Jó reggelt! – hallott Leon egy komoly, de lágy és érzéki hangot, mely az egész testét végigborzolta, de egyben dühöt is érzett a templomban történtek miatt. Mit akarsz? – kérdezte ridegen hátra sem pillantva, pedig majd megörült azért, hogy újra lássa, mert mindazok ellenére, amit tett vele látni kívánta. Minden egyes nap egyre többet gondolt rá, s ez egyben jó érzéssel töltötte le, de ugyanakkor mérges is volt magára, mert nem akart újra érezni. Beszélnünk kell! – válaszolta a lány továbbra is komolyan, figyelembe sem véve a férfi hideg közönyét. Nekünk nincs miről beszélnünk! – utasította el Leon. Leon! – szólt rá húga. – Foglalj helyet! – mutatott a mellette lévő székre. Sora készségesen el is fogadta egy mosoly kíséretében, mely rögtön el is tűnt, amint a bátyára tekintett, aki figyelemre sem méltatta őt. Akkor én megyek is! – állt fel a székéről és távozni készült. Leon! – szólt rá ismét a húga, de olyan hangon, ahogy még soha, s ez önmaga meglepetésére is megállásra késztette. – Azonnal ülj le! – utasította testvérét. A férfi mérgelődve bár, de visszaült a helyére, pedig legszívesebben leharapta volna Sophie fejét, amiért ilyen hangon mert vele beszélni. De ugyanakkor csodálta is hisz még sosem ütött meg vele szemben ilyen hangot. Mindig visszafogott és kedves volt. Soha senkivel szemben nem emelte meg a hangját. Főleg vele szemben nem, ezért sem tudott nemet mondani húga kérésének. Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdezte kedvesen Sophie. Bill bácsikátok mondta, hogy itt vagytok, mert beszélnem kell Leonnal. – felelte, miközben a férfi jéghideg és érzéketlen szemébe nézett. Akkor én magatokra is hagylak benneteket. – ajánlotta fel, s már el is ment volna, de Sora megállította. Erre semmi szükség, Sophie – nézett a lányra mosolyogva, majd újfent Leonra, de a mosoly addigra már eltűnt. Leont, szinte megbabonázta Sora mosolya. Már maga sem tudta, hogy melyik énje tetszik neki jobban az, amikor dühös, vagy amikor mosolyog. Miről lenne szó? – kérdezte hidegen. Először is szeretnék… szeretnék… - kezdett bele, de újfent nehezen tudta kimondani azt a bizonyos szót. Majd végül erőt véve magán és nagy levegőt véve folytatta. – szeretnék bocsánatot kérni az esküvőn történtek miatt. Leon meglepődött. Nem erre számított. Igaz, még csak nem régóta ismeri, de nem olyannak ismerte meg, aki mások bocsánatáért esedezik. S bár ha nehezen is, de most kimondta és ezt tisztelte benne, még akkor is, ha lelke egy része még mindig forrt a dühtől, azért amit tett vele. De igyekezett nem kimutatni meglepődöttségét, mely sikerült is neki, hisz továbbra is közönyös, rideg és érzéketlen álarcát viselte. Sora várt egy kicsit, hátha a férfi mond valamit erre, de mikor rájött, hogy nincs szándékában, elmondta azt, amiért valójában jött, még ha nehezére is esett. Részben Sophie, részben, pedig az apja miatt. Még ha már a gondolatától is irtózott. De nem volt más választása. Nem csak ezért jöttem… - s nagy levegőt véve folytatta – hanem azért is, hogy… hogy… hogy nyélbe üssük az esküvőt. Nem. – mondta ridegen és határozottan Leon. – Nem foglak feleségül venni. Egyszer már majdnem megtettem, de akkor elég érthetően a tudtomra adtad, hogy nem kérsz belőle. – célzott a templombeli jelenetre, s Soran újfent erőt vet a bűntudata, de semmi pénzért nem mutatta volna ki. Leon! – szólt rá újra a férfira Sophie. – Kérlek! Nem! – emelte meg a hangját. – Ha csak ezt akartad közölni, akkor már mehetsz is! – mondta hidegen Leon. Na ide figyelj, Leon Oswald! – kelt ki magából a lány is, foga