28. fejezet

Csak úgy

Miután elfogyasztottuk a teát, hozzáláttunk a rendrakáshoz. Kidobáltuk a csomagoló papírokat, üres dobozokat és üdítős flakonokat. Majd visszarendeztük a nappalit, és lassan a vendégek is elszállingóztak. Egyedül Arashi, Miwako, Sophie, Leon és Jason maradt még nálam.

- Hogy vigyem el a dobot? – kérdezte Arashi gondolkodva.

- Csak holnap reggel 09:00-kor legyél otthon, majd odaszállítatom. – mosolyogtam barátomra.

- Köszi. – puszilt homlokon. – Jövőre 10 centi magas szandált fogsz kapni, hogy felérj. – mosolygott.

- Szavadon foglak. – válaszoltam, majd kiengedtem őket az ajtón. Végül lerogytam a kanapéra, Sophie mellé.

- Elfáradtam. – nyöszörögtem.

- Nem csak te. – jegyezte meg Leon, a fejével a fotelben alvó barátjára mutatva.

- Mit csinálunk ma? – kérdezte tőlem Sophie.

- A mai terveim között szerepel egy ebéd, egy több órás forró fürdő és alvás. És te? – kérdeztem érdeklődve.

- Gondoltam, elmehetnénk sétálni, vagy moziba. – javasolta barátnőm.

- Nem volt elég neked a tegnapi mozi? – kérdezte Leon ledöbbenve.

- Csak gondoltam. De akkor inkább menjünk haza és aludjunk. – mosolygott bátyjára a szürke hajú lány. Majd ismét felém fordult. – Szerdán átjössz, fát díszíteni?

- Mikor?

- Délután. Sütünk sütit és feldíszítjük a fát. – mosolygott rám a kislány.

- Jó. – válaszoltam kedvesen.

- Mi megyünk és hagyunk aludni. – mondta Sophie, majd levette a fogasról a kabátját.

- Őt felébresszük, vagy cipeled? – kérdeztem Leon-tól.

- Eszem ágában sincs. Több mint 70 kiló. – panaszkodott.

- Nekem mindegy. – válaszoltam, majd felébresztettem Jason-t. A hármas sok öltözködés után távozott én pedig bevettem magam a fürdőbe. A Jason ajándékcsomagjában találtam egy fürdősót, amit azonnal ki is próbáltam. Mennyei illata volt, jó két órát elücsörögtem a kádban, majd magamra kaptam a hálóingemet és bevánszorogtam a hálószobámba. Bedőltem az ágyamba és álomra hajtottam a fejemet. A következő pár nap eseménytelenül telt. Csak karácsony és újévi lapokat hordtam a postára. Csak japánba küldtem, a nagyapának Ayaka-nak és még néhány volt osztálytársamnak és barátnőmnek. Végül eljött a szerda reggel és én boldogan sétáltam az Oswald ház felé. Meglepetésemre Sophie nyitott ajtót és kabát volt rajta.

- Szia, mi törtét? Tönkrement a fűtés? – kérdeztem, miközben beléptem.

- Nem, csak elfelejtettem lekvárt, diót és mákot venni. Mindjárt jövök, addig segíts Leon-nak. – mondta Sophie, majd becsukódott mögötte az ajtó. Levettem a kabátomat, és felakasztottam a fogasra, majd elindultam a nappaliba. Mikor beléptem érdekes látvány fogadott. Most értettem csak meg, mire utalt Sophie, mikor azt mondta a bátyja nem szégyenlős. Ugyanis egy szál alsónadrágban küszködött a fával. Ráadásul még rosszul is csinálta.

- Mióta szenvedsz vele? – kérdeztem nevetve, miközben odaléptem mellé.

- Ez nem vicces, már lassan két órája. – próbálkozott tovább, de sikertelenül.

- Segítsek? – kérdeztem mosolyogva.

- Nem kell, megoldom. – válaszolta morcosan.

