Csend lett... Mindent beborított a füst és a távol még messze visszhangozta egy megkeseredett férfi őrült kiáltását. A kommandósok mind leemelték fejükről különleges védő sisakjukat és lehajtott fejjel, némán tisztelegtek az eltávozók előtt. A falakat nyaldosó lángok lassan alábbhagytak és apró lángokká szelídültek a földön. Mintha érezték volna, mi lett létezésük következménye... Elpusztítottak valami nagyon fontosat azzal, hogy egy apró szerkezet hatására keltek szinte életre. Odalent, a rendőrök sorfala mögött Layla és a többiek összekapaszkodva, könnyes szemmel tekintettek a lángok irányába és reménykedtek... mert egyikük sem akarta elhinni azt, amit lát. A környékről idegyűlő kíváncsiskodók között voltak, akik könnyeket hullattak azokért, akiket szinte sosem láttak, vagy csak a képernyőn keresztül, és elfordultak a valóságtól. A rendőrkapitány fújtatott és megkeményített hangon kérte rádión alakulatát a visszavonulásra, akik szótlanul engedelmeskedtek és szivárogtak el onnan. Rosetta kikerekedett szemekkel, rácsodálkozva a világra nézte a helyet, ahol az előbb még Sora állt és ingatag mozdulatokkal indult meg a perem felé. Lomhán lépdelt el a zokogó Leon mellett... remegő lábakkal ért el arra a részre, ahol az előbb még egy ostoba keringőt lejtettek ők ketten, Sora és Fantom... Ahogy elérte célját... nem mert lenézni. Mégis mit remél? Talán jobb lesz attól, ha látja a holttestüket... vagy ami megmaradt belőlük? Nem lenne jobb, ha megmaradna a tudatában, az emlékeiben olyan lánynak, aki mosolygott és újra felkelt a földről, még ha annyiszor tiporták is el.

- Már bocsi, de meddig kell még itt várnom?

Igen, valami ilyesmit mondana most. Hallotta a hangját, mire elmosolyodott. Mintha még mindig itt lenne velük és csípős megjegyzésekkel bombázná őket elkeseredettségükben. Tekintetét nem vetette a lángok közé, sokkal inkább a csillagokba mártotta és lehunyt szemmel élvezte az este minden ragyogását az égen. Ekkor azonban mocorgást hallott maga mögül, és mikor Leon-ra nézett, minden nyugalma eltűnt. Az ezüsthajú úgy állt fel a földről, mintha megbabonázták volna és egyre csak vonzotta volna valami őt...

- Héj! - fordult felé a lány. - Minden rendben? - kérdezte fürkésző szemekkel.

- Te nem hallottad? - nyújtotta ki megint a karját maga elé, mint mikor Sora lezuhant.

- Nyugi haver... csak az emlékek. Velem is megesett! - próbált mosolyogni.

- Emlékek mi? Várjatok csak amíg felérek és szétrúgom a seggeteket!

- Ezt neked is hallanod kellett! - ragadta meg a kislány vállait és azonnal letérdelt, hogy lenézzen arra a helyre, ahol imádottja eltűnt.

A szeme elkerekedett, könnyei eltűntek arcáról és ajka lassú mosolyra húzódott.

- Mégis meddig akartok engem így itt hagyni? Hm? - kapálózott a lány egy ablakpárkányon kapaszkodva... fehérneműben.

Leon veszett integetésbe kezdett a rendőrök felé és szinte üvöltözött valami kötélért vagy bármiért, amivel lehozhatják onnan a lányt. Nem szólalt meg, csak csendben, magában imádkozott és hálát adott az égnek ezért a csodáért, ami velük esett meg. Rosetta a maga kislányos és nagydumás beszólásaival tartotta az egyre fáradó énekeslányban a lelket, hogy legalább addig tartson ki, amíg tényleg biztonságban leszedik onnan. Leon újra sírásban tört ki... de ezek a könnyek messze nem voltak olyan keserűek, mint az előzőek. Ahogy Sora felért mellé a kommandósok segítségével, szorosan a karjaiba zárta és soha... soha többé nem akarta elengedni őt. A lány tudta, hogyan érez iránta a fiú, mégis ez a gesztus többet jelentett minden vallomásnál. Szorosan belesimult az ölelésbe és ő is úgy szorította magához a deltás testet, mintha az élete múlna rajta. Hisz már majdnem odaveszett...

