogy ment?
- Bízd csak ide, kislány! Ha minden jól megy, a pereputtyod nemsokára érkezik és megpattanhatsz innen!
- Hál’ Istennek! – sóhajtott a lány. – Tudod, nagyon féltettelek ám titeket! – nevetett kissé, majd leült a földre, hátát az ablak alatt lévő falnak vetette, Rosetta pedig ugyanígy tett, csak odakint.
- Egyet se félj, kisanyám! Az utca kölykei vagyunk! Minket nem olyan könnyű lesittelni!
- Mond csak! Mégis mióta éltek itt? Az utcán? – váltott komolyabb hangra a lány.
- Én nagyjából nyolc éve. Olyan öt lehettem, mikor az őseim leléptek és itt hagytak az öregnek… a nagyapámnak. De a zsenikéim azzal nem számoltak, hogy a tata hamarosan feldobja a talpát. – nevetett könnyedén a lány.
- És Marion?
- Ő ebben született. Az anyja és az én anyám barátok voltak. Marion anyja belehalt a szülésbe és anyámék fogadták be őt. Nem sokkal a születése után léptek le. Aztán a nyakamon maradt ez a kölyök és azóta elválaszthatatlanok lettünk!
- Szerencsések vagytok… - súgta maga elé halkan Sora, miközben egy könnycseppet morzsolt el sajgó arcán.
- Szerencsések?
- Én is utcagyerek voltam… mindent, amit elértem, saját erőből építettem. De én akkoriban egyedül voltam… persze olykor megesett egy pár embernek rajtam a szíve… de sosem tartott sokáig.
- Tényleg! Mégis mivel foglalkozol? Sikkasztasz? Bankot rabolsz? Mert tisztességes munkával nehezen tudsz összekaparni egy ilyen hodályt, mint a tied!
- Hihihi! Neked csak illegális dolgok jutnak az eszedbe? – nevetett. – Egyébként énekesnő vagyok egy bandában.
- Énekesnő? Olyan, mint azok a festett picsák a felhőcsikarók tetején?
- Héj! Vigyázz a szádra! – dorgálta, de hangja kedves maradt. – Egyébként… nem. Az én arcom sosem jelent meg azokon a kijelzőkön pózolással. Ha felkerültem az max egy koncertfelvétel eredménye lehetett.
- Ígérd meg, ha kijutsz innen, elviszel minket egy fellépésedre! – hajtotta le a fejét odakint a kislány és titkon remélte, hogy Sora elutasítja majd, hisz tudta, ha innen egyszer elmegy, nincs azaz Isten, ami visszarángatná ide.
- Megígérem! – hallatszott mégis a válasz, melyet dermesztő csend övezett.
Sora szemei tenni akarástól csillogtak a sötétben, Rosetta arcát pedig a lenyugvó nap fénye világította meg és csillogtatta arca két élén végiggördülő könnyeit. Nem akart neki hinni, de a hangja, az, hogy nem hezitált, egyszerűen túl hiteles volt…
***
Marion eközben visszatért az őrsre, kezében egy levéllel, amit Rosetta írt le egy újságpapír üres hasábjaira. Határozott, apró léptekkel szedte a csúszós padló köveit és indult el a szintek között, míg észre nem vett egy sereg embert, akik mind tövig rágott körmökkel ültek vagy járkáltak egy iroda előtt, melynek ajtaja most csapódott fel.
- Az embereim elvesztették a nyomát! – hajtotta le a fejét egy köpcös felügyelő, akinek inge fölött egy furcsa övben lógott két fegyvere.
Két karján rendetlenül volt felgyűrve fehér ingujja, feje tetejét mér csak itt-ott ékesítette egy-egy hajszál, ellentétben ráncaival, melyeket az idő hímzett arcára. Furcsa, mégis szeretni való férfi volt, aki őszintén hajtott fejet hibája, tévedése előtt. A kis társaság lelkesedése egy pillanat alatt omlott össze bennük, majd az egyik férfi a falba vájta kemény öklét és végighúzta a fehér vakolaton. Talán neki volt a legfontosabb a keresett személy. A kislány a rejtekéből nézte tovább az eseményeket, mikor hirtelen árnyék vetült rá. Nem ijedt meg, hiszen hozzá volt szokva az efféle jelenetekhez, ezért lassan fordult meg. Egy magas, kopasz férfi nézett le rá fekete napszemüvege mögül. Öltözéke kifinomult, nyilván valami drága zakó és fényes karóra csüngött rajta rongyosan.
- Te kit keresel, kicsi lány? – guggolt le hozzá és végigmérte rongyos ruhácskáit.