között kiszűrve a mondatokat. – Én sem szeretném ezt az esküvőt, de nincs más választásunk! Ugyan nem tudom, hogy miért akarják mindenáron azt, hogy összeházasodjunk, csak azt, hogy meg kell tennünk! Ha tetszik, ha nem! Leon, kérlek! – kérlelte olyan hangon a férfit, melyre soha nem tudott nemet mondani, akár mennyire is volt ellenére a dolog. S bármennyire is nem szerette volna ezt az esküvőt azzal tisztában volt, hogy Soranak igaza van, miszerint nincs más választásuk, mint hogy egybe kelljenek. Hosszú percekig néztek farkasszemet a lánnyal, miközben mindketten az esélyeiket latolgatták. Ugyan nem tudták, hogy miért, de érezték, hogy ha összeházasodnak, akkor az életük is megváltozik. De, hogy milyen szinten azt még maguk sem tudták. Rendben. – egyezett bele végül. Remek. – mondta Sora, s már állt is volna fel, de hirtelen eszébe jutott egy nagyon fontos dolog. – Még valamit. – jegyezte meg – Mivel ez csak látszat házasság lesz – erre Leon is felhúzta a szemöldökét, mert sejtette, hogy mire akar kilyukadni a lány, s magában gúnyosan elmosolyodott. – ezért külön szobában alszunk. Ha csak egy ujjal is hozzám mersz nyúlni… - kezdett el fenyegetőzni, miközben összeszűkült szemmel nézett a férfira, mert nagyon nem tetszett neki az, amit a szemében látott. Akkor mi lesz? – kérdezte gúnyosan elmosolyodva. Ne akard megtudni. – sziszegte a fogai között. – Holnap elintézzük a szükséges papírokat, az orvosi vizsgálatokat, s ha minden rendben lesz, akkor holnap után meglesz az esküvő. Nem templomi, hanem polgári. Csak mi ketten és a két tanú. Nem akarok nagy felhajtást úgy, mint a múltkor. – fejezte be, majd felvéve apró táskáját indulni készült. – Holnap találkozunk. – mondta még a férfinak. – Szia, Sophie! – mosolygott kedvesen a lányra. – Viszlát! – szűrte még oda Leonnak, aki jót mosolyogott magában, majd otthagyta őket. Sora az étteremből egyenesen Laylahoz ment, hogy felkérje a két nappal később esedékes esküvőre, de már előre félt, hogy hogyan fog reagálni, mert tudta, hogy nincs jó véleménnyel erről az egészről, de nem volt más választása. Mélyen megmaradt benne a Sophie-val történt beszélgetése. Mikor elment hozzá, hogy mindent elmondjon, ami Leonnal és vele történt. S ugyan nem tudta, hogy miért, de érezte, hogy valamit titkol, hogy nem mondta el a teljes igazságot. De elhatározta, hogy ki fogja deríteni, hogy mi rejtőzhet még itt. Fél órával később már a barátnője konyhájában ült egy tea társaságában, s vígan cseverésztek. De Layla túl jól ismerte már, így észrevette Sora zavarát és idegességét, s csak arra várt, hogy elmondja jöttének valódi szándékát, de barátnője csak nem akarta elmondani, így maga kezdett bele. Hallgatlak! Tessék? – kérdezte zavartan Sora. Sora! – szólt erélyesebben a lányra. Rendben. – adta meg magát. – Férjhez megyek. Tessék? – kérdezte megdöbbenve. – Már megint? Ha szabad kérdeznem ezúttal kihez? – s hangjából kiérződött felháborodottsága. Leon Oswaldhoz. – mondta ki félve. Micsoda? – kiáltott fel. – Neked teljesen elment az eszed? – rökönyödött meg - Épp a minap hagytad faképnél az oltárnál, ezzel hatalmas botrányt okozva! Nem is beszélve a megalázásról, melyet neki okoztál! Mégis mi a fene ütött beléd? Nem mehetsz férjhez, mert nem szereted! Tudom! – emelte meg ő is a hangját. – De nincs más választásom. – halkult el ismét. Mi az, hogy nincs választásod? Igen is van! Nem mész hozzá! Nem, nincsen. Nézd… - kezdte el kérlelni a barátnőjét. – én nem azért jöttem, hogy veszekedjünk. Nekem csak a támogatásodra lenne szükségem. – s közben megfogta Layla