- Mi van??? - köpte vissza korty italát a poharába döbbenetében és nem kis nevetésében.

- Ennél azért több együttérzést vártam... - fejelte meg az asztalt Ken csalódottságot tettetve.
- Bocsi... tényleg... - fújtatott, hogy elűzze nevetését. - Sajnálom... - hahotázott, miután a komolyodási kísérlete csődöt mondott. - De nem bírom abbahagyni...
- Ha veled esne meg, akkor én is így viselkednék... valószínűleg... - tette hozzá, mikor látta, hogy barátja majdnem kidől a padjából. - Elég legyen már! - dühödött be és csapott kissé az asztalra, mire Leon is összeszedte magát.
- Szóval... Nem működik a szerszám... - összegezte a könnyeit törölgetve.
- He?
- Kókad a bájdorong...
- Mi van?
- Derékba tört a hancúrléc...
- Jézusom, honnan veszed ezeket? - csapott a homlokára.
- Na most komolyan. - köszörülte meg torkát. - Mióta tudod... hogy nem lehet gyereked?
- Ezt már jóval Sora előtt tudtam. - húzott elő egy cigarettát a zakója zsebéből, de egy pincér leintette. - Igazán csodáltam a csajt, hogy ennek ellenére is velem maradt... - babrált az asztalterítő rojtjával.
- Ő tudta? - kapta fel a fejét.
- Igen. De valahogy ez őt nem zavarta. Pedig még az elején, mikor összejöttünk, nagyon is vágyott a családra. Később derült ki számomra, hogy senkivel nem állna össze, akiben nem látja a jövőjét...
- Hmm... - húzta ravasz mosolyra ajkait Leon. - Én tudok egy kivételt! - nézett rá mindent tudó tekintettel.
- Na álltasd magad, haver! - dőlt hátra székében. - Ismerem a sztorit...
- Micsoda? Elmondta?
- Mikor kiderült, hogy te és én egy bandában vagyunk, felkeresett engem és felőled kérdezett... Még sosem láttam olyan zavarodottnak és még azt is megkockáztatom, hogy szégyenlős volt... szégyellte magát, amiért ilyet kért tőlem. Fel tudod ezt fogni? Sora Naegino? Határozatlan?
- Miattam?
- Így van. Már akkor tudtam, hogy ez nem marad egy éjszakás kaland.
- Hogyan?
- Ha nem tűnt volna fel, Sora maga kérte Sarah-t, a manager-ét, hogy próbáljátok meg kibékíteni a rajongókat.
- A közös koncertek... - meredt maga elé az ezüsthajú.
- Naná! És ha ő ilyenre vetemedik, akkor ott komoly dolgokról van szó. Ezért is léptem ki ebből az egészből olyan könnyen.
- És én még csak észre sem vettem... - nevetett zavartan.
- Nem voltál egyedül. Jól kitervelte a kiscsaj. Ki gondolta volna róla azok után, hogy úgy ellenezte a koncert ötletét... Na de mi járatban errefelé? Nem a drága anyukával kellene lenned? - zökkentette ki.
- De... de előtte még magamhoz kell láncolnom. - matatott a zsebeiben és előhúzta a dobozkát a különleges gyűrűkkel.
- Anyám! - dőlt izgatottan az ékszerek fölé. - Ez állati!
- Remélem, ő is így látja majd.
- Szerintem meg is sértődött volna, ha hagyományos gyűrűvel állítasz haza. - ütögette meg elismerően Leon vállát.
- Úgy gondolod?
- Amit Ken Robins tud a nőkről, az már törvénynek is megfelelne! - igazgatta meg magán öltözékét és szó nélkül lépett le a kávézóból, magára hagyva régi bandatagját.
- Kösz, haver. - súgta maga elé Leon. - És minden jót. - nézett utána, de a srác már eltűnt az épületből.

