|
29. fejezet
Chatterbox 2010.06.06. 09:41
A szíve majd megszakadt és undorodott magától, ha arra gondolt, mit vágott szegény lány fejéhez odakint a kertben. Átkozta magát, amiért nem volt képes túllátni a haragján és bosszúvágyán és nem ismerte fel őt azonnal. Azokat a szemeket… a törékeny alkatát… a tökéletes idomait… Öklét erősen ütötte a véráztatta padlónak és felszisszenve, lihegve suttogott…
- Sora…
- Beavatlak egy titokba, drága barátom! – tartotta karjaiban kényelmesen Sora-t Fantom. – Ez a lány hihetetlenül kitartó, ugye tudod?
- Mit műveltél vele? – hördült fel, minek a válasza egy újabb ütés az oldalára az egyik fegyverestől.
- Kínoztam testileg és érzelmileg, de ő annyit nem volt képes megtenni, hogy odaadja nekem az ajkait… - cuppogott sajnálkozva.
- Te rohadék… - sziszegte sajgó tagjait tartva.
- Még azok a mocskos utcakölykök is ellenem szegődtek. Manapság már egy csepp nyugalma sem lehet az embernek?
- Még te kérdezed te féreg? – ugrott volna megint neki Leon, nem kímélve magát. – Hiszen te vagy az egyetlen, aki képtelen békén hagyni másokat!
- Mit tehetnék, ha engem az tesz boldoggá, ha mások szenvednek?! – tettetett kisebb felháborodást. – Különösen… ha te szenvedsz… - gördült mosoly az arcára.
- Te teljesen megőrültél! – köpte oda neki.
- Tudod mit? Igazad van! – bólintott. – És hogy ezt biztosan be is bizonyítsam… elárulom neked, hogy a te drága szerelmed és menyasszonyod hozza el az egész épületre a halált!
- Miről beszélsz? – pattant ki ezüst írisze.
- Látod ezt itt? – tartotta csak egy kézzel a lányt, másikkal pedig a ruha ékes brossára mutatott. – Ez a kis drágaság lesz mindannyiunk végzete!
- Mi a…
- Itt a rendőrség! Azonnal jöjjön ki az épületből, feltartott kézzel!
Leon kissé megnyugodott a bejelentést követően, aztán higgadtságát kétségbeesés vette át, ahogy felnézett Fantom-ra. A férfi kezdte elveszteni a józan ítélőképességét és egyre tébolyultabban kezdett el viselkedni. Látszott rajta, hogy úgy érzi, sarokba szorították és ez cseppet sem volt az ínyére. Kibiztosított fegyverével kezdett el hadonászni és közben halkan motyogott magában valamit. Egy őrült kezébe került a sorsuk. A sötétarany szemű latolgatni kezdte az esélyeit és a legjobb végkifejletnek a halált találta. Abban viszont biztos volt, hogy nem egyedül fog távozni ebből a világból… de nem is Leon-nal. Hisz akkor mi értelme lenne annak, amit eddig véghez vitt. Sóvárogva nézett a karjaiban fekvő lány arcára, melyről meggyötörtség és szabadjára engedett fájdalom tükrözött vissza.
- Toa! – eresztette baritonját a teremre. – Vidd fel Sora-t a legfelsőre! – adta át a lány testét egy nagyobb darab fickónak, majd hosszasan figyelte, ahogy a kislány elsiet onnan, maga mögött azzal a gengszterrel és a lánnyal.
- Ne! Hozzátok vissza! – nyújtotta karját Leon utánuk, ám millió-dolláros ujjai képtelenek voltak elérni őt.
- Nyughass, kutya! – indult felé indulatosan Fantom és egy erős ütéssel a földre kényszerítette őt. – Kezdődjék a műsör, tisztelt Hölgyeim és Uraim! – tárta szét karját és ünnepélyesen körbeforgott. – Ne mááár! Máris elunták magukat és elaludtak? – vizslatta a földön saját vérükben fekvő vendégeket. – Ez nem volt szép… - tette durcásan csípőjére a kezét, majd a rendőrség újabb figyelmeztetése keltette fel figyelmét.
- Ha nem adja meg magát, behatolunk! – fenyegették hasztalanul, bár a kommandós egységek már egész közel elhelyezkedtek az épület körül és vették be azt centiről centire.
- Ugye most csak ugratnak? – kiabált a teremben a maszkos és újabb lövést eresztett el a plafon felé.