kezét ezzel is nyomatékosítva kérését. Rendben. – egyezett bele végül, s egyben nyugodtabb hangot is megütve, bár nem szívesen tette. – Melletted állok, bárhogy is döntesz. – mondta most már kedvesebben. Két nap múlva lesz az esküvő. – folytatta. – Szeretnélek felkérni tanúnak! Elvállalod? – kérdezte reménykedve. Hát persze – mondta egy keserű mosoly kísértében. – Rám mindig számíthatsz. Köszönöm - s felállt a székről, hogy megölelje a barátnőjét, aki melegen viszonozta. – de kérlek, erről nem beszélj senkinek. Rendben? Rendben. – egyezett bele. – Bár nem értem, hogy miért ez a titkolózás, hisz előbb-utóbb úgyis megtudják. Mert csak egy egyszerű polgári esküvő lesz. Nem szeretnék nagy felhajtást, hisz nincs miért. – magyarázta el. – Most megyek, mert holnap még sok mindent el kell intéznünk Leonnal. Holnap után találkozunk. – mondta miközben lassan odasétált az ajtóhoz, majd két puszival köszönt el. – Szia. Szia. – s becsukta barátnője után az ajtót. Sora aznap este gondterhelten és álmatlanul töltötte az éjszakát. A szüleinek nem mondott semmit, mikor hazaért, csak köszönt nekik, majd felment a szobájába. Még vacsorázni sem ment le. Semmi nem érdekelte. S semmi másra nem tudott gondolni, csak a két nappal később esedékes esküvőre. Egyszerre érzett félelmet és legnagyobb bosszúságára izgatottságot is. Nem tudta mire vélni azt az érzést, mely hatalmába kerítette valahányszor Leon közelébe került. Még soha nem érzett ilyet, ezért is rémült meg tőle. Másnap már korán reggel elment otthonról, még azelőtt, hogy szülei felkeltek volna. Így nem kellett sem magyarázkodnia, sem pedig hazudnia nekik, hogy hova megy már hajnalok hajnalán. Sophie is velük tartott, Sora nagy megkönnyebbülésére, aki egyfajta békítő szerepet töltött be, mind a lány mind, pedig a bátya mellett. Leon némán haladtak mellettük, miközben a lányok cseverészését hallgatta. Maga sem tudta, hogy miért, de jól eső érzéssel töltötte el, hogy ilyen jól kijönnek egymással. Még jól emlékezett arra, hogy Sophie mennyire gyűlölte és megvetette mennyasszonyát, akit annyira szeretett. S ez csak úgy, mint akkor most is rosszul esett neki. Szerencsére aznap mindent el tudtak intézni, mely a másnapi ceremóniához szükséges. Kezükben a papírokkal és az orvosi igazolásokkal megbeszélték, hogy másnap mikor és hol találkoznak. Mint ahogy azt is, hogy Layla mellett Sophie lesz a másik tanú. Miután elköszöntek, hazamentek, hogy mindent előkészítsenek és felkészüljenek a holnapra. Sora másnap délben csak azt vette észre, hogy már egy nő előtt áll, aki épp összeadni készül őt Leonnal. Egy egyszerű vajszínű kosztüm volt rajta, mely tökéletesen kiemelte karcsú és érzéki alakját. S míg ő idegesen és feszülten várta, hogy végre túl legyenek a ceremónián, addig Leon nyugodtan és közönyösen. Csak úgy, mint Layla és Sophie, aki mosolyogva figyelte őket. Sora maga elé meredve hallgatta végig a nő szövegét, s szinte oda sem figyelve mondta ki automatikusan az igent a feltett kérdésre. Csak akkor eszmélt fel, amikor már férj és feleségnek nyilvánították őket. Megcsókolhatja a mennyasszonyt! – mondta kedvesen a fiatal nő Leonnak. Sora szikrázó szemekkel nézett a férfira ezzel is jelezve, hogy ne merészelje, aki gúnyosan elmosolyodott. Leon nem foglalkozva a lány dühtől csillogó szemével megcsókolta őt. Soran annak ellenére, hogy a csók apró volt és lágy megborzongott. Kellemes bizsergés futott végig gerince mentén, s ezt a férfi is észrevette és emiatt még jobban elmosolyodott. A lányt bosszantotta a férfi magabiztossága, de nem tett semmit, mert