Egy kevés időt még eltöltött ott a sarokban, kicsit megbújva és csak magára és a családjára gondolva. Végre érezte azt a magabiztosságot, amit ilyenkor éreznie kell. Végre elmondhatta magáról, hogy testestül lelkestül Sora-nak szenteli magát és teljes mértékben megbízik benne. Azt azonban sosem gondolta volna, hogy Ken hozza el a válaszokat a kérdéseire. Sosem voltak igazán barátok, de annyira nem gyűlölték egymást, hogy keresztbe tegyenek a másiknak. Furcsa, de hálát érzett felé és biztos volt benne, hogy nem most hallott róla utoljára. Mélyet lélegzett, nagyot sóhajtott, majd pincérért kiáltott és elhagyta a kávézót, maga mögött hagyva azt az énjét, akit többé nem hagy magában a felszínre törni. A járdakövek gyorsabban rohantak a lába alatt, mint mikor idefelé sétált. Ahogy megpillantotta az autóját, elkezdte keresgélni a kulcsát és messziről oldotta róla a riasztót. Beindította az autót, de az alig akart mozdulni a helyéről, hiába pörgette a motort. Idegesen szállt ki a járgányból és járta körbe azt.

- Ezt nem hiszem eeeeel! - csapott a csomagtartóra, mikor meglátta, hogy a két hátsó kerekét kilyukasztották.

A legjobb esetben is egy pótkereket tartanak egy kocsiban... de Leon még a legjobb eseteket sem érte el, ugyanis csodaszuper autójában egyetlen kereket sem tartott. A járókelőkhöz próbált segítségért fordulni, na de mit tudna tenni egy fagyizó pár vagy egy biciklizni tanuló kis srác ilyen esetben. Így hát őrült módjára rohant ki az úttestre és próbált onnan egy kis segítséget kérni, de senki sem volt hajlandó megállni neki, amit nem is kicsit furcsállt, tekintetbe véve, hogy ismert személyiség. Megszorította a dobozkát és huncut mosollyal az égre vetette tekintetét.

- Próbára akarsz tenni? - emelte magasba kezét. - Akkor ezt figyeld! - csapta zsebébe a dobozt és futásnak eredt.

Különös. Amióta úgymond közismert sztár lett, szinte csak autóval járt el otthonról. Sosem volt rászorulva, hogy gyalogoljon, ezért teljesen elszigetelődött a külvilágtól. Nem érezhette az emberek közelségét, nem hallhatta a játszóterekről elszűrődő vidám lurkók kacagásának hangját vagy az idős hölgyeket, akik padokon ülve mesélnek a régi időkről, szokásokról. Elvarázsolta ez a világ. Tetszett neki ez az élet és elhatározta, hogy így akar majd élni Sora-val és gyermekével. Egy hatalmas fákkal övezett parkon verekedte keresztül magát és rohanásában sikeresen beleütközött valakibe. Hatalmasat zuhant a földre, egyenesen a hátára esve, nem kissé meghúzva a derekát. Sziszegve állt fel a földről és fél szemmel nézett vissza arra, aki az útjában volt. Meglepetésében kipattantak szemei és elfogadta a felé nyújtott segítő kezet.

- Mégis mi az ördögöt művelsz itt, Leon fiam? - dörögte fölötte Kalos.
- Épp Sora-hoz tartok, hogy újra megkérjem a kezét és feleségül vegyem...
- MI VAN? - engedte el a férfi kezét, aki sikeresen visszazuhant a földre és újabb fájdalom keletkezett a fenekében.
- Héj! Mi a fene ütött... - vágott vissza, de mikor jobban belegondolt manager-e kapcsolatába Sora-val, leállította magát.
- Szóval téged választott... - horpadt le egy padra, kissé összetörve. - Én meg még csak nem is tudtam róla...
- De hisz mindenki tudta, hogy játszadozunk egymással.
- Pontosan! De neked mióta játék a házasság? Az én kislányom... férjhez meeeegy... - bőgte el magát, mint egy gyerek, mire Leon idegesen nézett körbe, hogy látja-e őket valaki.
- Héj! Az Istenit! Szedd már össze magad! - bökdöste.
- De ha egyszer nem megy! - csapott hisztisen a térdeire. - Már elvesztettem őt egyszer és most megint el fogom... Ha jobban belegondolok... Pont miattad! - tűnt el szeméből minden könny és vette át szerepét forrongó de komolytalan bosszúvágy.
- Most meg mi van? - hátrált egy lépést. - Ugye nem akarsz kinyírni? Ráadásul a nyílt utcán?
- Igazad van. - sóhajtott. - Akkor majd felbérelek valakit. Bízzuk az ilyesmit a profikra, nem igaz?
- BÍZZUK? Mégis mikor mentem én bele abba, hogy a kispadra küldj?
- Szegény kislányom... Később biztos megérti majd, miért döntöttél így...
- Én döntöttem? Meghibbantál? - tépte csodaszép haját, mikor eszébe jutott egy mentő ötlet. - Na és mit szólna a tervedhez Sarah?
- Amilyen dilis, biztos belemenne...
- A francba... - csapott homlokára Leon és újra maga előtt látta Kalos hatalmas tenyerét.
- Vigyázz rá, rendben? - szelídült el a hangja és nyomát sem lehetett érezni az előbbi játszadozásuknak.
- Mindent elkövetek majd, hogy boldog legyen. - fogadta a gesztust és egy bátorító ölelésben kötöttek ki
- Jut eszembe! Nem épp siettél valahova? - mutatott rá Kalos összehúzott szemekkel.
- A francba! Már itt sem vagyok! - rohant tovább fenék és derékfájdalmával együtt célja felé.