Leon minden tagja sajgott és égett a nyílt sebek fájdalmában. Fújtatni már képtelen volt, hisz minden egyes levegővételkor éles tőrként terjedt tüdejében az ártó levegő. Elveszettnek érezte magát… és nem is alaptalanul. Aggódva tekintett körbe maga körül és magában szitkozódva tapasztalta, hogy ez az elmebeteg még saját alvilági cimboráit is könnyedén, rezzenéstelen arccal képes volt kivégeztetni. Arca fehérsége és szemei ridegsége azonban egy apró mozdulattól megváltozott. Felfedezni vélte, hogy a tőle kissé távolabb fekvő Kalos és Yuri megmozdultak, sőt, mikor senki sem figyel rájuk, közeledni kezdtek egymáshoz. Talán kiterveltek valamit. Aztán ahogy tekintetét tovább vezette a termen, újabb megkönnyebbülésként hatott rá, hogy az erkélyen megbújó Ana, Mia, Sarah és Layla mobiltelefonon folyamatosan tájékoztatnak valakit az idebent történtekről. Talán a rendőrséget. Mindenki olyan elszántan próbál segíteni. Hát akkor ő sem adhatja fel… pont most! Valahogy újra magára kell vonni Fantom és az emberei figyelmét… még ha belehal is.
- Mégis hogy tervezted… hogy túléled ezt az éjszakát? – szegezte neki rekedtes hangján a kérdést.
- És ki mondta neked azt… - sziszegte egy vázán pihentetve szemét. -… hogy túl akarom élni…
- Mi van? Ha már eleve ezzel a rohadt ötlettel jöttél ide, akkor miért nem puffantod magad fejbe és hagysz minket békén?
- És akkor hol marad az a bizonyos utolsó kívánság? – ragadta meg az ezüst üstököt és hirtelen rántotta fel, hogy Leon-t így kényszerítse újra talpra.
***
Sötét volt és hideg. Nem látott semmit. Valami a szemére volt kötve, de még nem érezte elég erősnek magát, hogy egyáltalán felemelje a fejét. Ült. Egész lényében zsibbadt… mégis meg tudott ülni egy széken. Még mindig hideg van. Lassan kezdte felfogni a körülötte lévő valóságot. Teste bizonyos szegleteiben szorító fájdalmat érzett és ha meg akart mozdulni, ezeken a pontokon fájt a legiszonyatosabban a mozdulat. Hát meg van kötözve. Szólni akar, de a torkára akadt gombóc egyszerűen nem tűnik el. És aztán felrémlett előtte egy kép. Fojtogatják. Aztán elájult. Hogy most hol van, arról fogalma sincs. Óvatosan emelte fel a fejét és tűrte a tarkóját feszítő, éles kínt, mely egész fejére kihatva kezdett el sajogni. A levegőt is csak vigyázva fogadta be magába, légcsöve olyan szinten kiszáradt, hogy minden, ami egyébként az élethez feltétel, most halálos kínnal járt. Mocorogni kezdett. Érezte, hogy nincs rajta sem álarc… sem pedig paróka. Hajtincsei elnehezedve próbálták felvenni egyedi formájukat és élvezni a börtönön kívüli világot. Orrát hirtelen megcsapta egy finom illat. Nem férfié… inkább egy elegáns, női parfüm kellemes illata volt. Ismerte. Már érezte valahol. Emlékezett már, tudta, hogy utoljára ezt az illatot abban a bizonyos Isten háta mögötti helyen érezte, mégpedig egy kislányból áradva. Hát persze! Toa! Itt van valahol. Itt kell lennie körülötte. Hangszálait megerőltetve próbált nyöszörgő hanggal jelezni ébrenlétét, mire az illat felerősödött és egy kéz babrált a szemét eltakaró kendővel. Már nem kellett sok… Amint lekerült a szemfedő, kénytelen volt hunyorogni a hirtelen jött fény miatt. Szemét lassan szoktatta hozzá a szoba lámpafényéhez és mikor végre rászánta magát és feltekintett, kissé megnyugodott.
- Toa… - súgta egy mosoly kíséretében, hiszen a kislányban láthatta szabadulása zálogát. – Oldozz el gyorsan!
- Mégis miért tenném? – pislogott felé ártatlanul, háta mögött összekulcsolt karokkal.
- Figyelj! – feszengett és próbálta kiszabadítani magát közben. – Tudom, hogy neked az apukád a mindened. Nekem is van apukám, ő ott van a többiekkel a bálteremben! De hallgass meg! Apukád nem érzi jól magát! Valószínűleg beteg és sürgősen orvosra van szüksége. Én szívesen segítek neked, de ahhoz el kell, hogy eloldozz!
- Hihihi…
- Toa?