Marion egy szót sem szólt, csak előkereste az üzenetet, ő maga is elolvasta egyszer, majd lassan a férfinek nyújtotta, aki először vonakodva nyúlt a cetli felé, majd kissé határozottabban forgatta a lapot és olvasta a satnya írást. Szeme azonnal kikerekedett szemüvege mögött és kiegyenesedett, majd újra a kislányra nézett, aki még mindig ugyanolyan határozottsággal és ellenállással tűrte a vizsgáló tekintetet.
- Ugye ez nem csak valami trükk? – hajolt le hozzá és súgta elé, mire a kislány nemlegesen bólintott.
Yasu pár hosszú lépéssel ott termett barátainál és magason lebegtette maga felett a fecnit Sora nevét hajtogatva. Mindenki megfagyva figyelt fel a feléjük közeledőre és várták a magyarázatot a viselkedésére. A helyett, hogy bármit mondott volna, csak továbbadta az információkat, mely kézről kézre járt és mindenkiből ugyanazt váltotta ki. Hihetnek egy ilyen üzenetnek? Hihetnek egy láthatóan gyermeteg kézírásnak?
- Mit számít az, ki írta! Ha csak egyetlen nyom is van, én elindulok rajta, még ha vissza is kell forduljak! – tartotta kezében a papírt Leon, majd ujjai lassan összegörnyedtek és öklében szorította az írást tovább. – Hol van az, aki ezt neked adta?
- Itt… volt… - fordult hátra Yasu és csalódott, mikor az előbbi helyen már senki sem állt.
- Hogy nézett ki a lány? – csatlakozott hozzájuk a rendőrfőnök.
- Nagyon fiatal volt még. Rövid szőke haj… nagy, barna szemek… és koszos ruhák…
- Egy utcagyerek? – lepődött meg Yuri.
- És nem is akármilyen! – folytatta a pocakos rendőr. – Ő Marion! Egy bűnszervezeti banda tagja. Ő és a társa már tegnap is be akartak jutni ide, de akkor lelepleztük őket.
- Bandatag? Ilyen fiatalon? – hüledezett Layla.
- Na várjunk egy kicsit! – csitított mindenkit Sarah. – Ha már másodjára is idemerészkedtek annak ellenére, hogy a törvénnyel tökéletesen szemben állnak, akkor nem lehet, hogy hinni kellene a levélnek?
- Levél? – nevetett a rendőr. – Ez csak egy ostoba próbálkozás! Bizonyára pénzt kérnének önöktől azért, hogy megmondják, „hol van” Ms Naegino.
- Mégis mit követtek el ezek a gyerekek? – kérdezte a tömeg mögül Mia.
- Piti tolvajok.
- Mit loptak? – folytatta Ana.
- Főként élelmet… de előfordult már, hogy mutatványozással kéregettek a főtereken… Miért?
- Nem tudom, hogy vagytok vele. – fonta keresztbe Mia maga előtt a karjait. – De még ha az éhezés elől is akar pénzt kérni… én megnézném azt a helyet.
- Szerintem bízzuk ezt az ügyet a rendőrségre. – súgta halkan Layla úgy, hogy csak Yuri hallja, hisz tudta, mindenki a torkának ugrana.
Mindenki mélyen kutakodott magában és próbált valamilyen ésszerű döntést hozni ebben a feszült helyzetben. Észre sem vették, hogy tőlük nem is olyan távol, egyikük csak mélyen hallgat, keresztbe font karokkal és lábbal, napszemüvege lencséje mögül őket figyelte kékes tekintetével fekete fürtjei mögül. Miniszoknyája épphogy eltakarta formás idomait, felsője pedig talán még ennyit sem ért. Ahogy ott fülelt, valaki észrevétlenül magasodott fölé. Tekintetét hirtelen felkapta és szíve veszett gyorsaságban kezdett lüktetni mellkasában.
- Jahj, Kalos, de megijesztettél! – nevetett zavarában a lány lihegve.
- Ha megtudom, hogy közöd van ehhez az egészhez… nem köszönöd meg, ami rád vár azok után… - súgta maga elé a férfi, mintha nem is a lánynak mondaná, majd továbblépdelt a barátaihoz és a fejleményekről kérdezősködött.
May most érezte elérkezettnek az időt arra, hogy lépjen. Észrevétlenül osont ki a folyosóról és kapkodva tárcsázott egy számot. A hosszú várakozás után végre fogadták a vonalat.
- Helyzet van! Valaki elpofázta, hol vagytok!
- Mégis ki? – dörögte haragosan egy erős férfihang a vonal végén.
- Fogalmam sincs. Valami utcakölyök.
- Mindegy. Amíg ezek azon agyalnak, mihez kezdjenek, én előkészülők a madárkámmal az utolsó duettre… - hahotázta a telefonba, majd May arcára is kiült sátáni mosolya, bontották a vonalat és várták a végkifejletet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