A lehető legrövidebb úton haladva is rengeteg időbe telt, míg egyáltalán jó környékre keveredett. Az ismerős utcák kissé megnyugtatták összezavart elméjét és újabb erőt merített valahonnan a folytatáshoz. Az egyik sarkon befordulva csörögni kezdett a mobilja, de nem akart egyetlen másodpercet sem elvesztegetni, ezért nem foglalkozott vele és nem vette fel. Persze gondolt rá, hogy biztosan Sora keresheti, hogy miért marad olyan sokáig, de még egy kicsit ki kellett tartania. Őrült rohanása közben hangos nevetésben tört ki, ha arra gondolt, mit fog a fejéhez vágni a lány, amiért ennyit késett. A járókelők elég érdekes arcot vágtak, ha találkoztak vele, sőt egy-két fanatikus vele együtt futott tovább. A megfelelő utcába érve kicsit megkönnyebbült és miután rendezte kinézetét, gyorsan megnézte telefonját is, ami három nem fogadott hívást listázott. Ebből egyet Sora, kettőt Yuri követett el és bár vonakodva bár, de visszahívta barátját a nagy kérdés előtt. Szinte ki sem csörgött, azonnal fogadták a vonalat.

- Mégis hol a jó életben vagy Leon? - kiabálta le a fejét.
- Nyugi van! Már itt állok a ház előtt!
- Szerinted miért kerestünk olyan sokszor, puszta szórakozásból? - lihegte mérgesen.
- Valami baj van?
- Sora. Olyan rombolásba kezdett a házadban, hogy mi szabályosan kimenekültünk onnan.
- De mégis mi ütött belé? - nevetett a képtelennek tűnő megjegyzésen.
- Max egy óra és jövök, mi? Haver, már lassan besötétedik! Egy terhes nő pedig elég rosszul tűri a hazugságokat.
- Nem hazudtam! Nem jöhettem előbb! A kocsim...
- Engem aztán nem érdekelnek a kifogásaid. - nevetett már a szőke is. - De megtennéd, hogy visszahívsz... ha túlélted?
- Ha... túléltem? - ismételte felvont szemöldökkel. - Mit értesz ez alatt pontosan? Yuri?... Yuri? - kérdezgette, de már csak barátja hangos kacagását és az azt követő búgó géphangot hallotta, ami nem kis aggodalomra adott neki okot.

Ő is bontotta a vonalat, zsebébe csúsztatta a készüléket, kioldotta inge felső gombját és nagyokat nyelt. Megszorította az ajándékdobozkát és úgy tett, mintha semmi bűne sem lenne. Vidámságot és felhőtlenséget erőltetett arcára és félelem nélkül rontott be a házba Sora nevét kiabálva.

- Megjött... - szólt volna, de arcában egy kispárna landolt.

Amint összeszedte magát és felkelt a kezdeti sokkból, egy hihetetlen dühös nővel találta szembe magát, akinek egyik kezében egy váza volt és nyilván a másikból repült a párna. Hálát adott az égnek, hogy a lány nem a vázát hajította bájgúnár arcához. Feltápászkodott és mikor felelősségre akarta vonni a lányt a rendetlenség miatt, az azonban a másik kezét is lendítette a vázával és kiabálása közben hajította Leon felé, aki az utolsó pillanatban sikeresen el tudott hajolni a muníció elől.