A kislány szemei huncut fénnyel csillantak meg és váltak hirtelen ördögivé és ijesztővé. Sora-ban még a vér is megfagyott. Úgy mosolygott ez a lány közvetlenül az arca előtt, mint odakint Fantom tette nemrég. És ekkor bevillant elméjébe a felismerés. Ez a lány nem csak egy kislány… hiszen Fantom az apja. Vagy tényleg családi kötelék köti őket össze? Ahogy elnézte azokat a hatalmas, magasabbrendűséget és gőgöt árasztó szemeket, kirázta a hideg. A kislány vontatott lassúággal húzta elő háta mögül kezeit, melyben megcsillant valami. Sora még csak meg sem nézte, mit húzott elő rejtekéből, annyira leláncolták ezek a hihetetlenül gonosz szemek. A kislány tett egy lépést felé és kinyújtatta a karját. Egy pisztoly… ezt rejtegette olyan gondossággal maga mögött. Sora még levegőt is elfelejtett venni, mikor megérezte homlokán a hideg acélcsövet, mely egyenlő volt az élete bírájával.
- Meglepetééés! – szólalt meg újra a kislány és hüvelyk ujjával kibiztosította a fegyvert.
***
- Mire várnak még? Miért nem avatkoznak közbe? A francba…
Két apró lányka ücsörgött az épülettel szemközti lakótömb tetőteraszán és onnan lesték ki, mi történik odalent. A rendőrök fel-alá szaladgáltak a piros és kék fénybe öltöztetve testüket a sötétben. Olyan volt, mint valami modern diszkó, csak itt komolyabb dolog a tét, mint a szórakozás… itt életek forogtak kockán… és a kocka egy őrült kezében van.
- Én lemegyek! – állt fel hirtelen Rosetta a helyéről, de ekkor egy gyenge szorítást érzett kabátján, mely visszafelé húzta őt.
Marion tekintett fel rá sötétben megvillanó, félelemtől remegő szemekkel. Szavak nélkül is tökéletesen értette, hogy marasztalni próbálja, ahogy azt is pontosan tudta, hogy Marion a legjobban nem a sérülésektől fél, hanem hogy megint… egyedül marad. A barnahajú mosolyogva visszaguggolt hozzá és összekócolta arany fürtjeit, hogy elfeledtesse vele a helyzet komolyságát.
- Nyugi, csajszi! Nem kívánt gyerekek nem félnek a világtól! Mert a világ nekik az a hely, amit otthonnak hívnak!
A szőke láthatóan megnyugodott kissé és még egy bátorító mosolyra is futotta, majd hagyta, hogy nővéreként szeretett barátja eltűnjön a tűzlépcső ajtaja mögött. Szorongás fogta el, ha újra lenézett a forgatagra és a kommandósok lassú akciójára. Mintha egy lassított felvételt nézne. Ezek tényleg mindenre odafigyelnek. A háztömb mellől most hirtelen feltűnt egy apró alak, Rosetta. Gyűrött sapkáját az arcába húzta és megpróbált észrevétlenül átosonni az utca másik oldalára. Onnan fentről úgy tűnt, mintha egy hangya próbálná kikerülni a tétlen pókok seregét. Ám ez a hangya, ma sikerrel járt. A kis barnahajú bevetette magát a bokorkerítésbe, amelyen átevickélve bejuthatott a bekerített épület hatalmas kertjébe, ahonnan már gyerekjáték lesz bejutni. Ahogy az egyes járőrök eltűntek a lány környezetéből, ő azonnal kiugrott rejtekéből és beszökött az épületbe egy nyitott ablakon keresztül. Még hogy ez túl egyszerű egy kiképzett kommandós számára, ugyan már! Nem az a lényeg, hogy kihozzák onnan a túszokat? Akkor meg? Rosetta kissé hitetlenkedve rázta meg a fejét, majd finoman érkezett meg a terem márványpadlójára. Kopott, öreg cipője pontosan megfelelt az osonás legfőbb elvének. Sima talpa miatt egyáltalán nem csapott zajt lépkedései nyomán. Óvatosan elbújt egy hosszú, selyemterítővel fedett asztal alá és az alatt végigkúszva érte el a következő szoba ajtaját, mely résnyire nyitva volt előtte. Idegei szinte pattanásig feszültek a nagyfokú óvatosság miatt. Ahogy fülét az ajtóra tapasztotta és kissé belesett a terembe, elhagyta minden lélekjelenléte. Ugyanis a kislány szeme elé tárult az a borzalmas látvány, hogy annyi ember fekszik a földön vérbe fagyva, vagy a fájdalomtól összegörnyedve. Teljesen leblokkolt. Ugyan azt is látta, hogy Kalos és Yuri egy tervet szövögetnek és az esélyeiket latolgatják, de a sokk nagyobb volt annál, minthogy most azonnal túllépjen rajta. Szíve lüktetése belevésődött elméjébe és meg sem hallotta, hogy pár nehézfiú közeledik felé. Csupán pár másodpercen múlott, hogy nem bukott le. Gyorsan visszakúszott az abroszozott asztal alá és próbált észrevétlen maradni, amíg kitisztul a levegő.