- Te tudod. – válaszoltam, majd leültem a kanapéra és néztem, ahogy próbálkozik, de mindig a fa nyert. Végül egy óra próbálkozás után már teljesen idegroncs volt és kiment a konyhába inni egy pohár, üdítőt. Megkérdezte, kérek-e, én igent mondtam és miközben ő az üdítőkkel foglalkozott és megrendszabályoztam a rakoncátlan fát. Mire bejött én már a ismét a kanapén ültem, de mikor láttam, felálltam és odamentem hozzá.

- Már majdnem szomjan haltam. – mosolyogtam, majd belekortyoltam a narancslébe.

- Te… hogy… a… - kezdte, de nem fejezte be, csak leült velem szembe a fotelba.

29. fejezet

Ünnep, díszítés

- Már 7 évesen én állítottam a fát az édesapámmal. Elég sok gyakorlatom van benne, mivel az évi 3 fát jelentetett. – mosolyogtam.

- 3-at? – nézett rám kérdőn.

- Otthon, a nagyapámnál és az unokatestvéremnél. – válaszoltam.

- Nem is mondtad, hogy a nagyapád, Japánban él. Mennyi idős? – kérdezte az ezüsthajú.

- Most tölti majd a 70-ik életévét. De ami azt illeti, nem látszik meg rajta. – mondtam, majd belekotortam a pénztárcámba és elővettem egy régi fényképet és odaadtam neki.

- Ő a nagyapád? – kérdezte egy botos öregemberre mutatva a képen.

- Igen, én itt csak 10 éves vagyok. – válaszoltam.

- Ki az a két fickó mögöttetek? – mutatott két alakra a képen.

- Az egyik Jonny bácsikám, a másik pedig Yuki bácsikám. – válaszoltam boldogan.

- És mivel foglalkozik a nagypapád, ilyen idős korára? – kérdezte, de ekkor Sophie esett be az ajtón, két szatyorral. Én sietve felálltam és segítettem neki becipelni a vásárolt dolgokat a konyhába. Ezzel sikeresen kitérve a válaszadás elől. Nem tudtam volna neki megmondani az igazat. Ahogy a legközelebbi barátaimon kívül senki sem tudja. Sophie-val hozzáláttunk a sütéshez, de az utolsó tepsit egyedül akarta elkészíteni, így engem kiküldött, hogy díszítsem a fát. A bátyja éppen akkor pakolta ki a díszeket. Odaléptem mellé és gonoszan mosolyogva pillantottam rá.

- Segítsek megszelídíteni? – kérdeztem.

- Mindegy. – válaszolta, majd a kezembe nyomott egy ezüst gömbökkel teli kis dobozt. Lassan de biztosan egy fél óra múlva már majdnem kész volt a fa, már csak a csúcs dísz hiányzott.

- Feltehetem a csúcs díszt? – kérdeztem.

- Tessék. – adta a kezembe az aranyszínű fadíszt. Kihoztam egy széket a konyhából és felálltam rá. Már éppen feltettem, mikor hirtelen sikolyt hallottunk a konyhából, aminek hatására leestem a székről, egyenesen Leon-ra. Akivel így a padlón landoltunk, mikor kijött a húga.

- Sikerült. – ujjongott, majd mikor meglátott minket, nagyra nyíltak a szemei. – Hát látom, nektek is sikerült valami. – mosolygott, mire én felpattantam a bátyjáról.

- Nem történt semmi, csak mikor sikítottál, Leon mögöttem állt én pedig leestem a székről. – magyaráztam.

- Igen. – bólintott a fiú is. – De miért sikítottál? – kérdezte.

- Sikerült a sütim, teljesen egyedül. – mosolygott Sophie.

- Ez remek. – néztem rá kedvesen.

- Igen, de gyertek, mert kész a vacsora is. Már meg is terítettem. – szólt, majd visszament a konyhába. Bátyja és én pedig követtük. Miután elfogyasztottuk a vacsorát leültünk a nappaliba és Sophie elővette az általa vásárolt ajándékokat.

- Ajándékozzunk. – mosolygott szélesen.