- Mi a...?
- Leon Oswald! - sziszegte a lány. - Még csak a kezem a tiéd és te már az első közös napunkat hazugsággal kezded? Jól meggondoltad te ezt? - keresett újabb tárgyat a felforgatott szobában, amit hozzávághatna.
- De csak egy keveset késtem! - bújt el egy kanapé mögé. - Ez még nem ok a kiborulásra!
- Úgy gondolod? Ma csak négy órát, holnap már 24-et, aztán négy hónapot és 4 évet fogsz késni, nem igaz?
- Ne vedd úgy a szívedre... - próbálta lágy hangon, csábos tekintettel meggyőzni, aminek a jutalma egy újabb párna a csábos kis pofijába.
- Fogalmad sincs milyen az, ha egy, még nem is élő lény átveszi feletted az uralmat!
- Mi? Ezt a gyerek csinálja? A gyerek manipulál?
- Oswald! Te ütődött! Ő nem valami földönkívüli!
- Na de te mondtad, hogy...
- A hormonokról beszéltem, te idióta! - repült egy újabb váza a férfi felé.
- Áh, szóval erre mondják, hogy... hormonzavaros? - próbálta megfejteni a dolgot Leon.
- Hormonzavaros a nénikéd! - csapkodott, majd lehuppant a kanapéra, mikor már semmi tönkretehető nem akadt a keze ügyébe.
- Előjöhetek? - próbálkozott a férfi, ahogy hallotta beállt csendet és Sora lassuló, lenyugvó légzését.
- Még nem... - súgta a lány erősen, miközben szemét könnyek kezdték ostromolni. - A fenébe...
- Minden rendben? - bújt volna elő.
- Maradj a seggeden! - törölgette arcát a lány csendben, de Leon már nem hallgatott rá.

Óvatosan előmerészkedett rejtekéből és odalopakodott Sora-hoz, aki felhúzott térdekkel rejtette el könnyes arcát. A fiú szíve megkönnyebbült és tényleg úgy érezte, ez az egész nem Sora... nem csak Sora volt. Az a kis lurkó is kivette a részét a harcban, ami ott növekszik édesanyja pocakjában. Leon végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy megajándékozza kedvesét az ékszerrel, amit délelőtt vett neki. Igazi úriemberként térdelt le a kanapén ücsörgő lány elé, gyengéden megfogta a kezét és a sajátjába rejtette. Sora már épp újabb hisztibe kezdett volna, de mikor tekintete találkozott a férfi határozottságban úszó, ezüst szemeivel, minden bosszúja elszállt. Már rég nem látta ezt a szerelmet, szenvedélyt és eltökéltséget, ami most jellemezte őt. Tudta jól, ha megemlítette volna, simán letagadná, hogy ő valaha is így nézzen egy nőre, legyen bármilyen szerelmes. Aztán ahogy kiszabadult a férfi megragadó tekintetéből, csak most ismerte fel igazán a helyzet komolyságát. Leon sóhajtott egyet és elővette a finom bársonydobozkát, majd ajkaival lassan formálta a szavakat.

- Sora Naegino. Hozzám jössz feleségül? - kérdezte határozottan, és felpattintotta a dobozka fedelét, miközben folyamatosan a lány tekintetét figyelte, hogy kiolvassa annak reakcióját.
- OSWAAALD! - sikította. - IMÁDLAAAK!
- Ezt vehetem igennek? - emelte meg szemöldökét, mire a válasz egy szenvedélyes, szerelemtől izzó csók volt az ajkaira.
- Hallani akarom. - hisztizett egy kicsit még a fiú. - Hozzám jössz?
- Ha nincs más választásom... - felelte unottan a lány.
- A gyűrűk sem kellenek? - mosolygott gonoszan a fiú.
- Igen-igen-igen! Hozzád megyek!
- Csak a gyűrű miatt?
- Egy Vivienne Westwood-ért bármit megadnék... és így érted is... Oslwad...