- Héj csajszi! - lépett melléjük Rosetta. - Mi ez, valami új divat? - fonta keresztbe maga előtt apró karjait és fejével bökött felé, utalva ruházatára... pontosabban annak hiányosságára.

- Ez szép. - fogta a fejét Leon. - Még ebben a helyzetben is képes mindent elkövetni, hogy ő legyen a középpontban és mindenki rá figyeljen!

- Micsoda? - bőszült fel a lány, mire az ezüstszemű cinkosan elmosolyodott.

- Akkor mégis mivel magyarázod ezt a viselkedést, kedvesem? - nézett rá igéző szemekkel.

- Ha nem tudnád, azaz átkozott bross az oka! Ha letűzik a ruháról, akkor felrobbant volna, ezért kellett gyorsan levennem! - büszkélkedett agyafúrtságával.

- Persze-persze. - legyintett felé. - De legalább annak a nyomorultnak szereztél egy jó emléket a másvilágra.

- Mi van? - pislogott Sora értetlenül.

- A pokolban majd odamennek hozzá az alvilági haverjai és ha megkérdezik tőle, mit látott utoljára akkor azt válaszolja majd... egy formás popsit... alulról...

- Te szemtelen! - emelte volna meg kezét, mire Leon megragadta a felé közeledő kart és szenvedélyesen megcsókolta a lányt, hogy az szinte beleremegett.

- Fúúúj... - fordult el Rosetta. - Asszem én már nem kellek ide. - tette zsebre kezeit és elsétált, kettesben hagyva őket.

- Gyűlöllek... - súgta Sora mosolyogva az őt tartó fiúnak.

- Micsoda szerencse. - felelte, miközben kisimított egy kósza tincset a lány arcából.

- Ezt meg hogy érted? - húzódott el tőle kíváncsian.

- Tudtad, hogy a gyűlölet a második legerősebb érzelem valaki felé?

- Óh igen? - húzta végig ujját Leon arcélén. - És mi az első?

- A szerelem... - súgta vágytól fűtött hangon és újra csókban forrtak össze.

- Kezdek kicsit fázni... - jegyezte meg szégyenlősen a lány.

- Kellett neked levetkőzni! - jatszott megint az idegeivel.

- Leon Oswald! Azonnal add ide a kabátodat!

- Na tessék, már nekem is vetkőznöm kell? Tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok, de akkor sem egy hideg tetőn kellene ezt...

- Elegem van belőled! - kiabálta, de boldog volt.

És ezt mindketten tudták. Mert az, hogy még ilyen helyzetben is képesek egymást ugratni és olykor elvetni minden szabályt egymás felé a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy összetartoznak. Senki másra nincs szükségük, csupán egymásra. Sora lassan megint megölelte Leon-t és csak hallgatta, ahogy a férfi szíve hogy szelídül meg és dobban együtt a sajátjával. Olyan jó volt még így állni és tartani egymást az éjszakában, kizárva a külvilágot. Észre sem vették, hogy idő közben mindenféle újságírók gyűltek össze az épület előtt és vakuk, kamerák célkeresztjei voltak odafent. Leon végre ledobta magáról meleg kabátját és gondosan bugyolálta bele apró szerelmét, majd a karjaiba vette és így indultak vissza az épületbe, ahonnan majd egyenesen egy közös otthonba mennek. Mert Leon soha többé nem akarta kiengedni a keze közül ezt az angyalt.