- Vajon mit fog szólni a kis énekes pacsirta, ha szembetalálja magát az igazi Toa kisasszonnyal? – nevetett az egyik izomkolosszus.
- Nem tudom, de jobb lesz, ha én is és te is elkerülöd a legfelső szintet. Nincs szükségem rá, hogy leakasszák a fejemet a nyakamról az ostoba kíváncsiságod miatt!
- Jól van! Jól van! Értem én! – simogatta meg a férfi saját nyakát, miközben nagyot nyelve folytatták portyájukat.
- Szóval a legfelső szint, mi? Kösz fiúk! – jött vissza Rosetta lélekjelenléte és egy huncut mosoly kíséretében indult neki még egyszer mentőakciójának.
***
- Ugye tudsz róla, hogy a kommandósok hamarosan ideérnek? – próbált még mindig a figyelem középpontjában maradni Leon.
- Jöjjenek csak! – csettintett Fantom, mire egy öltönyös embere egy laptop-ot vitt elé és mutatta neki a kijelzőt.
- Mire készülsz?
- A jelenlegi helyzetedben azt hiszem, neked elmondhatom! – kacsintott rá. – Ez az épület mindenütt fel van szerelve különböző kamerákkal, legyenek azok mikro- vagy éjjellátó kamerák. – ecsetelte és gondosan mutogatta foglyának a felvételek képeit.
- Ügyes. De ez akkor sem akadályozza meg a rendőrséget, hogy behatoljanak!
- Erre tartogatok számukra egy-két meglepetést. – kuncogott halkan.
- Pontosan mire gondolsz? – faggatta óvatosan a férfit, hogy az erkélyen megbúvó lányok is továbbadhassák az infót.
- Ej de kíváncsi lettél, barátom! – intette őt le. – Annyit elárulhatok, hogy soha ilyen szép tűzijátékot nem láttak még… pláne ilyen közelről…
- Szóval bombák! – hangsúlyozta Leon, hogy pontosan értsék az álláspontokat.
- Most megleptelek? Remélem nem! Úgy hiszem, ennyire azért már csak ismersz engem. Még ha nem is találkoztunk egy kevés ideig.
- Te tényleg nem riadsz vissza semmitől! – sziszegte az ezüsthajú.
- Naná, hogy nem! – háborodott fel az ostoba kérdésen kissé, majd az órájára pillantott. – Juj, de elszaladt az idő! – fogta a fejét színpadiasan. – Most ha megbocsátotok! – hajolt meg. – Randim van egy halál jó hangú énekesnővel! – kacsintott vissza Leon-ra és tökéletes, félreérthetetlen utalást tett arra, hogy Sora-hoz megy, mert el kell intéznie az épület levegőbe repítését.
Amint Fantom elhagyta a termet, az ezüsthajú lelke is megkönnyebbült kissé. Óvatosan tekintett barátai felé, akik még mindig halottnak tettetve magukat feküdtek a földön, majd tekintete hirtelen találkozott Kalos-éval. Látta rajta, hogy kitaláltak valamit. A mozdulatlan farkasszemezésből azonban nem értették meg pontosan egymás gondolatait, Leon viszont mindenképpen értesíteni akarta őket az erkélyen rettegő lányokról. Felemelte a tekintetét, átnézett Kalos fölött és folyamatosan a lányok felé nézett, rezzenéstelen arccal.
- Valamit mutatni akar… - tolmácsolta Kalos a vele szemben heverő Yuri-nak. – Valamit… mögöttem…
- Mögötted? – kérdezte az aranyhajú és feltekintett a férfi fölött, de nem látott semmi rendelleneset. – Biztos ez?
- Egy kicsit jobban is bízhatnál benne, nem gondolod? – nézett rá cinkosan törött szemüvege mögül.
- Nem tehetek róla. Amióta tudom, hogy etette Sora-t, valahogy eltűnt a bizalmam…
- Nem tűnt el, csak felül emelkedett rajta a sértettséged… De most inkább koncentrálj és próbáld megfejteni, mit akar Leon. Folyamatosan mögém bámul… - ismételte.
- Értem én, de akkor se… - és ekkor meglibbent a függöny kissé és megláthatta, hogy valaki az erkélyen áll.
- Nah?
- Tényleg van valami! Az erkély! Van odakint valaki! – sorolta Yuri. – De nem látom pontosan, hogy kik azok.
- Várj! Én is megfordítom a fejem. Talán az én helyzetemből! – a kijelentést tettek követték.
- Mit látsz?
- Jézusom! A lányok vannak odakint! – felelte és mikor visszafordította a fejét, megdermedt.
- Hát ti még mindig éltek, kutyák? – magasodott föléjük egy alak, miközben hatalmas fegyverét rájuk szegezte.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