- Felőlem. – mondtam kedvesen, majd a hatalmas dobozokért mentem, melyeket az előszobában hagytam. Miután letettem őket magam mellé, visszaültem barátnőmhöz.

- Ki kezdi? – érdeklődött Sophie.

- Kezdjük veled. – mosolygott Leon.

- Jó. – ujjongott a húga.

30. fejezet

Morcos törpe

Leon elővett egy kis piros dobozt és odaadta a húgának. Aki mosolyogva nyitotta ki, majd a testvére nyakába ugrott.

- Köszönöm. – nyomott két puszit az arcára.

- Mit kaptál? – kérdeztem.

- Azt a nyakláncot, amit kinéztem az üzletben. – újságolta a barátnőm.

- Nos, akkor az én ajándékom is tetszeni fog. – mondtam sejtelmesen, majd átnyújtottam neki egy hatalmas ezüstszínű csomagoló papírba csomagolt dobozt.

- Ez nagyon aranyos. – mosolygott Sophie, mikor meglátta az óriás plüss macit.

- Van még mellette még valami. – mosolyogtam rá. Amire Sophie szeme kikerekedtek, de megnézte a maci masnia alá rejtett kis dobozt.

- Ez a nyaklánchoz tartozó fülbevaló. – mosolygott Sophie, amire Leon kicsit elcsodálkozott. – Köszönöm. – nyomott puszit arcomra Sophie.

- Akkor most jöjjön Leon. – néztem az idősebb testvérre.

- Jó. – helyeselt Sophie, majd átadott egy kék papírba csomagolt dobozt. Leon pedig kibontotta.

- Ez gyönyörű, köszönöm. – mosolygott húgára, majd arcon csókolta.

- Néz meg a hátlapját, gravíroztattam rá. – kérte Sophie. Mire a fiú megfordította az órát és megnézte a hátát.

- Nem is tudtam, hogy ilyen drága vagyok nektek. – nézett ránk felváltva. Mire én értetlenül néztem barátnőmre.

- Ez Sophie ajándéka, nem közös. – közöltem.

- Pedig a felirat szerint igen. „Drága Leon-nuknak.” – olvasta cinkos mosollyal.

- Mi a fenét irattál rá! Az még oké, hogy Leon-nak, de egyáltalán nem drága. – jegyeztem meg dühösen. – Az én ajándékom, szerintem jobban tükrözi a jellemét. – közöltem, majd átnyújtottam neki is hatalmas dobozt. Mikor a fiú kinyitotta, nem bírtam megállni nevetés nélkül. Az arc amit egy az egyben olyan volt mint az ajándéka.

- Nagyon vicces. – jegyezte meg.

- Egy az egyben olyan arcot vágsz, mint a törpe. – nevettem, Sophie-val együtt.

- Ezek után, meg sem érdemled az ajándékokat. – förmedt rám Leon.

- Ne légy gonosz bátyus. – nézett rá Sophie. Majd a kezembe adott egy dobozt. Mikor elképedtem, az üzletben látott fülbevaló volt benne, bíbor színben. És két puszi is járt hozzá.

- Ez nagyon szép és köszönöm, de nincs kilyukasztva a fülem. – tűrtem a fülem mögé a hajam.

- Ez nem fer. – morcizott Sophie.

- Akkor nekem szerencsém van. – adta oda az ajándékomat a fiútestvér. Mikor kinyitottam a kis bíbor színű dobozt elcsodálkozva néztem a fiúra.

- Mi az Sora? – kíváncsiskodott Sophie. Amire én nem válaszoltam, hanem felálltam odaléptem Leon-hoz és szájon pusziltam. Nagyon gyengéden, viszont ő annyira meglepődött, hogy nyitva felejtette a szemeit.

- Kérem vissza a bugyimat. – mosolyogtam rá. Amit ő csak döbbent pillantással viszonzott. Sophie is teljesen ledöbbent, de rögtön meg is nézte, miért kapta a bátyja a csókot. A dobozban a bíbor színű fülbevalóhoz való virágos nyaklánc volt.