Vívódás 22. rész

Sora úgy döntött megpróbálja kiverni a fejéből az ezüstkék szempárt. Egyszerűen nem bírta tovább enyhítenie kellett a nyomáson, amely szívére nehezedett. Úgy érezte az élet bizonyos területein örök vesztes marad. A színpadra és arra a csodálatos pillanatra kell gondolnia, amikor majd hibátlanul mutatja be az Angyalok táncát, s talán titokban azt remélte, hogy az a pillanat tökéletes lesz… Eltűnik majd minden fájdalom, minden rossz érzés. A z a perc megváltás lesz számára. Talán nem csak magának és a közönségnek, de Leonnak is megadatik az a megnyugvás, ami Sophie halála óta várat magára… Talán örökre. Hogyan is gondolhatta, hogyan is gondolhatta, hogy visszatérésével megválthatja a világot, felolvaszthatja egy férfi szívét. A pályaudvaron Fantom szavai annyira megnyugtatták, és felvillanyozták, hogy úgy érezte a menekülés helyett mindent megváltoztathat, hogy Leonért is van értelme maradni.

A fenébe is Sora Naegino szedd már össze magad! Az előbb határoztad el, hogy nem gondolsz többet rá máshogy csak, mint partnerre!

Mégis mi változtatott meg? Mikor lettem egy álmodozó, vidám lányból, egy önsajnáló megkeseredett személy? Még szerencse, hogy a többiektől távol vagyunk, mert nem ismernének rám, talán csalódnának is bennem.

Mindent meg kell tennem a célom érdekében, ami csak és kizárólag az angyali mutatvány.

Gyerünk, gyerünk gyakorolni!

-        Leon! Elkészültem, mehetünk?

A férfi csak bólintott, ezután kiléptek a napsütésbe.

Már négy órája edzettek. Lassan elérkezett az ebédidő, melyet Leon általában olvasással töltött, míg Sora a konyhában készített magának valami könnyű harapni valót. Most azonban a lány nem követte partnerét, azt hazudta, még van egy kis elintézni valója, és inkább eszik majd valamit a városban. A Halálistent láthatólag nem izgatta különösebben ez a bejelentés, megbeszélték, hogy fél kettőkor folytatják tovább az edzést.

-        Ennél átlátszóbb hazugsággal már rég találkoztam. Mi elintézni valója akadna egy olyan országban ahol sem, a nyelvet sem a helyet nem ismeri?

Nem volt szokása titokban leskelődni… Ő annál mindig sokkal előkelőbb, magabiztosabb, érdektelenebb volt, most még is ott állt a résnyire nyitva hagyott ajtó mögött.

A teremben magára maradva Sora végre megszabadult a szívre nehezedő ólomtömegtől, melyet a férfi jelenléte okozott. Úgy érezte, meg kell próbálnia. Szinte sóvárogva vágyott az érzés után. Úgy gondolta, ha már őt nem érezheti, akkor legalább érezze a békét. Elment, hogy beszéljen az igazgatóval, aki teljesítette minden kérést. A terembe kérette a színpad legtehetségesebb artistáját s elmagyarázta, hogy mit kell tennie. Amikor minden elkészült a trambulin segítségével a magasba emelkedett. Érezte, ahogy az ismeretlen férfi megérinti, s angyali pózban tovább szárnyal a magasba, szinte átszelve a levegőt tökéletes angyali pózban. A gyakorlás meghozta az eredményt, nem hibázott. Mégis valami hiányzott.  A várva várt csodálatos érzés elmaradt. A védő hálóra érkezve szívét elöntötte a csalódottság. Megköszönte mindenkinek a közreműködést és segítséget, nem is sejtve, hogy az emberek, akik látták, mind szájtátva bámulták az angyali tüneményt.

Miután Sora kérésére eltüntették a próbálkozás nyomait, végre újra kiürült a terem. A lány csak állt szótlanul, majd könnyei utat törtek arcán.

-        Nélküle nem megy. Ő az egyetlen, akivel a szívem is szárnyalhat.

Az ajtóban álló férfi nem bírta tovább. Az angyali póz, az elmúlt napok eseményei, a múlt tragédiája most mind a felszínre készült törni. A Halálisten tombolt a feltámadt haragtól, Leon Oswald sebei pedig felszakadtak a múltból rátörő emlékképektől. A mindig hidegvérű férfi most magából kikelve vágta ki az ajtót.