nem akart egy újabb botrányt okozni ezért megadóan tűrt, pedig jól képen törölte volna, azért amit tett. Miután megköszönték a nő kedvességét és jókívánságait mindannyian hazamentek, hogy összepakoljanak. Sora már a szobájában pakolt, amikor váratlanul megjelent az anyja. Sora! Tessék? – kérdezte ingerülten. Hol voltál délelőtt? – kérdezte kedvesen, s csak ekkor vette észre, hogy mit is csinál a lánya. – Készülsz valahova? – kérdezte csodálkozva. Igen. Beköltözöm abba a házba, melyet Leonnak és nekem vetetek apával nászajándékba. – mondta ridegen. Az a ház már nem aktuális. – hallotta meg apja hangját, aki épp akkor lépett be a szobába. De igen, aktuális – s felnézve a szüleire folytatta – Ugyanis ma délelőtt férjhez mentem Leon Oswaldhoz. Micsoda? – kérdezték egyszerre döbbenten. Jól hallottátok – s visszatért az előbbi tevékenységéhez. S ha szabad tudnunk, nekünk erről miért nem szóltál? – kérdezte felháborodottan az apja. Mert nem akartam nagy felhajtást úgy, mint a múltkor. De nem értem, hogy miért vagy felháborodva, hisz teljesítettem azt, amire utasítottál. – mondta hidegen. – Ezt akartad, nem? – kérdezte apja szemébe nézve, s szeme könnyes volt. Az édesapja erre nem mondott semmit, hisz végül is igaza volt, mégis megrázkódtatásként érte lánya váratlan bejelentése. A bűntudat még nagyobb erővel tört a lelkére, de egyben meg is könnyebbült, amiért végül férjhez ment. Most megyek – lépett oda hozzájuk Sora, majd egy-egy csókot adott nekik. – Holnap meglátogatlak titeket. – s magukra hagyta őket, mielőtt még bármit is mondhattak volna neki. Sora mikor megérkezett az új otthonához, mely nem volt messze a szülei házához, megkönnyebbülten vette észre, hogy Leon még nincs itt. Ezért gyorsan felrohanva az emeletre kiválasztotta az első ajtót, mely az útjába akadt, s kulcsra zárta. Miközben a ruháit pakolta el a szekrényben alaposan körbe nézett. A szoba a narancs különböző árnyalataiban pompázott. Az egyik fal előtt egy hatalmas baldachinos ágy állt, melyben akár négyen is könnyedén elférhettek volna, s amelyet vörös bársonnyal takartak le. Az ágy mellett egy-egy éjjeli szekrény volt, míg előtte ülőalkalmatosságra alkalmas bútor, melynek színe mély vörös volt. Az ágytól jobbra a fürdő, míg balra az öltöző volt. Az ággyal szemben a fésülködő asztal volt. Az ablak, mely faltól falig, padlótól a mennyezetig ért csodás kilátást nyújtott a lassan sötétedő éjszakára, s amely előtt sárgától egészen a sötét narancsig uraló függöny volt. Sora annyira belefeledkezett a látványba, hogy teljesen elfeledkezett mindenről, még Leont sem hallotta meg, aki időközben megérkezett, s aki meghallotta a lány neszezését a szobában. Miután elrámolt mindent odasétált az ablakhoz, hogy gyönyörködhessen a tájban, s ekkor megakadt a tekintete az ovális alakú medencén, mely neon lámpákkal volt kivilágítva ezzel csodálatos fénybe borítva. Sora hirtelen kedvet kapott egy kis esti fürdésre, ezért magára kapva egy hófehér bikinit, mely épp hogy csak a lényeget takarta lement a medencéhez. Nem vette észre az ablakban álló Leont, aki gyönyörködött a lány szépségében. Sora jó egy órán keresztül úszott megtéve néhány hosszt, mikor úgy döntött, hogy ennyi elég volt. Már az idő is kezdett hűvös lenni. Az egész teste libabőrős lett, mikor kimászott a medence szélére, majd gyorsan odaszaladt a lépcső mellé ledobott törülközőre. Egészen addig törölte magát, míg teste szárazz nem lett, s már épp megfordult volna, hogy bemenjen a házba, amikor egyszer csak azért érezte, hogy eltűnik a lába alól a talaj… Folyt.